Farkas Dorka, az életrajza szerint tanult mozgás-tánc-színházat, jógaoktatást, kontakt-improvizációt, kreatív-tánc oktatást. Élt Belgiumban, Finnországban, Erdélyben és 2011. óta ismét itthon, Magyarországon. Dolgozik az Artman Egyesülettel és a Baltazár Színházzal. Egyedülálló, két gyermekes anyuka, akinek 2020-ban végig kellett néznie, ahogy porrá ég mindene egy háztűzben. Barátai, kollégái és az őt kedvelők összefogtak és a segítségükkel tető alá került egy koncert, amelynek bevételével a mára szerkezetkészre felépített ház – mindenki reményei szerint – befejezhető.
A „Falemelő koncert” 2023. június 4-én a Klebelsberg Kultúrkúrián kerül megrendezésre, ide várnak a fellépők mindenkit sok szeretettel. A szereplők, akik Básti Andrea és Bősze Ádám műsorvezetésével lépnek fel: Ballet Camara Társulat szenegáli tánccsoport, Baltazár Színház, Bujdosó János, Cheeky (a Csík kóruscsalád kamarakórusa), Darvas Ferenc, Jammal, Herczku Ágnes, Kováts Kriszta, Mester Viktória, Perger Guszty, Szirtes Edina Mókus, Tánceánia Együttes (vegyes képességű kortárs tánccsoport), Tóth Evelin, Wolf Péter.
Egy kicsit mesélj magadról, kérlek. Pár dolgot találtam csak rólad az interneten, de mit csinálsz pontosan, mi a fő területed?
Jógát már nem tanítok. A fő terület az, hogy mozgás-csoportokat vezetek, inkluzív és közösségi kortárs tánc, amivel foglalkozom. Ahogy mondtad, az Artman Egyesülettel dolgozom, amióta hazajöttem és 2015. óta a Baltazár Színháznál is.
Mi vitt külföldre?
A szerelem. A gyerekeim édesapja egy belga cigányzenész és ott alapítottunk családot. Ő vak, nem lát, így áttételesen hozzá kapcsolódik, hogy elkezdtem és megszerettem fogyatékos emberekkel művészetet csinálni. Nem kifejezetten csak velük, hanem együtt.
Nem egyszerű dolog fogyatékosokkal foglalkozni. Hogy tudod például egy nem látó embernek elmagyarázni, hogy egy-egy mozdulatot mikor csinál jól?
Engem nem ez a része érdekel, nem is ezt csinálom. Mi inkább improvizációból dolgozunk, belső élményekből. Nem vagyok hagyományosan képzett táncos magam sem. Ha azt mondjuk, hogy koreográfus vagyok, az azt jelenti, hogy készítek koreográfiákat, de nem kifejezetten ezt tanultam. Engem az a fajta kreativitás érdekel, ami amúgy mindenkiben benne van. Most nincs kifejezetten vak csoportom, de például a Tánceánia Együttes – akik fellépnek majd az esten -, egy nagyon vegyes csapat, vannak benne már idősebb táncművészek, van egy fiatalemberünk, aki a TASZ-nál dolgozik, van két kerekesszékes és egy vak táncosunk is. Most is onnan jövök egyébként, minden pénteken próbálunk. Mindenesetre a vakokkal való munkámat ne úgy képzeld el, hogy én kitalálok egy koreográfiát és azt megtanuljuk! Nem azért, mert ők vakok, hanem mert engem művészileg nem annyira ez érdekel, inkább az, hogy hogyan lehet mozdulatokkal alkotni, mozdulatokkal kommunikálni és ez akár kiemelt térben is megtörténhet és van egy pont, amikor arra már rá lehet mondani, hogy ez előadóművészet.
Ha nem nagyon fájdalmas az emlék, mondj egy pár szót, kérlek, arról, hogy mi is történt pontosan a házatokkal.
Elég sokszor elmeséltem már, úgyhogy akár azt is mondhatom, hogy egész komfortos beszélnem róla. 2020. decemberében történt, apukámnál voltunk vidéken, este értünk haza. Hideg volt. Fa tüzelésű kályhánk volt, amibe gyorsan begyújtottam. Utóbb kiderült, hogy nem sikerült jól megrakni. Sokan tudják, akik fával tüzelnek, de nagyon fontos minél többször elmondani: a tűz el kell, hogy aludjon, ha senki nem felügyel rá, éjszakára nem hagyunk fát a kályhában! Az történt, hogy nem égett rendesen a fa, mert ha elalszik a tűz, akkor nincs gond, ha rendesen ég a fa, akkor leég és nem lesz gond – de ebben az esetben nem égett, le volt fojtva. A füstből igen hamar széngáz termelődik és az robban. És ez történt nálunk is: hajnali egykor felrobbant a kályha. Nagyon nagy szerencse, hogy a családnak csak egy része volt otthon és hogy senki nem sérült meg komolyabban. A kislányommal filmet néztünk este, elaludtunk együtt, az én szobám a bejárat mellett van, ki tudtunk menekülni a kutyusunkkal együtt. A fiam nem volt épp otthon, de nagyon hamar odaért – és végignéztük, ahogy mindenünk leég.
Hogy lehet ép ésszel kibírni a tehetetlenséget?
Mi bepánikoltunk és sokkban néztük végig. Mindannyian más ritmusban fogtuk fel és dolgoztuk fel, de az, ami nekem nagyon fontos volt, az a túlélés. Ez egyfajta halálközeli élmény volt, ami után nagyon sokáig volt bennem egy ilyen primér hála azért, hogy egyáltalán élünk. Hogy a tárgyak elmentek… Nagyon hamar lesznek újabb tárgyak, azok nem egyenértékűek azzal, hogy élünk és egészségesek vagyunk. Azonnal körülvettek gondoskodó, jó emberek, megtartottak a kezdeti, nagyon nehéz napokon…
Azt se felejtsük el, hogy az első időszak rémülete és pánikja után szinte még fel se tudtam nézni, a barátaim és a munkatársaim már elkezdtek szervezkedni és gyűjteni. Ez egy iszonyú megerősítő és fontos momentum volt, hiszen az egyik pillanatban elveszítettem mindent anyagilag – a másikban meg azt látom, hogy jelentős összegek gyűltek össze, amivel engem támogatnak. De honnan? Hogy? Időnként még most is felmerül bennem, hogy ez milyen csodálatos, hiszen nem csak a barátok segítettek, de a barátok barátai, az ismerősök ismerősei, ismeretlenek, közösségek, akik hallottak rólunk… Nagyon-nagyon komoly összefogás történt és ez nagyon megható élmény volt.
Van még jó az emberekben.
Igen, pontosan. Egy mondattal megjegyzem, hogy az előző, leégett házat is önerőből építettük fel, nem hitelből vagy örökségből, csak összekalapáltunk egy könnyűszerkezetes házikót. Annak alapján azt éreztem, hogy abból a pénzből, amit összegyűjtöttek nekünk, simán menni fog, merthogy ennél kevesebből is sikerült már felépíteni egy házat. Csakhogy közben mindenféle válság volt, vannak építőanyagok, amik a háromszorosába kerülnek, hogy a munkadíjakról ne is beszéljünk. Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen minden, én képtelen voltam azonnal elkezdeni az építkezést, magánéleti okokból (egy kilenc éves kapcsolatom is a „tűz martaléka” lett), kellett majdnem egy év, hogy teljes lendülettel bele tudjak vágni. Ismerem magam, nagy erőket tudok megmozgatni és nagyon kitartó vagyok – de csak akkor, ha beleállok a dologba. Félgőzzel ez lehetetlen.
A gyerekek sem hiányolták a cuccaikat? Nekik is ennyire tiszta és egyértelmű volt, hogy ami eddig volt, nincs tovább?
Azt tudom igazán megragadni és kiemelni abból az időszakból, hogy eléggé egymás felé fordultunk, hogy volt egy nagyon erős összekapaszkodás. Rengetegen segítettek nekik is, például a lányom egyik osztálytársának a szüleihez tudtunk menni aludni. Amikor odaértünk hozzájuk, ott volt majdnem a fél osztály és azonnal körbevették a lányomat, mellette voltak, természetesen, őszintén viselkedtek vele. A fiam barátai is csodálatosan támogatók voltak! Nem mellesleg iszonyú sokat dolgoztak azóta az építkezésen… Azt látták a gyerekek, hogy az élet megy tovább és ez is nagyon fontos volt.
Elkezdtetek építkezni és…?
Szokták mondani, hogy a szegény embert még az ág is húzza: tavaly az aszály alatt kiapadt a kutunk. A ház kint van a szőlőhegyen, a városunk peremén (Pilisvörösvár) és házi vízmű volt a kútról, szuperül működött – majd leégett a ház és kiapadt a kút. Egy ipari alpinista barátunk a napokban lemászott és közölte, hogy nincs tovább. Tehát azt kell mondanom, hogy ha elég embert érdekel annyira a koncert, hogy jegyet vegyen rá és eljöjjön, akkor abból a pénzből mindenekelőtt fúratnunk kell egy kutat vagy készíteni egy esővízgyűjtő rendszert. Fontos megemlíteni szerintem, hogy amit csak lehet bontásból, másodkézből az Internetről, használtan veszünk, próbálok mindenen spórolni, például nem veszek meg egy ajtót háromszázezerért a szaküzletben, mikor az erre szakosodott honlapon megkapom használtan nyolcvanért. Ha mondjuk egy család eljön a koncertre három fővel és megveszi a prémium jegyet, akkor abból én csinálok egy lépcsőt. Minden forintnak megvan a helye.
Arra nem is érdemes gondolni, hogy ez már volt, itt már “jártam” egyszer! Jó is, hogy már ott tartunk, hogy látszanak a falak meg a szobák, de ugyanakkor még olyan messze van a vége… Ettől nagyon le lehet ülni lelkileg. Bár szoktunk azon viccelődni, hogy ennyi ház után beindíthatunk akár egy építési vállalkozást. Alacsony költségvetésű házakra szakosodva.
Barátaid, kollégáid nem „nyughatnak”, amíg fel nem épül a ház: most egy „falemelő” koncerttel próbálnak meg segítséget nyújtani a folytatáshoz. Ez kinek az ötlete volt, hogy jött?
Először is hadd mondjam el, hogy mennyire jó volt, hogy mások kértek segítséget nekem – a segítséget elfogadni nekem nem volt nehéz, de kérni, az már nem könnyű dolog… Mégiscsak eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy kell a segítség, mert önállóan nem fogjuk tudni befejezni a házat, félkészen eladni nem igazán szerencsés, egyszerűen muszáj kérnem. Írtam az iskolában egy körlevelet, igazából építési vállalkozót kerestem, akik talán olcsóbban, vagy baráti áron tud segíteni egy-egy munkafolyamatban. Felhívott az egyik anyuka, aki egy tavaszköszöntő szülinapi partit tervezett magának, kisebb koncerttel, de a levelet olvasva kitalálta, hogy jótékonysági koncertté tervezi át a saját születésnapját. Ez jó hangulatban, de elég kis körben le is zajlott. Ez a megkeresés pattintotta ki a fejemből a szikrát, hogy mi lenne, ha szerveznénk egy nagyobb, hasonló célú koncertet? Nagyon sok zenész és művész ismerősöm, barátom van, meg tudnánk csinálni. Először Kováts Krisztát kerestem meg ezzel, aki a Baltazár Színházban munkatársam és fantasztikus energiái vannak, valamint számottevő jószolgálati tapasztalata. Kriszta azonnal belendült és elkezdtük a szervezést.
Az én szándékom a koncerttel az, hogy fellépők és nézők együtt érezzük jól magunkat, a zene meg a művészet által adni is tudunk valamit annak, aki eljön. Biztosan “egyszerűbb” valamennyi pénzt adományozni, mint el is menni egy rendezvényre, de a találkozás, a személyesség és a közös élmény szerintem emlékezetesebb az adományozónak is. Ez egy izgalmas közösségi élmény lesz, amire a korábbi támogatókat is meghívhatom „hálából”, hogy ezzel viszonozzam a segítségüket.
Nehéz eltalálni, hogy mire van „kereslet” egy ilyen koncert kapcsán?
Úgy igyekeztünk összerakni a műsort, hogy nagyon széles legyen a spektrum, hogy az idősebb és a fiatalabb generáció is találjon magának valamit. És ami még fontos, hogy ott lesz például a Baltazár Színház is, a Tánceánia (Artman) is, a szívemnek közelről fontos misszióval.
Zárásként szeretném elmondani minél több nőnek: mindig fel lehet állni! Mindannyiunkat érnek veszteségek, sokféleképp lehet a padlóra kerülni. A környezetünk – a kezdeti sokk után – sokszor hamarabb továbblép. Fontosnak tartom a gyógyulást, idő kell hozzá. De most, egyedülálló nőként az építkezés feladatainak koordinálását, hogy ki csinál, mikor és mit, mennyiért, az anyagbeszerzést, konkrétan legutóbb a vízhordást, amikor betonoztunk – mind-mind én csinálom. Lányok, ez bírható! Az anyagi veszteség nem katasztrófa, még ha úgy érezzük is, mert bármit meg tudunk csinálni! Jó, közben felnőtt a fiam és jelenleg nem tanul tovább, ő az egyik “élmunkásom”.
Szükség van rá, hogy amikor kell, merjünk segítséget kérni, de ha igazán akarjuk, bármire képesek vagyunk, ha egyszer nekiállunk!
Az eseményről további részleteket ezen a linken olvashatnak.
