Horváth Sebestyén Sándorral, a József Attila Színház művészével a színház művészbejárójának szabadtéri – mondjuk így – várójában találkozunk. Hamar tisztázzuk, hogy a két keresztnév közül a Sándorra hallgat és gyorsan le is ülünk a ragyogó napsütésben. Itt kezdünk el beszélgetni és csak néhány fontos, beszélgetés közben is elintézhető tennivaló szólítja be őt, s vele együtt engem a zárt térbe. Sándor kedves, mosolygós és lelkesen mesél a lassan véget érő évadról, valaha eljátszott és rá váró szerepeiről, a színházról – és mindebben egy kicsit saját magáról is.
Amikor bekerültél a József Attila Színházba, elmondtad egy interjúban, hogy mennyire jó a csapat és milyen könnyen befogadtak. Még mindig ugyanolyan jól érzed itt magad?
Abszolút, sőt csak erősödött bennem. Ez a társulat nagyon erős mag és nagyon büszke vagyok rá, hogy a tagja lehetek. Minden próbafolyamatban van valaki, akitől olyat tanulok, amire rácsodálkozhatok. Azt mondják, a jó pap tanul holtig, de a színészi pálya is ilyen: újrakezdés-újratanulás.
Mindig van mit tanulni?
Mindig van mit tanulni.
És nem ciki tanulni, ez nem „másolás”…
Dehogyis! Sőt! És a fiataloktól a legjobb tanulni. Bizony van már nálam fiatalabb generáció és nagyon jó tőlük átvenni a frissességet – és az idősektől természetesen ellesni azt a tapasztatot, amit összegyűjtöttek és hordoznak. És itt mind a kettőre megvan a lehetőség.
A Wikipédia a személyedről nem sokat árul el, a szerepeid felsorolása viszont sok oldalon keresztül tart. Észben lehet tartani mindezt?
Tizenegy évig voltam Nyíregyházán és a vidéki színházakra sokkal inkább jellemző az a játszási forma, amikor lejátsszuk az adott számú bérletes előadást, aztán a darab általában lekerül a színről. Itt Budapesten egészen máshogy mennek a dolgok, itt egy-egy darab évekig marad repertoáron – reméljük! – és havonta egyszer-kétszer kerül sor az adott előadásra. Teljesen más idegrendszert igényel szerintem egy színésztől ez a két különböző rendszer. Ott, amint levettük az előadást, az agyam mintegy törölte azt és tanultam a következőt. Itt azonban ezt nem engedhetem meg magamnak, hiszen remélhetőleg még nagyon sokáig észben kell tartani mindent. Tehát, hogy válaszoljak: azt a listát, amit láttál, természetesen már nem tartom fejben – a vége felé levőket viszont igen.
Azt a rengeteg darabot össze tudnád számolni, amikben játszottál?
Nem biztos, hogy fel tudnám sorolni az összeset. (mosolyog)
Valóban figyelemre méltó a darabok száma és sokfélesége. Csak két kedvencemre hadd kérdezzek rá: a Kis hableányban ki voltál?
Szebasztián és a Herceg is lehettem és nagyon élveztük, hogy mesejátékot játszhattunk. Szerettük nagyon.
Amire még felkaptam a fejem az előadásaid között, az a Varázsfuvola. Az operát adtátok elő?
Az operát, igen. Ez is Nyíregyházán volt, egy nagyon érdekes kísérlet, amiben több szerepet is játszhattam. Úgy kell elképzelned, hogy az opera eredetiben szólt, mi nem énekeltünk, ugyanakkor nem kellett tátognunk sem. Ladányi Andrea segített a mozgás nyelvén megfogalmazni és megfogalmaztatni a dolgokat, s azok végül kiadták az áriák tartalmát látványban is.
Ilyen számú eljátszott szerep után lehet még szerepálmod?
Van, de hívjuk babonának, vagy bárminek, nem szeretném kimondani.
A sok különböző karakter között, akit eljátszottál, van olyan, amit még nem játszottál, vagy szeretnéd újra, másképp megpróbálni?
Igazi gonosz szerepet nagyon szeretnék játszani.
Az én első találkozásom veled a színpadon az Egy szoknya, egy nadrágban volt. Őszintén szólva kissé félve ültem be, mert nagyon szerettem a filmet, nagyon szerettem benne Latabár Kálmánt és az volt a véleményem, hogy valaki vagy őt másolja, vagy rossz – te pedig megmutattad, hogy nem és nem. Annyira természetesen és jól hoztad a figurát, hogy azonnal beírtad magad a „követendők” közé.
Köszönöm szépen. Nagyon jólesik Tőled, a nézőktől, szakmabeliektől egyaránt nagyon jólesik a visszaigazolás egy színésznek, hogy jó az, amit csinál. Nagyon szépen köszönöm.
Én nagyon szívesen mondom, hogy tetszik, amit látok és a te eddigi alakításaid valóban tetszenek. Nyilván fontos a rendezés, a látvány – de az én tapasztalatom azt mutatja, hogy a nézők jó részét a színész neve viszi be a színházba és rá emlékszik utána.
Igen, ez így működik. Éppen ezért kell szerintem egy színésznek minden este a tőle telhető ezerszáz százalékot beletenni.
Én külön hálás vagyok azért, hogy nagyon sok oldalamat megmutathattam a másfél év alatt, amióta tagja vagyok a társulatnak. Az úgynevezett ziccervígjátéki karaktertől egészen a mély drámáig egy nagyon nagy kört járhatok be.
Az Egy szoknya, egy nadrág, amelyben főszerepet kaptam, hálistennek nagy sikerrel megy, pedig nagy kihívás egy előadáson belül alakítani egy férfiszínészt és a nőt, akinek ő öltözik.
És az a karakter sincs eltúlozva, pont annyi, amennyinek lennie kell. Ha fogalmazhatok így: elragadóan csúnya vagy Dulcineaként.
(nevet) Köszönöm, ez a cél.
Van még egy szereped a Furcsa párban, ami szintén nagyon könnyen sok lehetne, de mégis, amit Danival (Lukács Dániel) ott csináltok, az pont el van találva.
Ezekhez kellenek a jó külső szemek, a jó rendezők, hogy a lovat visszafogják, ha éppen elszaladna a színésszel.
Elszaladna?
Szaladna, gyakran! (nevet) Persze ez így jó, a többől könnyebb visszavenni, mintsem a kevéshez hozzátenni.
A Száll a kakukk fészkére című előadásban csak egy apró részlet, de döbbenetes volt azt érzékelni, hogy szinte nem is látom a folyamatot, de egyszer csak a lábaidat felhúzva, mintegy a térdeid közé elbújva ülsz a széken. Te találtad ki ezt a mozdulatot?
Igen, azt én tettem hozzá. Az egyértelmű, hogy a lényeg abban a pillanatban a színpad közepén, vagy túloldalán történik, ezért arról nem szabad elvonni a figyelmet, viszont én úgy gondolom, hogy valamilyen módon reagálnom kell rá. És szerintem az egésznek a képi világához is hozzátesz az a póz.
Tény, hogy alig észrevehető a mozdulat és mégis nagyon sokat mutat a karakter lelkéből. Az ember szinte odalépne, hogy segítsen valahogy szegény srácnak.
Igen, ő egy ilyen nagy gyermek-lélek, aki egyébként bennem is él, onnan próbáltam megfogalmazni a figurát. A lelke mélyére akartam nézni a bennem lakó gyermeknek, akit foggal-körömmel óvok és védek. Anyukámtól tanultam azt a mondást, hogy „akit az Istenek szeretnek, örökre megtartják gyereknek”. Én eszerint próbálok élni és ehhez nyúltam vissza ebben az előadásban, mert így tudtam a legjobban a mélyére menni a szerepnek, annak a tragédiának, amit ez a felnőtt korú gyermek bejár.
Ott is, mint a többi József Attila Színházas előadásban mindenki tökéletesen a helyén van. Nagyon jó látni, hogy amikor ennyi ember a színpadon van, egyszer se érezni azt, hogy valaki „jobban akar látszani”, mint ahogy a szerepe megengedné.
Azt gondolom, hogy ez az egész tényleg csak akkor működhet, ha ez egy csapatjáték, ahol mindig mindenki tudja, hogy éppen milyen hangszeren játszik és milyen hangerővel kell annak a hangszernek megszólalnia.
Hogy telik egy napod, amikor nem itt vagy?
Hát, ebből most kevés volt, hála Istennek. (nevet)
Valóban, ezzel kellett volna kezdeni, hogy fordul-e ilyen elő egyáltalán?
Nem nagyon fordult elő, de mondom, hálistennek. A korona alatt pihentünk eleget, volt szabadidőnk, még túl sok is. Most fordult a kocka, szinte minden új premierbe belekerültem, ami azt hozta magával, hogy a premier után két nappal tulajdonképpen már kezdtük is a következő próbafolyamatot.
Ha mégis van, a szabadidőmben nagyon szeretek a kutyámmal sétálni és a macskámat simogatni. Mind a kettő utcáról mentett keverék, semmilyen fajtát nem lehet megállapítani róluk, de velük nagyon szeretek időt tölteni. És… én nagyon szeretem a semmittevést is. (nevet) Megmondom őszintén, tudom, hogy létező dolog az aktív pihenés, de nekem a pihenés a semmittevés. Filmek, zenehallgatás, olvasás természetesen… Ez kapcsol ki. A COVID hozta szabadidőben – szégyen-nem szégyen, csak akkor – elkezdtem főzni tanulni, úgyhogy olykor egy kis főzőcskézés is előfordul.
Mit szeretsz főzni?
Ó, még csak az alapoknál járok! Paprikás krumpliból, húslevesből és csilis babból vagyok a legjobb.
Azért ezek mindegyikét el lehet rontani, ha az ember lazábban veszi és „jó lesz így is” – módon áll hozzá.
Nem-nem, az élet minden területén igyekszem a maximalizmusra törekedni.
Precíz vagy?
Igen.
A családodhoz van lehetőséged hazamenni?
Igen, de most gyakrabban volt édesanyám nálam. Nemrég töltött itt négy napot, megnézett három előadást, nagyon jó kis kirándulás volt. (mosolyog)
Elárulta, hogy mi tetszett neki legjobban?
Az Egy szoknya, azt többször is megnézte.
Neked van kedvenc szereped?
Azt vettem észre, hogy mindig az aktuális a kedvenc szerep, az él bennem a legjobban.
Amit már bemutattál, vagy amit még próbálsz?
Amit már bemutattunk. Amit még próbálok, arra azt szoktam mondani, hogy még nem az enyém. Onnantól, hogy a közönséggel találkoztunk és nem is elég egyszer, hanem ha lement belőle pár előadás, akkor érzem igazán zsigerinek, a magaménak a dolgot. Most a legutóbbi a Portugál volt – illetve az Imposztor, csak a korona miatt az Imposztor próbafolyamata kettészakadt és ezért később mutattuk be. De most a Portugálból Csipesz áll hozzám a legközelebb, ez a kis mongúz-ember, egy hurrikán-giliszta, aki bármire, még táncolni is képes és minden mondatával poénkodni próbál, miközben ez az egész rám, Horváth Sebestyén Sándorra nem nagyon jellemző.
Nem vagy egy humorkodós figura?
Nem gondolom, hogy nekem olyan jó humorom lenne, hogy egyfolytában viccelődnöm kellene. Ezek a szerepek nem az én humoromat tükrözik, nagyon jól meg vannak írva – Csipesz humora például Egressy Zoltán humora, amibe nekem bele kellett helyezkednem. Szerencsére a humorérzékem viszont jó, nagyon sok mindenen tudok és szeretek is nevetni. Akár túl hangosan is, sajnos.
Ezt nehezen tudom elképzelni, inkább visszafogott embernek tűnsz.
Tényleg? Változó, szerintem a környezettől függ, hogy éppen mennyire engedem el magam. Otthon, barátokkal teljesen más vagyok.
Az aktuális kedvenc szerepedről már meséltél, van kedvenc előadásod?
A kedvencem az Amadeus, amit tudomásom szerint május 18-án utoljára játszottunk az évadban, ezt én egy nagyon összművészeti, komplex, igazi színháznak gondolom, nagyon büszke és hálás vagyok, amiért a részese lehetek.
Magát a próbafolyamatot is nagyon szerettem, inspiráló volt, hogy a rendező jónéhány ötletemet elfogadta.
A saját szerepedre vonatkozó ötletek voltak ezek?
Jobbára igen, de mi, Venticellok egyfajta játékmesterek vagyunk a darabban, úgyhogy amit mi csinálunk, az tulajdonképpen kihat a többiekre is.
Néhány jelenetben egy külön kisszínpadot ketten kell forgatnotok. Nehéz a manuális fogószínpad-szerep?
Attól függ, hogy hányan vannak rajta. Az egyik jelenetben hat szereplő hat széken ül a színpadon, ahhoz ténylegesen komoly erő kell, hogy ketten megforgassuk. De a legnehezebb része talán az a jelenet, amikor nagyon gyorsan és hosszúnak tűnő ideig futunk és toljuk a színpadot egy elég fura pózban. Az erőt és kitartást is igényel.
(Váratlanul jött egy „hóhért akasztják”-pillanat: Sándor tett fel egy kérdést nekem.)
Neked melyik volt a kedvenc Horváth Sebestyén Sándor-alakításod?
Nem könnyű erre válaszolni. Annyira különbözőek a karakterek, akiket játszol és annyira különbözőek a darabok, hogy egyre azt mondani, hogy ez tetszett a legjobban, szinte lehetetlen. Az első, amiben láttalak az Egy szoknya, egy nadrág volt, úgyhogy az a karakter maradt meg a legmélyebben. Az ember ilyen helyzetben akaratlanul is hasonlítgat a régi filmhez, ennek ellenére abba a karakterbe egyszerűen nem lehet belekötni. Hangra, mozgásra, kiállásra, pasinak-nőnek – minden szempontból úgy jó, ahogy van. Azonban ha az a kérdés, hogy melyik előadás tetszett a legjobban, akkor a Szibériai csárdást mondanám és az Imposztort.
Az Imposztorban néhány mozdulatod és pózod nagyon megmaradt előttem, mintha egy balett-táncos beállásait láttam volna.
Viszont a Száll a kakukk fészkére és a Portugál karakterei annyira különböznek minden mástól, hogy szintén bőven beleférnek a „kedvenc kategóriába”. Az általad kedvencként említett Amadeusban játszott szereped sem hasonlítható a többihez, abban az olyan pillanatok ragadtak meg, amikor például állsz a sarokban, szinte sötétben és az arcod, a tartásod mintegy visszatükrözi az előtérben történteket. A 9-től 5-ig és a Valami bűzlik pedig még szóba se került… Mindegyiket van miért szeretni.
De hadd kérdezzek újra én: A következő évad bemutatóiról, a leendő új szerepeidről lehet már tudni?
Az új bemutatók közül a Made in Hungáriában és a Régimódi történetben is kaptam szerepet, de a Karamazov testvéreket várom talán a legnagyobb izgalommal.
Jobban szereted a komoly szerepeket?
Igen. Bár inkább fogalmazzunk úgy, hogy a prózai szerepeket. Prózai szakon végeztem, de vidéken tanultam a szakmát a főiskola után, ahol mindent meg kell tudni csinálni. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen mindennel, amit megtanul, több lesz az ember. De azért csak a prózához húz a szívem.
Rálátsz már a nyaradra? Tudsz majd pihenni?
Nagyon várom, hogy hazajussak édesanyámhoz, hogy a kiskertjébe kiülve nagyokat beszélgethessünk. Most erre vágyom a legjobban.
