Kezdőlap Hírek Kultúra Amikor a színpadon vagyunk, tesszük a dolgunkat

Amikor a színpadon vagyunk, tesszük a dolgunkat

Fotók: Kocsis Tamás archív -
1667
0

Egy musical-előadásból általában mindenki a főszereplőket, az énekeseket, színészeket jegyzi meg, ám van a zenés színpadokon egy csapat, akik – színházaktól függően, de általában – „névtelenek”, akik nélkül viszont nincs előadás, vagy ha van, hát ez elég egysíkú. Ők azok a “táncosok, akiken mikroport van”. Ezt a csapatot mindenhol máshogy hívják, de az általában közös a magyar színházaknál, hogy az internetes, vagy akár az előtérben elhelyezett szereposztásokon csak a csoport nevét tüntetik fel, az egyes művészek neve titok marad – érdemtelenül.

Beszélgetőtársam, Kocsis Tamás táncművész is egy ilyen csoport, a Budapesti Operettszínház Musical Együttesének tagja, mondhatjuk egyik alappillére, 2001. óta táncol és játszik a neves színpadon. Az ő neve nem ismeretlen a közönség előtt, nem egy, nem két színlapos szerepe van, koreográfiákat készít az országban többfelé.Ismertsége így nagyobb, mint a Musical Együttes tagjaié általában, hiszen a tagok neve egyértelműen még a színház honlapjáról sem kideríthető, ott ugyanis – hasonlóan a színház balettkarához – csupán egy csoportkép található, abc-ben felsorolt nevekkel. Persze minden színházban másképp van ez, de sok helyen tényleg ennyi jut az Ensemble-t alkotó művészeknek, akik kiváló táncosok, énekesek, adott esetben színészek és akik mindhárom területen képesek színvonalat nyújtani.

Első kérdésem nagyon váratlan lesz: hogy kezdődött?
Gyerekkoromban meg se fordult a fejemben, hogy táncos legyek. Egy véletlen folytán kerültem el a felvételire az akkori Állami Balettintézetbe, egy osztálytársam inspirálására – bár tíz éves korban talán még nem lehet inspirációról beszélni. Bekerültem az iskolába ahová négy évig jártam, amikor is eltanácsoltak, nagyon komoly szakmai indokokkal. A ’80-as évek elején ebbe az intézménybe sokkal nagyobb számban mentek felvételizni a gyerekek, presztízse volt annak, hogy valakiből balettművész vagy néptánc-művész lehet. Ma, mesterdiplomás tanárként, aki tanított és tanít, én is azt mondom, hogy teljesen jogosan tanácsoltak el. De akkor mindenképpen folytatni akartam a tanulmányaimat, hogy táncos legyek, mert beleszerettem ebbe a világba. 1982-ben kerültem az akkori Pécsi Művészeti Szakközépiskolába – ami ma Pécsi Művészeti Gimnázium – és ott szereztem meg a táncművész képesítést. Tizennyolc évesen fejeztem be az iskolát, onnantól kezdve dolgozom ezen a pályán. Ezután a Szegedi Balett és a Pécsi Balett táncosa voltam, mely időszak tíz évig tartott az életemben, közben pedig elvégeztem az akkor már Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett pedagógusi szakát, megszerezve a mesterdiplomát. 1997-ben befejeztem balettművészi pályafutásomat.
Miért?
Ha balettművész vagy, akkor csak erről szól az életed. Reggeltől estig gyakorolsz, próbálsz, előadásokat csinálsz. Huszonnyolc éves voltam és úgy gondoltam, hogy mást is ki kell próbálni. Ezután volt egy nagyon rövid, konkrétan három-négy hónapos időszakom a Madách Színházban, majd elindultam külföldre, ahol operett és musical turnékban és színházi produkciókban vettem részt több országban.
Ezek castingos előadások voltak?
Abszolút. Elmentem, beadtam a jelentkezésemet és vagy hívtak, vagy nem. Így volt lehetőségem csinálni az Evita, a Chicago, a Rocky Horror Show, a Notre Dame-i toronyőr valamint számos operett- és gálakoncert művészeként színpadra lépni, valamint televíziós- és filmes produkciókban is megjelenni.
Magyar produkciók voltak külföldön, vagy helyiek?
Egy magyar produkció volt, ami több évig ment, az akkor már nem létező Rock Színház Evita előadása Várkonyi Mátyás vezetésével.
Sok helyen éltél? Mármint külföldön…
Igen, Hollandiában, Németországban, Ausztriában…
Szeretted?
Szerettem. S szerintem huszonévesen ez nagyon izgalmas dolog az ember életében, menni, vándorolni… Aztán eljön a pillanat, amikor eleged lesz belőle, ami nálam is megtörtént, hazajöttem. 2001-ben dolgoztam a Szegedi Szabadtéri Játékokon, amikor meghallottam, hogy Kerényi Miklós Gábor lett az Operettszínház vezetője, aki teljesen újraszervezte a színházat, többek között külön bontotta az operett és a musical-szakot. Magyarországon először a nyugati színházak mintájára elkezdett dolgozni a Musical Ensemble csoport, ami arról szólt, hogy felvett huszonkét fiatal embert, akik – és itt az ő szavait idézem – a musical előadások profi második sorát kellett, hogy képezzék. Ez egy teljesen elfogadott forma külföldön, ezek azok az emberek, akik a háromutas rendszerben – ének, tánc és színjáték – tudnak közreműködni. Egy komoly felvételi után, amely az Erkel Színházban zajlott, több száz jelentkező közül választották ki azt a huszonkét embert, akiket a szakmai grémium megfelelőnek talált. Ezután alakult meg ez a csapat 2001-ben. Én ezért a mai napig nagyon hálás vagyok Kerényi Miklós Gábornak, mert egy unikális dolgot hozott létre. Megalkotott egy csapatot és rengeteg komoly feladattal látott el minket. Mind szakmailag, mind emberileg megtisztelő, hogy tényleg komolyan voltunk véve és magas követelményeket állított fel velünk szemben. Személy szerint nekem nem volt olyan musical előadásom, ahol ne lett volna valamilyen szerepem és ezt többen is elmondhattuk. Mindezekért vagyok hálás neki.
Az Ensemble-ban mindenkinek egyformán jól kell énekelni-táncolni-játszani, vagy ez csak egy elmélet?
Amikor elkezdtük az együttes munkát, ennek a huszonkét embernek a hetven százaléka magasan képzett táncművész volt, de olyanok, akik együtténeklésben is mindig meg tudtak szólalni. Nagy köszönet jár azért a rengeteg tudásért, amit Kéringer Lászlótól, az akkori karigazgatótól kaptam, kaptunk. A következő években is csak úgy kerülhetett valaki az Együttesbe, ha a fentebb említett összes feltételnek megfelelt. A későbbiekben jómagam is csináltam tánc-felvételiket a jelentkezőkkel, mások meghallgatták őket és a végén Kerényi tanár úr döntötte el, hogy ki jöhet. Az egyes tagok képzettségének heterogenitása miatt nem egy abszolút homogén csapatról volt szó, mindig voltak jobb énekesek, jobb táncosok, illetve akik karaktermegformálásban voltak erősebbek, ez természetesen egyéni tehetség kérdése.
Amikor bekerültél az Operettszínházba, az Ensemble-ba, tudtad, tudtátok, hogy mekkora ez a feladat, ami rátok vár? Vagy menet közben derült ki, hogy itt tulajdonképpen ti viszitek az életet az előadásba?
Elég hamar felismertük azt a tényt, hogy a tanár úr nem engedi meg, hogy csak „lébecoljunk” a színpadon. A kezdetek kezdete óta, egészen az Operettszínházbeli munkássága befejezéséig az ő rendezéseiben nemcsak mint táncosok és énekesek vettünk részt, meg kellett oldanunk jeleneteket, fel kellett építeni karaktereket. Elvárás volt, hogy javaslatokkal érkezzünk a próbákra. Olyan nem fordulhatott elő, hogy megálltunk és csak tartottunk egy poharat a kezünkben. Az értelmes létezés a színpadon – ez volt nála a legfontosabb.
Az, hogy eltelt húsz év, nem csak a való életben, hanem a színházban is érzékelhető. Abból a szempontból egy kicsit sajnálom a most érkező fiatalokat, hogy nem tapasztalhatják meg azt a sokszínűséget és a vállunkra rakott óriási terhet, ami jellemző volt azokra az évekre. Mozart!, Elisabeth, Rómeó és Júlia, Rudolf, Ghost, Szépség és a Szörnyeteg, Koldusopera, Veled Uram, Abigél, Rebecca, West Side Story, Ének az esőben, Notre Dame-i toronyőr… Színházunkban sosem úgy működött a rendszer, mint a nyugati zenés színházaknál, hogy három-négy évig csak a Rómeót játsszuk, hanem rengeteg különböző darab ölelte fel a repertoár skáláját. Fontosnak tartom, hogy Kero mellett olyan rendezőkkel is dolgozhattunk, mint Alföldi Róbert, Eszenyi Enikő, Béres Attila és Somogyi Szilárd.
Én emlékszem arra, hogy a Mozsár portán titeket, az Ensemble-t ugyanolyan rajongótábor várt, mint a főszereplőket.
Igen, szerettek minket, volt lehetőség arra is, hogy megismerjenek bennünket. Emlékezz vissza a „Tíz éve ragyogunk”-ra! Volt az a lehetőség, amikor a Musical Ensemble fennállásának tízedik évfordulóján csak rólunk szólt egy előadás, amit mi csináltuk meg magunknak. Nem voltunk névtelenek.
Te időnként külföldön is elmész színházba. Mit láttál például Londonban, ahol legutóbb voltál, milyen az Ensemble-nak és tagjainak presztízse?
Ha kimész Londonba, New-Yorkba, Bécsbe, Németország bármelyik városába, ott látod a plakátokon felsorolva a szereplőket, akik eljátsszák Rómeót, Elisabeth-et vagy Belle-t, a Szépséget és ugyanazon a brossurán ott van mögöttük nevesítve rengeteg táncos és énekes. A West End minden előadásához két műsorfüzet van, egy nagy színes, fotókkal és egy, amely az aktuális szereposztást bemutatja. Ott nem a csoport neve van feltüntetve, hanem egyesével, fotóval van bemutatva minden egyes ember. De nyilván a világnak azon a felén minden más, ott dollár- vagy fontmilliók „gurulnak le” a színpadról, ami a kivitelezésben és minden egyéb külsőségben is meglátszik. Hiszen ez egy komoly üzlet, hatalmas produceri gárdával a háttérben. Nálunk ilyen, belátható időn belül, nem hiszem, hogy lesz. Főleg, amíg a „költséghatékony”, non-replika verziókkal próbálkoznak a színházak. Szerintem amúgy is jobb meghagyni az előadásokat olyannak, amilyennek eredetileg kitalálták.
Londonban, ha már ezt vettük példának, a játszás rendszere is más.
Teljesen más. Egy darabot heti nyolc előadásban (hat nap, két matiné, egy szünnap) játszanak. A társulati rendszer szinte már magyar unikalitás. Nem véletlen, hogy ott egy-másfél év után általában teljes castchange van, szinte minden szereplőt leváltanak, mert az a rendszer hatalmas előadásszámot jelent, ami igen komoly megterheléssel jár.
És még valami: ott a képzés is más. Tizennyolc évesen kezdenek dolgozni a színpadon, öt évesen már balett- és énekórákra járnak. A legnagyobb sztárok is kiválóan énekelnek és táncolnak.
Amikor Kero átvette a színház vezetését, elkülönítette az operett és a musical csapatát. Az operettnek is van egy balettkara, van rivalizálás a táncosok között?
Nincsen, nem is volt soha. Sőt, egy-egy balettművész a mai napig „átjár” musicalbe kisegíteni, ha emberhiány van. Itt megint vissza kell térjek Kerohoz, aki folyamatosan törekedett arra, hogy kipróbáljon embereket új helyzetekben, esetleg kisebb szerepekben. Értem ezalatt, hogy ha észrevette, hogy egy remek balettművész nem csak arra alkalmas, hogy az Aranyezüst keringőben csodálatosan táncoljon, hanem bizonyos karaktert belelátott, akkor teret adott arra, hogy megnyilvánulhasson egy musicalben. Keroban ez volt nagyon jó, hogy nyitva volt a szeme.
Jó csapat az Ensemble?
Határozottan igen. Azt kell mondjam, hogy a Musical Együttesre mindig jellemző volt, hogy nagyon egymásrafigyelve tudtunk és tudunk dolgozni. Amikor a színpadon vagyunk, akkor ott vagyunk és tesszük a dolgunkat. Csapatban és szereplőként is egyaránt.
Nyugdíjas pálya az Ensemble-tagság?
Dehogyis. Nem. Nem. Viszont megint Kerot fogom idézni, aki azt mondta, hogy az Ensemble nem arról szól, hogy húsz éves, feszes testtel ugrál mindenki a színpadon, hanem húsztól hatvan éves korig több korosztály legyen jelen. Ezt jelenti egy darabban például a „nép” jelenléte. És például a Marie Antoinette, a Rudolf, a Mozart! báltermeiben sem volt mindenki húsz éves.
Hogy lehet már nem húsz évesen karbantartani ezt a mozgást – hiszen neked különlegesen szép mozgásod van…
Nyilván az iskolázottság és a genetikai szerencse is hozzájárul, hogy nekem soha az életben nem volt sérülésem, műtétem… Rengeteg olyan kollégám van és volt, aki harminc éves korára különböző műtéteken, akár többön is átesett. Még fiatalon a rengeteg gyakorlás és próba remek kondíciót adott, manapság a próbák, az úszás, a biciklizés és a rendszeres gyaloglás az, ami segít megőrizni a formámat. Hosszú évekig tanítottam is, valamint a mai napig tartok balettgyakorlatot az együttes tagjainak.
Tervezed, hogy újra elkezdj tanítani?
Nem tudom. Nem mondom azt, hogy nem, de konkrét terv nincs.
Nosztalgiával nézel vissza a tanításra?
Azt ma már nem bírnám fizikailag. Kemény időszak volt, a legerőltetettebb tempójú operettes időkben én még délutánonként tanítottam. Valószínű, hogy nem bírnám már úgy fizikailag.
Nem csak a tanításhoz, színpadra is készítettél nem egy, nem két koreográfiát. Ha megengedhető ennyi személyes megjegyzés, az én egyik legkedvesebb előadásom, az Amerikai komédia táncai is a te nevedhez fűződnek.
Igen kellemes emlékeim fűződnek ahhoz az előadáshoz, különlegessége, hogy kétszer is bemutattuk. Először 2014-ben az Átrium Film-Színházban, a felújítás már a Kálmán Imre Teátrumban, 2018-ban történt meg. De a 2004-es Angyal-showtól egészen a 2020-as Tajtékos dalokig több mint húsz produkció koreográfiáját csináltam meg, köztük olyan musicalekkel, mint a Chicago, a Zorba, vagy Sondheim: Félúton a Fórum felé című műve, operettekkel, mint a Viktória és a legkülönfélébb gálákkal. Miskolcon, Szombathelyen, a Thália Színházban, a Pince Színházban és természetesen a Budapesti Operettszínházban voltak láthatóak ezek a produkciók.
Kaptál bármilyen elismerést a pályád alatt?
Büszkén elmondhatom, hogy 2019-ben megkaptam a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, amire az Operettszínház akkori vezetősége terjesztett fel addigi pályafutásom elismeréseként.
Egyszer csak jött a pandémia és megszűntek a színházi munkák. Miután elmúlt a pihenés öröme, elég sok tervet szőttél különféle területek megismerése, megtanulására. Ebből egyet meg is valósítottál: papírod van, hogy barista lettél. Csinálod is?
Persze. És szeretném is a jövőben csinálni. Hozzám a vendéglátás mindig közel állt. Kiderült számomra, hogy nagyon szeretek abban a közegben lenni, egy kávézóban, ahol lehet kávét csinálni, kiszolgálni és beszélgetni az emberekkel. Elmentem egy tanfolyamra, elvégeztem, vannak barátaim, akik tudnak segíteni, mert kávézó-tulajdonosok… Semmi extra nincs ebben.
Ez honnan jött egyáltalán?
Sokat jártam be hozzájuk és láttam, amit csinálnak. Tetszett. Tegnap is dolgoztam és jó érzés volt, amikor bejött három lány, rengeteg mindent kértek, én főztem a kávékat és azt éreztem, hogy van értelme két kedves szónak, mert jól érzi magát tőle a vendég, akár csak a színházban a közönség.