A Budapesti Operettszínház Monte Cristo grófja című előadásának bemutatóira a 2022/23-as évad végének egyik legjobban várt eseményeként került sor, május 19-én az első, majd 20-án és 21-én a két másik szereposztásra. Alexandre Dumas regénye alapján a szöveget Pozsgai Zsolt, a dalszövegeket és a zenét Szomor György írta, a darab Vincze Balázs rendezésében és koreográfiájával, Füzér Anni jelmezeiben és Túri Erzsébet díszletei között került színre.
Mindhárom bemutatót, mindhárom szereposztást sok percen át tartó, szűnni nem akaró állótapssal jutalmazta a közönség, a tetszés, a siker megkérdőjelezhetetlen volt mindhárom estén, az előadásból maradandó, pozitív élményeket vihetett haza a közönség.
Sajnos az is egyértelművé vált, hogy sok néző hírből sem hallott a színházi viselkedés legalapvetőbb szabályairól sem. Meglehetősen kiábrándító, amikor egy előadás alatt a néző kénytelen azzal foglalkozni, hogy a körülötte – és nem csak közvetlen mellette – ülők mennyire örülnek az éppen színpadra lépőnek, mert ők ezt az örömet fennhangon közlik egymással, vagy amikor a szünetben a telefonja folyamatos matatásának abbahagyására kért nézőtárs azt közli, hogy akit idegesít a telefonja, az a színpadot nézze, ne őt. Sajnos az ilyen megnyilvánulások egyre gyakoribbak és az ilyen „nézők” ellen a körülöttük ülők egyszerűen tehetetlenek.
Ugyanakkor a nézőtéren ülők nagy többsége lelkesen és érdeklődéssel figyelte ténylegesen az előadást. Öröm volt tapasztalni azt, hogy az alapmű ismeretéről tanúskodó, értő és értelmesen megfogalmazott véleménye nem csak a felnőtt, idősebb korosztálynak van. A szünetben véletlenül lettem fültanúja egy beszélgetésnek anya és lánya között, amelyben a még láthatóan iskolás leánygyermek azt ecsetelte, hogy melyik szálat vagy személyt hiányolja a történetből az első felvonás után – majd kérdésemre ragyogó arccal elmesélte, hogy természetesen nem csak olvasta, de mennyire szereti is a regényt. Ezek után úgy éreztem, az előadás végén kivételesen nem valamelyik alkotó, hanem az ő véleményét kell megkérdeznem. Jakus Lilla Blanka gimnazista, az Újpesti Babits Mihály Gimnázium végzőse, aki egy irodalmár hozzáértésével és komolyságával, ugyanakkor korosztályára jellemző lelkesedéssel, hatalmas mosollyal az arcán válaszolt előre nem tervezett interjúnk kérdéseire.
Hogy értékeled a darab cselekményét, kimaradt valami a regényből, van hiányérzeted?
Volt, de már nincs. Eleinte nagyon fura volt, hogy a kiszabadulás-rész ki van hagyva az egészből. Ami először elgondolkodtatott az az, hogy ez egy regény-folyam, anyának még úgy volt meg, hogy 1-2-3. rész, nagyon vastag, régi kiadásban. Az volt az első kérdésem, hogy hogy fognak egy ilyen vastag könyv-sorozatot három órába összesűríteni úgy, hogy ne legyen hiányérzete az embernek. Nyilvánvaló volt, hogy lesznek kimaradó szálak, de nincs úgy hiányérzetem, hogy valami nélkül ne lett volna kerek a történet. Hiszen kimaradt Morrel és teljes családja, meg Villefort Valentine nevű lánya és még többen, de őket hova rakták volna bele? Azt az érzést, amit a könyv olvasása közben átéltem, azt abszolút visszaadja a darab.
Egészében véve tetszett neked a ma esti előadás?
Igen, nagyon, abszolút! (mosolyog)
Hogy került a kezedbe a könyv?
Anyu imádta. Két dolgot ajánlgatott nekem folyamatosan: ezt és a Három testőrt. Én meg elolvastam, ha már ennyiszer elmondta. Nekem ő nagyon-nagyon sokat felolvasott. Nagyon szeretek olvasni, de az más, közös élmény volt, amikor ő olvasott fel nekem. A Monte Cristo volt az első ilyen hosszúságú könyv, tizenkét éves voltam, amikor „olvastuk”. A mai napig megvan ez az élmény. Egy új, egy kötetes változatot olvastunk, ami nekem talán a legvastagabb könyvem. Amikor megvettük ezt az új kiadást – a régiben addigra If váráig jutottunk el – nagyon fura volt, hogy az If vára-fejezetcím a régiben a 77., az újban pedig a 45. oldalon volt. Gondolom, a közérthetőség érdekében egy csomó mindent kihagytak, ami a Dumas-i nyelvezetre jellemző lenne – de nagyon-nagyon nagy élmény volt olvasni!
Olyan jó lenne visszaadni írásban azt a mosolyt, ami az arcodon ott van és ezt a lelkesedést! Láttál más klasszikus mű-feldolgozást színpadi előadásként?
Az Abigélt, itt az Operettszínházban. Az Abigél egy teljesen más könyv-élmény volt, mert tudtam a végét. Az osztályban ment a verseny, hogy ki mit olvasott és az osztálytársam, aki mesélt róla, telibe lelőtte, hogy „Kőnig az árkodi ellenálló” és így olvastam el. A Monte Cristonál persze nem tudtam a végét.
A mai előadáson már tudtad a történet végét, de a szavaidból arra következtetek, hogy meglepett az itteni befejezés.
Az nagyon érdekes megoldás volt a feldolgozás részéről, hogy y-szerkezetben csinálták meg, hogy elmegy a történet a végéig, aztán visszakanyarodik és megmutatják azt, ami kimaradt.
Van más irodalmi élményed, amit szívesen megnéznél akár musical, akár prózai előadás formájában színpadon?
A ballagásomra megkaptam a „Különben magyar költő vagyok” című könyvet, Radnóti levelezését és azt olvasni valami eszméletlen irodalmi élmény! Annyira menő lenne, ha azt színházban is közelebb tudnák hozni az emberekhez!
Lehet, hogy ez furcsa ötlet, de én nagyon szeretem. Nagyon komoly és tartalmas dalokat lehetne írni ezekből a levelekből. A mai előadásban is kifejezetten tetszett, hogy a dalok jelentős részét képezik a cselekménynek, sőt néha túl is mutatnak rajta, hiszen mikor Párizsról vagy Rómáról van szó, a városok atmoszféráját átadja a zene és dalszöveg is. És így teljes az élmény.
Örömteli és egyben reményt ad a jövőre nézve, hogy egy gimnazista ilyen tisztán lát és főleg, hogy ennyire szereti az irodalmat, a színházat. Talán jó példa és kedvet is csinál a többieknek – akár a saját, akár a többi korosztálynak – ehhez az előadáshoz is.
A Monte Cristo grófja című musical a Budapesti Operettszínház műsorán májusban és júniusban többször is látható még az idei évadban, sőt, az évad utolsó előadása – július 2-án – is a „bosszú angyaláról” szól.
További részletek, szereposztások a Színház honlapján találhatóak. (Fotók az előadásból ezen a két linken találhatóak.)
