Sorozatunkban a Budapesti Operettszínház Balettkarának és Musical Együttesének tagjait mutatjuk be olyan részletességgel, amennyire a művészek betekintést engednek az életükbe.
Első beszélgetőtársam Babácsi Benjamin balettművész, a Balettkar tagja. Ahogy többször is említi, huszonnyolc éves, nagyon fiatal, mégis jobban foglalkoztatja a jövő, mint a jelen pillanat. Nyugodtan és nyíltan beszél, szavaiból egyaránt érződik az életszeretet és a szakmája iránti rajongás, ugyanakkor az is körvonalazódik, hogy szinte folyamatosan tervezi a színpad utáni életét. Szavaiban a korát meghazudtoló komolyság és magával ragadó humor ötvöződik, bármi is legyen a téma.
Hogy jött a tánc az életedbe? Mindig is a színpad volt a cél?
Más formában, de mindig is része volt az életemnek a színpad. A szüleim zenészek az Operaházban és ebbe nőttünk bele a testvéreimmel. Sokat voltam ott… Akkor még úgy éreztem, folyton odahurcolnak, ma már ilyen jegyárak mellett örül az ember, ha valaki színházba viszi. (nevetünk) Nem volt, aki vigyázzon rám, mert a két nagyobbik testvéremre még nem mertek akkor rábízni – lehet, hogy nem maradtam volna életben. (nevet)
Sokszor elgondolkodom azon, hogy hogyan is lettem én táncművész és azt gondolom, hogy ez édesanyámnak a beteljesült álma. Én ugyanis nem ismertem a környezetemben olyan nyolc éves kisfiút, aki balettozni szeretett volna. Biztos, hogy van ilyen, de nem én voltam az. Édesanyám gondolt egyet és elvitt felvételizni a Táncművészeti Egyetemre – és pechemre fel is vettek. Emlékszem, még a hazaúton a kocsiban is azt mondtam neki, hogy nem vettek fel, sajnálom. (vigyorog) Aztán odaadtam a levelet, hogy mégis. Ő örült. (nevet) Végülis én is örültem, akárhogy is, sikerélmény volt, még nem tudtam, hogy az mit takar. De hálistennek elég korán meglátták bennem tehetséget és a kisebb-nagyobb sikerek egy gyerek életében nagyon sokat számítanak, legyen az akár egy utazás, egy koncert… Úgy két év után megszűnt bennem az ellenállás, „betörtek” úgymond. (nevet) Végső soron hálás vagyok Édesanyámnak, valószínűleg nélküle nem lett volna belőlem semmi.
Ezek szerint sikerült megszeretni.
Ajaj! Olyannyira sikerült, hogy nem tudom abbahagyni! (nevet) A színpad egy olyan adrenalint ad, egy olyan dolgot indít el az emberben – legyen az a Sárbogárdi Művelődés Ház vagy a Metropolitan -, hogy akit ez egyszer bekebelez, annak vége. Ezen a vonaton nincs fék, ezt úgy gyártják. Felszállsz és elindulsz és annyi. (vigyorog) Persze nem arról van szó, hogy szeretném abbahagyni, de az elmúlt időszakban sok olyan dolog történt velem, ami emberileg megváltoztatott – remélem, a jó irányba. Nem mondom, hogy nem szeretnék táncolni, imádom csinálni, viszont egyre többet gondolkodom azon, hogy hogyan tovább.
És tudod már, hogy hogyan?
(elmosolyodik) Bízom az Univerzumban. Vannak álmaim, vannak céljaim, egyelőre nem körvonalazódott bennem, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Így huszonnyolc évesen…
Ezekről az álmokról-célokról lehet tudni, vagy még nagyon titkosak?
Több terület van, ami érdekel, de ami egyre jobban vonz, az a pszichológia. Ennek is kimondottan az önismereti része és az addiktológia…
Nem egy egyszerű terület.
Nem, de a környezetemben élők tapasztalataiból azt látom, hogy nagyon nehéz olyan szakembert találni, aki nem csak végigüli az egy órát, aztán elteszi a pénzt, hanem valóban foglalkozik a pácienssel, nem a szőnyeg alá söpri, amit csak lehet, hanem megoldást keres. Én szerencsés vagyok, több remek pszichológus-szakembert ismerek, én is ilyen szeretnék lenni – ha egyszer pszichológus leszek.
Szerintem minden ilyen érzés, szorongás, valóság elől menekülés, függőség az egy-egy tünet… Ha beveszel egy fejfájáscsillapítót, elmúlik a fejfájásod – de lehet, hogy olyan szervi probléma van mögötte, amit nem old meg a tüneti kezelés.
Nagyon érdekes dolog és emiatt azt mondom, hogy nem gondolom igazságosnak az életet, mert a legjobbak szenvedik meg mindig a legjobban. A nyáron hallottam egy mondást, ami elgondolkodtatott: „Az ördög vigyáz a sajátjaira.” Ha ez így van, az megmagyarázza a fentieket, de akkor is igazságtalan. (nevet)
Vallásos vagy?
Hiszek a jóban és a rosszban egyaránt. Van hitem valamiben, ami a sajátom, de ez a kultusz, ami köré van építve… Az nem az enyém. Én inkább a spirituális vonalat kedvelem.
Térjünk vissza a színházhoz. Hány darabban játszol?
Többnyire az összesben. A régebbiekben nem, amiknél megvan a fix csapat. Úgy értem a régebbit, hogy az én idekerülésem előttiek.
Az mikor volt?
2019-ben.
Mi hozott az Operettszínházba?
A hajózás után szerettem volna visszatalálni a kőszínházi munkához, legyen az klasszika, vagy más stílus.
És hogy kerültél hajóra?
Az egyetem után az Operaházban kezdtem, öt évet töltöttem ott, aztán elkezdtem úgy érezni, hogy itt az idő picit kiszakadni, világot látni. Kezdtem elveszíteni a szenvedélyemet a szakma iránt, így mikor jött a lehetőség, elmentem, hajóztam egy évet, hátha azalatt újra fellángol – és így lett.
Jól érezted ott magad?
A hajó élménynek nagyon jó volt, de mint munka, nem elégített ki. Az újdonság varázsa szuper volt két-három hónapig, utána elkezdődött az egyhangúság. Ahogy említettem, elkezdett hiányozni a klasszika. Egy kicsit ez is olyan, mint egy kapcsolat. Néha el kell engedni a másikat, hogy hiányozni tudjon.
Egy év után hazajöttem és munkát kerestem, több helyre hívtak próbatáncra, különböző külföldi társulatokhoz, de úgy éreztem, szeretnék itthon maradni. Felkerestem Apáti Bence balettigazgató urat, aki tárt karokkal várt.
Van most olyan előadás, amit különösen szeretsz, vagy akár egy jelenet valamelyik előadásban?
A Diótörőt kimondottan kedvelem, mert ott érzem otthon magam, az a klasszika világa. A legközelebbi előadásom is pont a Diótörő lesz. A klasszika nagyon kötött, dolog, keretek közé van szorítva. De például benne vagyok a Hegedűs a háztetőnben és ott felszabadultabb lehetek, lehet kiabálni, táncolni, élvezni az egészet. Nekem az egy nagyon új, de nagyon jó élményem itt a színházban. Talán ezt a kettőt tudom kiemelni. A Hegedűst mindig várom, szeretem csinálni, egyszerűen csak élvezem, hogy megy magától. Sikere is van, szeretik a nézők és van benne bőven munka, kihívás is.
Amikor nem vagy színpadon mit csinálsz?
Minőségi időt töltök a macskámmal. (nevet) Ő egy sziámi cica és imádom.
Próbálok egy egészséges balanszt tartani az életemben. Járok szórakozni, vannak barátaim. De kimondottan szeretek egyedül moziba járni, egyedül színházba járni, egyedül vacsorázni. Van, hogy órákat ülök itt egy kávé mellett és csak nézem az embereket, nagyon sokat tanulok ebből.
Mindig szerettél egyedül lenni, vagy az évek és az események alakították?
Nem, ez mindig így volt. Ez az én-időm. Amióta kezdem megtalálni a belső békémet tudom, hogy semmire sincs szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam. Egyre jobban érzem, hogy mindennél többet ér az, hogy tükörbe tudjak nézni és nyugodtan aludni. A saját értékrendem szerint akarok jó ember lenni.
Sablon kérdés: van szerepálmod?
Igen. A nyugdíj. (nevetünk)
Mit jelent ma egy nyugdíjat váró, fiatal előadóművésznek az, hogy művésznek lenni?
Művésznek lenni? Nehéz kérdés. Ha kimegyek Oroszországba és azt mondom, hogy balettművész vagyok, mindenki a tenyerén hordoz. Kicsit nyugatabbra pedig azt kérdezik, hogy „És amúgy miből élsz?” vagy „Jó, de mit csinálsz, amikor dolgozol?” És csodálkoznak, hogy ebből élek, ezért kapok fizetést.
Szóval, hogy mit jelent ma művésznek lenni? Nekem mit jelent? Azt gondolom, hogy egy nemes dolog, egy kiváltság és ezt most nem úgy értem, hogy több vagyok valakinél, aki nem a színpadon áll. Én nagyon tisztelem azt, ha valaki dolgozik, hisz rengeteg olyan munka van, amit nem bírnék elvégezni. A nyolc óra irodai munkának már a gondolatától is feláll a szőr a hátamon – pedig nem is szőrős a hátam. (nevet) Sok ismerősöm így dolgozik és nagyon tisztelem őket, mivel más területen sokkal több kitartásuk és tudásuk van, mint nekem.
Talán mindenkinek mást jelent ez. Szerintem nincs két ember, akinek ugyanazt jelentené. Nekem… az élet. A minden. Amióta tudom, hogy ki szeretnék lenni – sajnos még nem tudom, ki vagyok, keresem önmagam, csak azt tudom, ki szeretnék lenni -, azóta keresem a helyet, ahol azt érzem, hazaértem és eddig egy ilyen hely volt: Amerika. Viszont amikor színpadon állok, akkor mindig azt érzem, hogy otthon vagyok. Hogy tudnék ettől elszakadni?
Sokszor bukkan elő nálad az elszakadás, a befejezés gondolata.
Van bennem egy ilyen fura kettősség, hogy nagyon szeretem, amit csinálok, ugyanakkor nagyon sok más dolog érdekel, nagyon sok potenciált érzek magamban, de egyikért sem teszek úgy igazán. Tudom, ha egyszer megtalálom, hogy mi az én utam, akkor gőzerővel fogok hajtani és mindent megteszek azért, hogy magas szinten képviseljem, bármi is legyen az.
Ha elképzeled magad pár év múlva, merre fogsz tartani?
Izgatja a fantáziámat a külföld. El tudom képzelni, hogy egy olyan együttesben dolgozzak, ahol kevesebben vannak, ezért több lehetőségem van, mert táncolni szeretnék.
Nem a közeljövőben, majd több év múlva nagyon szeretnék tanítani, de azt érzem, hogy még nem feltétlenül tartok ott korban, tapasztalatban ahhoz, hogy egy növendék elfogadja és megfogadja, amit mondok. Azt gondolom, a tiszteletet ki kell érdemelni, megérzésem szerint nekem még idő kell ahhoz, hogy jó pedagógus lehessek.
A tanítás lesz az út vége?
Lehet, hogy az is csak egy állomása lesz az életemnek. Az biztos, hogy én nagyon-nagyon jó szakemberektől tanulhattam, amiért nagyon hálás vagyok.
Úgy érzed, hogy tovább is tudnád adni mindazt, amit kaptál?
Nem azt érzem, hogy tovább tudnám adni, azt érzem, hogy tovább kell adnom. Ne csak én részesüljek ebből a tudásból. És szerintem ez a feladat… unk. Azt gondolom, főleg a mostani fiatal generáció esetében, hogy nagyon fontos az értékek átadása. Az olyan értéké, amit nem a Tiktok-on szednek össze.
Kérdés, hogy van-e rá igény…
Az a réteg mindig meglesz, szerintem, akinek van rá igénye. És annak a rétegnek kutya kötelességünk átadni azt a tudást, amit ők lehet, hogy sokkal jobban el fognak sajátítani. A mi évfolyamunknak elképesztő szerencséje volt, a legnagyobbaktól tanulhattunk és nem volt egy olyan mesterünk sem, akit megkérdőjeleztünk. Mindegyiküknek szerettük az óráit. És ez a legfontosabb a pedagógiában, az első, hogy megszerettessük azt, amit csinálni kell. Mert ha nem szereti meg… Lehet a világ legjobbja, huszonévesen kiég, mire elvégzi az iskolát, mert igazán soha nem érdekelte szakma.
Az, akit nem érdekel a szakma, hogy jut el az egyetemig?
Ez egy másik pszichológiai kérdés. Mindenki máshogy. Ez egy zárt világ, ha elkezded csinálni, nagyon nehéz belőle kiszakadni. Sok olyan táncművész barátom van, akinek a párja nem művész, ők azt mondják, hogy kívülről nézve egy kis burok van körülöttünk – és ez a burok nem feltétlen egészséges.
A burok véd vagy bezár?
Mindkettő. Én imádom csinálni, tényleg minden nehézségével együtt. De mostmár egyre többször éreztem, hogy többet vesz el, mint amit ad. Nagyon sokáig ez fordítva volt, de már fáj néha. Huszonnyolc évesen még nem fizikailag értem, de mégis minden téren elhasználódik az ember. Én limitet húztam, konkrét dátumot neveztem meg magamnak, hogy meddig szeretném csinálni.
Azt tudod, hogy az ilyen elhatározásokból szokott az lenni, hogy bármikor, csak akkor nem…
Ja, hogy hetven éves koromig nyomom majd? (grimaszol) (nevetünk) Hát, ha az a sorsom, akkor úgyis úgy lesz, akkor művész leszek hetven évesen is. Hiszen aki egyszer művész lesz, az élete végéig az marad.
Esetleg festőművész…?
(rázza a fejét) Majd megmutatom, hogy rajzolok…
Nem számít. Csak egy jó keret kell és egy jó név, amit ráírsz…
Igaz, gyönyörű szignóm van… (nevetünk) Az mondjuk igaz, hogy a semmit a legkönnyebb eladni. Persze nem magamról gondolkodom így, de tényleg így van. Ami igazi, azt nem kell eladni, az meg van véve. A tudást nem kell hirdetni, az látszik. Az igazán sikeres, elismert emberek sosem kérkednek a tudásukkal, mindig az a legalázatosabb, aki a legtöbbet tudja. Na, én még sok mindent nem tudok – de legalább erre már rájöttem…
