Kezdőlap Fizetős tartalmak A Jóisten majd megmutatja az utat

A Jóisten majd megmutatja az utat

Fotók: Imre Sebastian, Somfai Lídia, TBG Production/A vadak ura produkció -
1320
0
Imre Sebastian
fbt

Egy sajtótájékoztató utáni beszélgetés közben elsétált mellettem valaki, akinek a nevét nagyon hosszú ideje nem hallottam, ezért már akkor felkaptam rá a fejem, mikor a tájékoztatón elhangzott.

Imre Sebastian jópár évvel ezelőtt kis túlzással minden este a színpadon volt a Budapesti Operettszínházban, nehéz lett volna olyan musical-előadást találni, amiben nem szerepelt. Egyszer csak feltűnt azonban, hogy nagyon rég nem láttam, csodálkoztam, sokáig hiányoltam – és most ott állt velem szemben. Természetes talán, hogy megkértem, beszélgessünk egy kicsit, mesélje el, merre járt, mi történt vele.
Imre SebastianÉn ott maradtam le veled kapcsolatban, hogy Verona Hercege, Gaston, és persze Oltári srácok, Menyasszonytánc, Elisabeth, Rudolf, West Side Story – végigsorolhatnám a színház akkori műsorát, minden musicalben játszottál, majd nagyjából egyik pillanatról a másikra eltűntél. Mi volt ennek az oka?

Eltűntem, mert úgy éreztem, hogy teljesen meg kell változtatnom az életemet. Belekerültem egy zűrös szellemi-lelki csapdába, az Operettszínház is eléggé fura irányt vett, és amikor kiírták a következő évad szereposztásait, nem nagyon láttam, hogy énrám szükség van. Sértődés nélkül egyszerűen úgy éreztem, hogy lépnem kell. Az azóta megszerzett tapasztalataim azt mondatják velem, hogy már korábban kellett volna lépnem. Ha ugyanazokat az arcokat nézed nyolc-tíz éven keresztül, ugyanazokat a poénokat hallgatod és minden ugyanaz… Az nem okvetlenül rossz, de az embernek egyszer csak elege lesz és akkor keresni kell más embereket, más színházat, más motivációt.
Nagy lökést adott az, amikor láttam, hogy bár eddig építettek rám és én is jól éreztem magam, de a következő darabokban nem engem képzelnek el. Ezért mondtam, hogy akkor itt az idő – elmentem egy meghallgatásra egy hajós céghez és azonnal felvettek.

A hajót hogy kell elképzelni? Esténként énekelsz egy zongora mellett vagy egy zenekarral?

Ilyen is van, de én a hajón ugyanazt csináltam szinte, mint itthon. Egy ezer fős nézőterű színházterem volt, majdnem pont olyan, mint az Operettben. A Show Ensemble-ban voltunk a szólisták, egy órás show-kat nyomtunk, leginkább olyan volt, mint itthon egy musical-gála, vagy egy gála pop dalokból. Vagy éppen egy könnyű történetre felfűzött olasz sláger-egyveleg.

Mint az Anconai szerelmesek?

Igen és hasonló jellegűek. Abszolút színház, rengeteg jelmezzel, gyorsöltözéssel, profi táncosokkal, akrobatákkal. Elképesztő nagy show-k voltak ezek. Tényleg centire ugyanazzal a színpaddal, mint az Operettben, ugyanazok a technikák, süllyedő, duplaforgó, intelligens lámpák, ledfalak… Van hat vagy nyolc show, amit meg kell tanulni és ezekben játszik az ember négy-öt-hat a végén már hét hónapig a hajón. Nekem szerencsém volt, mert az utolsó hat évet a feleségemmel, Sas Évával együtt csinálhattam végig, ő is énekes és nagyon jól éreztük magunkat – de ezt az életet is meguntuk. A pandémia előtt néhány hónappal ért véget a sokadik „utolsó” szerződésünk, ami után már tényleg befejeztük.

Hány évet töltöttél hajón?

Összesen nyolcat. De mindig jött egy olyan szerződés, amit nem tudtunk visszautasítani. Volt, hogy épp a Karib tengerre ment a hajó, vagy olyan volt a gárda, jó ismerősökkel lehettünk együtt, az is nagyon fontos.

Mi számít többet: a hajó útvonala vagy a gázsi?

Minden fontos. Illetve az elején, amikor az ember újonc, akkor minden mindegy, csak kapjak egy szerződést. Aztán mikor már megszeretik az embert, akkor megkérdezik, hogy hova szeretne menni, mikor szeretne indulni, mikor szeretne visszajönni? Leginkább a megbecsülés és a pénz együtt, ami számít. Az, hogy merre megy a hajó, az már… Azért arrafelé olyan rossz utak nincsenek. (nevet)
A végén jöttek a Karib-szigetek és a nagyon jó helyek, lettek nagyon szép emlékeink, de úgy döntöttünk, hogy vége, hazajöttünk – erre lecsapott ránk a vírus.
A feleségem úgy döntött, hogy ő mindenképpen civil munkát szeretne, hogy én mit csinálok, azt rám bízta. Azonnal talált egy irodai munkát, a mai napig is ott dolgozik. Dolgozott otthon, vagy tanulta az új munkáját, én meg éreztem, hogy valamit csinálnom kell, különben megőrülök, de azt tudtam, hogy én nem fogok kilincselni színházaknál, és amúgy is minden színház zárva volt. Írtam önéletrajzot, elküldtem ide-oda, civil területekre, de mit tudsz beleírni a színházi múlton kívül? Nem sokat. Sok más mellett jelentkeztem kertésznek is, ez volt az egyetlen hely, egyébként, ahonnan visszaírtak. Bementem – felvettek. És elkezdtem kertészként dolgozni.
Imre Sebastian Tanultad ezt a szakmát?

Á, dehogy, semmit. De nagyon szeretem. Én Erdélyből jövök, gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttünk Nagyvárad mellett egyfajta tanyavilágban, ahol a kerteket és a kerti munkákat megismertem.
Amikor két szerződés között hazajöttem, mindig vágytam valami olyan munkára, ahol földet túrhatok, vagy kivághatok egy fát, szinte könyörögtem az ismerősöknek ilyenekért. Ezek után szinte nem is meglepő, hogy kertész lettem. Egy idő után én lettem a kertészek csoportvezetője, előre léptem a ranglétrán. (vigyorog) Teltek a hónapok és nem éreztem a színház hiányát, volt egy varázsa annak, hogy huszonegy-két színpadon eltöltött év után először volt például szabad hétvégém. Először volt olyan, hogy négy órakor itthon vagyok, mert letettem az aktuális szerszámot és hazamentem. Kifejezetten fura érzés volt, hogy nem kellett szöveget vagy valami dalt tanulni. Ültem és azt vettem észre, hogy ez így nem is rossz. Olyan életszerű, valahogy. El tudtam azt is képzelni, hogy gyereket vállaljunk, mert nem csak akkor látom a kicsit, amikor alszik. Van egy fiam, ő úgy nőtt fel, hogy szinte csak akkor találkoztunk, amikor hazavittem az iskolából. Érte mentem háromra, ötre mentem vissza próbálni. Amikor leültünk volna vasárnap a családi ebédhez, akkor apu felállt és bement a színházba. És elém tárult egy olyan világ, amiben ez lehet másképp is. Tetszett, mégis, ezt is meg lehet unni. Vagy talán nem is megunni, de…

Elkezdett hiányozni a színpad?

Nem is tudom. Moravetz Levente – akit én barátomnak tartok, nagyon nagyra becsülöm őt, régebben dolgoztunk is együtt – egyszer csak felhívott, hogy a Fejedelem című Rákóczi-musicalbe be kellene állnom ismét. Rábólintottam, hogy jó, beállok, melyik szerepbe? A főszerepbe, Rákóczinak. Mondtam neki, hogy „Ne haragudj Levente, de te hülye vagy. Ez egy prózai szerep. Este tíz van, félálomban fekszem az ágyban, de kapásból mondok neked három embert, aki sokkal jobban meg tudja ezt csinálni.” Azt mondta, hogy nem érdekli, ő már a premieren kitalálta, hogy ha egyszer úgy alakul, akkor szeretne egy fiatalabb Rákóczit.
Mindenki ismeri a képet, amelyik Rákóczit ábrázolja, minden erdélyi családban, nálunk otthon is kint volt a falon. Azon egy viszonylag idős férfit látsz, ezzel szemben, ha megnyitod Wikipediát, kiderül, hogy a szabadságharc kezdetén Rákóczi még nem volt 28 éves és a befejezésekor is csak 35 körül járt. Akkor, amikor a darab játszódik, még egy fiatal ember volt, nem az a karakter, akinek – épp a festmény alapján – elképzelik őt.
Kértem egy kis időt, el is gondolkodtam rajta, mert ez nagyon nagy felelősség és én nagyon nagy tisztelettel tekintettem erre a lehetőségre. Nem is egyszerűen megtiszteltetés, inkább kegyeleti dolog, mert Kelemen Csabát* nagyon szerette mindenki, én is, és a fülembe csengtek a szavai a színpadon, egyszerűen előttem volt egy kép, aminek meg kellett felelni. (*Kelemen Csaba játszotta Rákóczit 2020. október 26-án, váratlanul bekövetkezett haláláig.) Egy idő után úgy döntöttem, hogy ezzel nem szabad foglalkozni, mert így nem lehet tanulni és felkészülni, egyszerűen el kell engedni, akármilyen tisztelettel adózom is az emlékének.
Imre Sebastian Ilyen helyzetben tudsz nem másolni?

Nem vagyok másolós típus. Hatalmas mennyiségű feladat volt ez, rengeteg szöveg, jelenet, és egy lövésem volt: egy délutáni próba és este előadás. Nem volt esély arra, hogy kipróbáljunk dolgokat. A saját elképzelésem volt csak és Moravetz Levente nagyszerű instrukciói.
Mindenkinek ott volt a fejében, hogy „Csaba helyére jön egy kölyök, mit tud majd ezzel kezdeni?” Pedig idősebb vagyok, mint maga a szerep (nevet). Azt tudom mondani, hogy amennyi energiát adtak a kollégák, és ahogy ez az előadás sikerült, én még olyat nem éltem át. És ugyanezt mondták ők is.
Itt egyszer csak felvillant valami és azt éreztem, hogy talán mégiscsak ez az én utam. Nagyon ritkán, néha-néha kérek valamit a Jóistentől és ekkor azt kértem, mutassa meg, mit csináljak, maradjak a civil világban, vagy csináljam azt, amit előtte.
Egy este, nagyjából öt perc eltéréssel kaptam két felkérést is, tényleg pár perc volt a két hívás között és később jött még egy. Ezek után most úgy áll a dolog, hogy bár nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy adta nekem ezt a kétkezi munkát, mostanra ez már hátráltat abban, hogy száz százalékot tudjak nyújtani a színpadon. Nem tudok elmenni egy énekórára, mert ha el is megyek, a fáradtságtól nem fogok tudni jól énekelni. Nem tudok a testemmel annyit foglalkozni, amennyit kéne, pedig negyven év felett az embernek még jobban oda kell figyelnie erre, hogy bírja a táncokat, bírja az éneklést. Nagyon komoly fizikai munka az éneklés, egyébként. A mindennapi munka, ami nagyon jó, hogy van, jókor és jól jött, az mostmár a színpadi munka rovására megy, még úgy is, hogy abból azért még kevés van. Életemben először le kellett, hogy mondjak egy fellépést, pontosan ezért, mert másfél éve nem énekeltem szinte semmit, főleg nem nagy dolgokat.

Nem vagy otthon éneklő-dudorászó típus?

Nem, és az nem is segít abban, hogy edzésben maradjak. Ez olyan, minthogy valaki otthon kézi súlyzókat emelget, vagy lemegy az edzőterembe és ott személyi edzővel – ebben a helyzetben ez az énektanár – dolgozik. A kettő között ég és föld a különbség. Most ott tartok, hogy valamit változtatni kell, mert egyszerűen nem megy a napi nyolc óra munka után. Persze, elszaladhatok délután énekórára – de nem fog úgy menni.
Meg kell találnom azt a váltópontot, amikor el tudom engedni a civil munkát anyagilag és minden értelemben, és vissza tudok térni úgy a színpadra, hogy nem háromhavonta van egy előadásom. Mert akkor megint ott vagyok, hogy „jaj de szép megint a színpadon dolgozni, de…”
Persze, ez majd kialakul, jön, ahogy jönnie kell. Nekem csak meg kell próbálnom belefektetni még néhány hónapnyi energiát ebbe a párhuzamos életbe.

De nagyon kell vigyáznod magadra, hogy meg ne sérüljenek akár a hangszálaid, akár az izmaid.

Kemény lesz, igen. De ezt akár a visszájára is fordíthatjuk, mert ha én elfárasztom magam ezekkel a „hülyeségekkel” és úgy megyek be dolgozni reggel… Láncfűrésszel fáradtan dolgozni nem vicces. Ha az ember nagyon fáradt, akkor benne van, hogy vagy itt, vagy ott, de hibázni fog. Ezt el kellene kerülni, de még egy kis időt ki kell bírnom párhuzamosan. Nem lesz könnyű, már most sem az. Már a dolgok szervezése sem, úgy kell mindenkinek könyörögni, hogy „küldd el e-mailben is, mi a feladat”, mert ha valaki csak telefonon hív fel és én épp két fa kivágása között veszem fel, azt egyszerűen nem tudom megjegyezni.

A „régi helyedre”, az Operettszínházba nem húz vissza a szíved?

Nem tudom, hogy pontosan mi lesz az én utam. Most ott tart ez a történet, hogy piszkosul hiányzik a színház, a jó munkák a színházban, de nem vágyom arra, mint régen, hogy „mindegy milyen szerepben, de mindenben benne legyek”.
Kemény átmenet lesz számomra a civil életből teljesen vissza a színházba. Egyelőre még hiába mondhatom el, hogy van már színpadi munkám, de az még nagyon kevés, abból magamat sem tudnám eltartani, nemhogy egy családot. Valószínűleg sokan azt mondják erre, hogy örülhetek, mert van munkám, megélhetésem és emellett még színpadon is játszhatok.
De nem mindegy a színvonal, amit nyújtasz.
Ez az. A színpadon az egész lényedet oda kell adnod. Ettől voltam én valamilyen és ettől szerettek bizonyos emberek velem dolgozni, mert maximalista vagyok.
Az majd elválik, hogy hova kellek, kinek kellek. Mondok egy példát: felkértek, hogy énekeljek Istvánt, az István a királyban. Az egy nagyon nagy szerep, kérnem kellett három napot, hogy felmérjem saját magamat. Ez a helyzet olyan, mintha te másfél éve nem futottál volna egy lépést sem, és három nap múlva versenyezned kell száz méteres síkfutásban. Ha megdöglesz, se fog sikerülni. Vagy elszakad az összes izmod, vagy harminc méteres hátránnyal érsz célba, vagy mind a kettő. Ezt a színpadon nem lehet. A kollégákkal sem tehetem meg.

És a saját nevednek sem tesz jót egy „épphogysikerült” produkció.
Magammal sem tehetem meg, így van. Kénytelen voltam, életemben először azt mondani, hogy nagyon köszönöm, hogy gondoltak rám, de most nem fog menni. Lehet, hogy majd fél év múlva igen, de most sajnos nem. Megköszönték, hogy ennyire felelősségteljesen állok hozzá, nem raboltam senki idejét felesleges próbálkozással.
Imre Sebastian Komoly visszaesést érzel az énekórákon, vagy nincs olyan nagy gond, tényleg csak idő kell?

Fura. Konkrétan fizikai fájdalmaim voltak, annyira elszokott a szervezetem ettől a munkától. A hangszalag is egy izom, a körülötte lévő összes arcizom, gyakorlatilag a rágóizmoktól a rekeszig olyan izomlázban vannak, mikor ennyi ideig nem használod, hogy az tényleges fájdalom. Nyilván az énektanár tudja, hogy idáig nem szabad eljutni, ezt lépésről-lépésre kell csinálni – és nem is nála fájdult meg, hanem amikor megpróbáltam otthon egyedül énekelni. Utána két napig úgy éreztem, hogy megszólalni se fogok soha az életben, nemhogy énekelni.

Ha nincs a kihagyás, ment volna simán a szerep, ugye?

Persze. Tudod… Sokszor hallottuk az elmúlt másfél évben, hogy a színész ne sírjon, menjen el dolgozni – én elmentem és tessék. Ez a színész most azért nem fog tudni felmenni a színpadra, mert napi nyolc órában dolgozik. És ezt nem értik meg sokan.
Én soha nem kértem támogatást, nem mentem kuncsorogni senkihez, a saját kezembe vettem a sorsomat, ez most ezzel jár. Ez is egy új tapasztalat. Megpróbáltam saját magam visszatalálni a formámhoz, de rájöttem, hogy úgy nem sikerülhet, ehhez kell egy profi énektanár és idő és pénz. Másképp nem megy.
De nem sajnáltatom magam, mert minden jó volt, és minden klassz lesz, csak most egy kicsit jobban oda kell tegyem magam, hogy bírjam a felkészülést. Mert így például nem tudok elmenni egy meghallgatásra. Küldhetek én önéletrajzot bárhova, de hogy fogok énekelni? Ahhoz, hogy elérjem a magam által elvárt szintet egy-két hónapra biztosan szükség lenne úgy, hogy ne kelljen felkelnem hajnalban.

Adná magát a tanács, hogy hagyd abba, ami hátráltat, ugyanakkor nem lehet elmenni amellett, hogy tanulás-gyakorlás közben is élni kell valamiből.
Finanszírozni kell mindent, az énektanárt, a rezsit, a kaját – az életet. De meg kell oldani. Hiszek benne, hogy a Jóisten majd úgyis megmutatja az utat, ad hozzá erőt és kitartást, hogy egyszerre működjön a kettő és akkor nem lesz baj.

El tudod magad képzelni újra állandó társulatban? Vagy ezt a jövő hozza?

A jövő hozza, igen. Hogy én miben tudom elképzelni magam, ez… Én soha az életben nem terveztem előre, de még két hónapra sem. Úgyis tudtam, hogy nem úgy lesz. Soha semmit nem vagyok hajlandó előre eltervezni, tervez helyettem a feleségem. (nevet)
Tervem összesen annyi van, hogy szeretnék jól megcsinálni jó szerepeket, amik jól állnak. Ha az embert felkérik egy szerepre, akkor az, hogy társulati tag vagy nem, az csak egy szerződés kérdése.

Tervezés nélkül, van olyan szerep, amit szeretnél eljátszani?

Van igen, de nem szeretném elárulni. De igen, határozottan van egy olyan szerep, ami hangfajban, karakterben én vagyok, érzem, amióta először találkoztam a darabbal. Viszont… Ha valamiről érzed, hogy ez nagyon a tiéd, abszolút te vagy, akkor nem biztos, hogy ezt meg kell kapnod. Talán az nem kihívás.

Nem lenne épp ezért sokkal nehezebb? Hiszen tudod, hogy ezt te tökéletesen meg tudod csinálni és sose lennél elégedett vele.

Ez biztos. Jártam így, mikor külföldön kellett énekelni a saját kedvenc dalainkat. Ez a legnehezebb. Mikor egy kedvenc dalodat énekeled, amit egymilliószor hallottál, mondjuk egy „Nothing Else Matters”… Kölyökkorod kedvenc dalával felmész a színpadra és minden egyes hangnál hallod, hogy ez nem az, ami a füledben van. Mert nem az eredeti, ez te vagy. Tudod, hogy ugyanúgy szeretnéd elénekelni, mint az, amit úgy szeretsz, de úgy sose fogod. Semmilyen dallal nem volt még ilyen problémám, de ez a kedvenc dalom volt és igazán szívből elénekeltem. És azt hallottam, hogy nem jó.
Lehet, hogy ezzel a bizonyos szereppel is így lesz, hogy azért nem kapom meg a sorstól, hogy ne essek ebbe a csapdába. Amire nagyon vágyom, azt tökéletesen kell megcsinálni, de azt hogy?

Imre Sebastian Milyen szerepeket szeretsz leginkább? Gastont szeretted?

Gastont nagyon! Azt a humora miatt. Ezeket imádom. Én a gonosz szerepeket mindig sokkal jobban szerettem, mint a hősszerelmeseket, azok soha nem voltak a kedvenceim.
Az is egy nagy vágyam egyébként, hogy eredeti nyelven játsszunk darabokat. Mostmár talán megérett Budapest is arra, hogy néha-néha megcsináljunk egy-egy előadást eredeti nyelven. Legalább a nyári időszakban a turistáknak.

Van elképzelésed konkrét előadásról?

Én a Nyomorultakra, a West End-változatára gondolok, angolul. Látok benne rációt, hogy egy-két előadást csináljunk meg eredeti nyelven.

Nem lehet, hogy nem okvetlenül egy Nyomorultak szintű drámával kéne kezdeni, hanem egy könnyebben „fogyasztható” darabbal, mint mondjuk a Mamma Mia?
Például. Nagyon igazad van. Abban a próza mehet magyarul, de a dalokat lehet magyarul feliratozni és énekeljük eredeti nyelven. Annyira máshogy hangzana!

Szerintem bármilyen előadást meghallgatsz három-négy idegen nyelven, azonnal felismerhető, hogy melyik az eredeti.
Igen, egyértelműen hallani. Persze lehet tökéletes egy fordítás, de nem mindig az.

Imre Sebastian
Mondj valamit a következő szerepedről, ami a Vadak urában, egy új családi musicalben lesz, s amelynek olvasópróbájába nemrég a sajtó is bepillantást kaphatott.

A Vadak Ura, a TBG Production valamint a Soproni Petőfi Színház koprodukciójában készülő, nagyon családcentrikus előadás, amelyben én Kafa szerepét játszom. A bemutató 2021. október 15-én 19 órakor lesz a RAM Színházban. Zseniálisak a jelmezek, hatalmas a látvány és remek a zene. A szereplőgárda pedig egyenesen fantasztikus. Az alkotók amellett, hogy határtalanul kreatívak, remek emberek is. Jó ebben a csapatban alkotni, és ez nekem nagyon fontos. Itt most minden adott, hogy nagyon nagy sikert kovácsoljunk belőle, úgyhogy ebből csak egy fantasztikus előadás születhet!