“Szerelem és szakítás, kapcsolatok, drámák – emlékek dalokban elmesélve. Ezt az egyórás koncertet a járványnak és a bezártságnak köszönhetjük: Kováts Kriszta, Jászai Mari-díjas színésznő és énekesnő (a Mamma Mia! sztárja) újra felfedezte magának saját legszebb dalait és megtanulta úgy, hogy egyedül kíséri magát zongorán és gitáron.”
Eddig a hivatalosan kiadott beharangozó, most következzen a néző, hogy ne mondjam: rajongó által látott este története.
Az utolsó percek egyikében érkeztünk meg a Madách Színház Tolnay Szalonjába, mely mindössze száz férőhelyes és ahol nincsenek számozott ülések, a helyfoglalás érkezési sorrendben történik. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy ilyen pici helyiségben az utolsó pillanatban többnyire két kép fogadhat: az egyik, hogy bárhova tudunk ülni, mert alig vannak – a Művésznő iránti tiszteletből szívből reméltem, hogy nem így lesz -, a másik, hogy dugig van a terem és csak az egyik sarokban tudunk megállni. Itt most a legkellemesebb középút várt: majdnem teltház volt ugyan, de néhány szék közül még választhattunk, és mivel itt a szék nem egy talajhoz rögzített ülést jelent, hiába volt az utolsó sorban, el tudtuk úgy mozdítani, hogy tökéletes rálátásunk legyen az igazán hangulatos pódiumra.
Nagyon, de tényleg nagyon régen volt, mikor először hallottam Kováts Kriszta hangját, még a nyolcvanas évek elején, mikor a Petőfi Rádió hetente leadta a Magyar Ifjúság hetilap tizes slágerlistáját. Nem mernék rá megesküdni, hogy melyik dal volt ténylegesen az első, talán a Nyár című, ami azóta is az egyik kedvencem.
Megszámlálhatatlanul sok órán át hallgattam a hangját, jópárszor láttam őt színpadon és minden alkalommal azt állapítom meg, hogy nagyon nagy kár lett volna nem megvenni a jegyet és meghallgatni őt. Most is várakozásteljesen sürgettem az időt, mint a gyerekek Karácsonykor: kezdődjön mááár!
Elkezdődött. Kriszta leült a szintetizátorhoz, és elkezdte a koncertet. Az első dal egyfajta önarckép-jellege végigvonult az egész előadáson, hiszen tulajdonképpen Róla szólt az este, az érzéseiről, érzelmeiről, gondolatairól. Közvetlen kedvességgel, nyílt őszinteséggel vezette át néhány szóval a dalokat egymásba, nem lehetett nem elragadtatottan tapsolni és dúdolni vele – a maszk alatt úgyse látszik, gondolhatnánk. (Pedig tapasztalatból mondom: de, látszik, amint a maszk fel-le ráng, és hacsak a viselője nem egy marék rágógumin rágódik, akkor egyértelmű, hogy énekel. Vigyorogva állapítottam meg mindezt – és valószínűleg az én vigyorom valóban nem látszott.)
Kováts Kriszta rengeteg dalát ismerem, a legtöbb lemeze a birtokomban van, akár cd, akár még bakelit formában, mégis felcsendült az estén olyan dal, nem is egye, ami számomra új volt. Tekintve, hogy a hangját szeretem, nekem minden dal tetszett, de be kell ismernem, mikor ifjúkorom kedvenc dalába fogott, a második taktus után az én maszkom is “rángani kezdett”, remélhetőleg senki nem hallotta, de énekeltem vele, hogy “Hisz a szerelem tág, zöld táj, hisz a szerelem szép és fáj…”. Nem tudnám megmondani, hány éve, hogy ne mondjam: évtizede nem hallottam ezt a dalt, mégis jött elő minden szó, minden hang a múltból, az emlékezetem mélyéről. Egy igazi örök sláger – az én számomra mindenképpen. Ahogy a címadó, A híd felé című dal is – mely alatt többször is nyelnem kellett a könnyeimet, bár ezúttal nem csupán a dal és az előadás szépsége miatt: Gallai Péter hiányát, azt hiszem, sohasem lehet pótolni és az én lelkemben ugyanúgy az Ő dala is ez, mint amennyire Krisztáé.
Mondhatnám, hogy hiányoltam néhány dalt – de ez csak utólag jutott eszembe. Hiszen például a Zenemozi című lemezről nem szólalt meg egyetlen dal sem, bár az én saját top10-es lemezlistám egyik előkelő helyét foglalja el, olyan különlegesen megírt dalokkal, amelyek tökéletesen lefedik a filmet, amelyről szólnak, holott sokkal inkább érzések, hangulatok fogalmazódnak meg bennük, nem pedig a filmek szoros értelemben vett tartalma. Nagyon örültem volna, ha hallok dalt erről a lemezről is, ugyanakkor… Egy pillanatnyi hiányérzet sem maradt bennem, amikor kijöttem a színházból. Remekül összeállított, tökéletesen előadott kiskoncertet kaptunk, a “perdüljünk táncra” érzéstől a “hol a zsepim – bőgni fogok” állapotig mindent átéltünk – egy senkivel össze nem téveszthető hang által tolmácsolva.
Bármikor újra beülnék rá, figyelni fogom a Madách Színház honlapját, hátha nemsokára ismét műsorra kerül ez az est.
