Kováts Kriszta a 2014-es bemutató óta elsöprő sikerrel alakította Donna Sheridan szerepét a Madách Színház Mamma Mia! című előadásában. Rajongói értetlenül álltak döntése előtt, mert 2022. nyarán úgy döntött, nem alakítja többet ezt a nevével egybeforrt szerepet. Most, az utolsó előadása után némi nosztalgiával, vidáman és az egymás után felmerülő emlékek között keresgélve mesél a kezdetekről, az emlékezetes pillanatokról és a búcsúról is.
A Színház, szerelem és… című műsorban elmesélted, hogy hogy fogadtad, amikor megtudtad, hogy tiéd Donna Sheridan szerepe. De hogy tudtad meg egyáltalán, hogy lesz ez az előadás?
Egy barátnőm felhívott azzal, hogy „Tudod, hogy van casting a Mamma Mia!-ra a Madách Színházban? Donnát neked el kell játszanod!” Én nem tudtam róla, de megörültem neki, megnéztem a honlapon, felhívtam a titkárságot és mondtam, hogy engem ez nagyon érdekel. Korábban két évig a színház tagja voltam, olyan szerepeket játszottam, mint Grizabella a Macskák-ban, így nem voltam ismeretlen a számukra. Mondták, hogy „Jaj, de jó, küldünk neked anyagot.” Az anyag meg is érkezett, majd utána kaptam az értesítést a meghallgatásról. Nyilván az első körökön nem kellett végigfutnom, de erre a darabra aztán boldog-boldogtalan jelentkezett, mindenki, aki él és mozog ebben a szakmában, ebben akart játszani. (nevetünk) Megkaptam a hétszáz-valahányas sorszámot, pontosan már nem emlékszem, de nagyon magas sorszám volt és egy adott időpontra behívtak. Odamentem, hívott az ügyelő, valaki kijött és akkor be kellett mennem a Madách Színház színpadára. Egyedül mész be oda, veled szemben nagy sötétség van, egy nagy üres nézőtér és tudod, hogy ott lent ül öt ember. Hát ez… ez horror! Ezt nem kívánom senkinek, ez szörnyű!
Neked, aki annyi szerepen túl vagy, ez ilyen ijesztő?
Mindenkinek! Én azt a két nótát nagyon megtanultam. Tényleg minden helyzetben gyakoroltam, még az utcán menet közben is, hogy annyira rögzüljön, hogy az a stresszt, ami ilyenkor az emberre rájön, hogy remeg keze-lába szinte, le tudjam győzni. De egyébként nagyon kedvesen fogadtak, még külön jólesett, hogy Kocsák Tibor zenei vezető felpattant lentről, hallottam a hangját, hogy „Krisztát én akarom kísérni!”… Ez tényleg nagyon jólesett. Ott van egy zongorista, ő kíséri a jelentkezőket – hozzám meg feljött Kocsák és ő kísért engem. Elénekeltem a dalokat – és meg se szólaltak utána. A Winner Takes It All, a nagy nóta után csak csend volt. Gondoltam, akkor ez jól sikerült. (nevet)
Ilyenkor az ember borzasztóan izgul. Emlékszem, én nem mentem be sokkal korábban, hanem majdhogynem az utolsó pillanatban. Egyébként mindig ott vagyok időben, de akkor azt mondtam, nem bírom azt a stresszes légkört még ott is, inkább úgy mentem be, hogy negyed óra múlva már hívtak is – szinte beestem a színpadra. Tényleg csak annyi volt, hogy a ruhámat megigazítottam, helyrehoztam a hajamat, a sminkemet – és már mentem is a színpadra. És ez nem volt baj, mert nem volt időm tovább stresszelni magamat. (nevet) Aztán kijöttem és úgy voltam vele, hogy én mindent megtettem ezért, ez jó volt, ha nekik nem kell, akkor nem kell, én ennyit tudok odatenni. És egyszer csak hívtak, hogy lesz egy második kör. A jelentkezők nagyját kiszórták, megmaradt azt hiszem kb. tizenkét Donna-jelölt és minket együtt behívtak a táncos-válogatásra. Tihanyi Ákos vezette, aki bemutatott egy jó nehéz koreográfiát. Kicsit gyakoroltunk, egyszer csak Ákos azt mondta, hogy „ezt most felvesszük”. Beálltunk hármasával, ő nem mutatta újra, csak intett, hogy csináljuk. Ez… nagyon gyors volt. Nincs nagyon gondom a tánccal, meg tudok tanulni koreográfiát, de ez nagyon nehéz volt ilyen rövid idő alatt. Ekkor viszont Ákos elmondta a kulcsmondatot, amiért nagyon hálás vagyok neki, hogy „Nem annyira a konkrét lépés érdekel, ha nem tudtad megjegyezni – add el ezt a produkciót, hogy értsem, tudjam, hogy te miért is táncolod ezt most!” Ez segített, hogy tudtam, nem annyira a lépésre kell figyelni – persze figyeltem a lépésre is, de nem görcsöltem rá, nem arra koncentráltam, hanem hagytam, hogy úgy „mellékesen” jöjjön, kvázi tényleg el tudtam adni, hogy tudom, miközben még nem tudtam. (nevet)
Az érdekes volt, ezt is elmeséltem a tetőteraszos koncerten, hogy kb. négy hónap telt el a meghallgatás után, amíg értesítettek. Én már azt gondoltam, hogy jó, ennek annyi, nem is gondoltam rá.
Olyan értesítést, hogy „sajnos nem nyert”, nem küldenek ilyen esetben?
Nem és úgy döntöttem, hogy én kabalából nem hívogatok senkit, nem érdeklődtem sehol. Gondoltam, hogy vagy hívnak, vagy majd úgyis megtudom, ha más kapta. És amikor hívott Szirtes Tamás, hogy enyém a főszerep, én bizony ugráltam és röpködtem a boldogságtól Tokaj főterén egy gyönyörű, napsütéses, hideg februári napon. Ez volt a történet, így kerültem a színpadra Donnaként.
Amikor egy ilyen meghallgatásra mész, van benned egy olyan érzés, hogy ez a szerep az enyém, ezt meg fogom kapni?
Abszolút. Abszolút volt egy ilyen érzésem, hogy ez az én szerepem, ezt nekem meg kell kapni. Anno még az Evitával voltam így, hogy „ezt nekem el kell énekelni és ennyi”.
Megkaptad a szerepet és…?
Volt rá négy hónap, hogy mindent begyakoroljunk. Nagyon sok tánc-, ének- és színpadi próba volt, alapos és nagy felkészülés előzte meg a bemutatót. A hármas szereposztással együtt próbáltunk, így sokszor csak nézed a többieket. Amikor kívülről nézed a próbát, kicsit ugyan zavaró, hogy nem te próbálsz, de nagyon hasznos.
Látsz egy csomó mindent, amit a tükörben nem…
Igen és abból tanulsz. Látod, hogy mit akarsz úgy csinálni, mit nem akarsz úgy csinálni. Mi az az ötlet, ami ragyogó és mindenképpen beépíted – úgyse lesz ugyanolyan, hiszen annyira mások vagyunk. Érdekes volt így próbálni.
Nem lehetett előre tudni, hogy ki melyik premiert csinálja, mikor kihirdették a szegedi szereposztást. Ez nagyon nagy dolog volt, hogy az első magyarországi Mamma Mia! előadást én játszom… És annyira megszerették Szegeden ezt a szereposztást, hogy utána négy éven keresztül csak mi játszottuk, összesen tizenhétszer, ami egy abszolút rekord. Idén már váltás volt, már nem mi mentünk – kívánom az „új” csapatnak is, hogy éljék ezt át. Csupa-csupa hatalmas élmény, amire emlékszem.
Amikor egy ilyen hatalmas helyen, mint a Szegedi Szabadtéri, először lépsz ki a színpadra ebben a szerepben, megérzed előre, hogy ebből egy tényleg hosszú széria lesz?
Azt lehetett tudni az első perctől fogva. Fantasztikusan fogadták, nagyon jól ki lett találva, hogy a nézők a végén feljöhetnek a színpadra és van egy közös tánc. Ezt imádja mindenki!
Voltak bakik, amikre emlékszel?
Kisebb bakik voltak. Olyan például, hogy majdnem leejtettek a Money, Money, Money-ban az emelésnél.
Olyankor nem félsz a következő előadáson a jelenettől?
Hát… Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félsz, de bízni kell benne, hogy ez a dolguk, felemelnek. (mosolyog) De van, ami elvonja a figyelmet az ilyesmiről. Például a legutolsó előadásomon Zsitva Réka játszotta a lányomat és vele nem volt közös próbánk, én a színpadon találkoztam vele először.
Ilyenkor van különbség a megszokott partnerhez képest, kell egymás után menni?
Az előadás úgy van megrendezve, hogy ha kiesnek is emberek, beállnak mások – az egésznek a váza teljesen ugyanaz, attól lesz más, hogy más egyéniségek játsszák. Ez egy professzionális, nagy musical. Réka egyébként játszott az előadásban régóta, táncolt, meg az egyik barátnőt is játszotta, tehát neki én nem voltam idegen, csak én nem tudtam, hogy ő milyen, mint a lányom. De persze megcsináltuk.
Lehet olyat mondani, hogy valakivel szívesebben játszottál, mint mással?
Nyilvánvalóan. Annak, hogy már nem akartam tovább játszani a szerepet, az volt az egyik oka, hogy nem örültem, amikor nem hozzám illő partnerekkel játszottam. A három partnerből Sasival és Stohllal jó volt együtt játszani, de már Nagy Balázs nem illik hozzám, szerintem. Mármint korban, nem szakmailag értem…
Azon az előadáson, mikor Szirtes igazgató úr elbúcsúzott tőled a színház nevében, én nem láttam látványosnak a különbséget közöttetek.
Egyébként a férjem is azt mondta, hogy nem is látszott. Azt hadd mondjam el, hogy mennyire szép volt az a búcsúztatás, érdemes megnézni a videót, amit csináltak belőle.
Ezen kívül is kaptam nagyon megható mondatokat a kollégáktól. Auksz Évi nagyon keveset próbált, ezért volt olyan próba, ahol én próbáltam és ő jött velem, hátulról figyelte a járásokat, hogy mikor merre kell kimennie – amit nem lát lentről a nézőtérről. Segítettem neki, ő meg egyszer csak megszólalt: „Én visszaadom ezt, hogy te játsszad még, ez még a te szereped, annyira jók vagytok!” Nagyon édes volt!
Vele volt még egy nagyon kedves sztori, megkérdezte próbán, hogy jöhet-e velem, amíg próbálok. Mondtam, hogy persze, csak van pár jelenet, amikor annyian vannak körülöttem, hogy neki kell vigyáznia, hova áll. Erre ő döbbenten nézett rám, hogy „Komolyan azt hitted, hogy a színpadon akarok mögötted menni?” Én meg mondtam, hogy miért ne, ha ez neki segítség, akkor segítek szívesen, mire elkezdett nevetni, hogy ezt nem hiszi el, hogy ebbe is belementem volna, ilyen segítőkész kolléga nincs is. (nevet) Kiderült, hogy esze ágában sem volt feljönni velem a színpadra, csak a takarásban akart volna követni, hogy mikor merre kell mennie és ott hova, melyik öltözőbe, satöbbi.
Ilyen pontosan van beosztva a színpad mögötti léted is?
A Donna esetében igen. Gyakorlatilag az ember, amikor nincs a színpadon, akkor öltözik, gyorsöltözik, vagy a színpadon kiizzadt két liter vizet próbálja meg eltűntetni magáról. Ebben a szerepben két olyan pont van, amikor van egy-két perc levegővétel, de az is úgy, hogy már átöltöztem és akkor van lehetőség elmenni mosdóba, vagy éppen inni. Nagyon pontosan megvannak a helyek, hogy mikor hol kell lenni és ezt tudni kell. Ez egy nagyon jó, strapás szerep, imádom!
Volt olyan, hogy nem te voltál kiírva, az utolsó pillanatban mégis behívtak és be kellett ugranod a szerepbe?
Volt, egyszer, egy eléggé felejthetetlen eset. Annyira az utolsó pillanatban történt, hogy borult minden, az a megszokott rituálé, amit én egy szerep előtt kezdve a beénekléssel a sminken, fodrászaton át végigcsinálok. Egyáltalán nem volt idő, éppen hogy mindenre néhány másodperc jutott szinte. Bár egy kicsit lehetett késve kezdeni, az egész mégis egy horrorisztikus rohanás volt, kellett is jópár perc, mire teljesen letisztult bennem, hogy hol is vagyok és mit csinálok.
Bármikor elő tudod hívni a szerepeket az agyadból? Nincs olyan, hogy előtte át kell nézni?
Dehogynem, át kell nézni. Akkor éppen egy sorozat közepén voltunk, de amikor fél éves kihagyásokkal játsszuk, mindig kell előtte rendes próba. Van egy táncpróba, egy stúdiópróba és egy színpadi, zenekaros próba. Fél év alatt azért sokminden kiesik, előjön ugyan, de nem pont úgy… Ha úgy hívnának, fél év után, próba nélkül… Hű, elő kéne kapnom a példányt, persze! Nagyon sokszor játszottam, százötvenszer biztos, ennyi idő után az embernek az izommemóriája is előhozza, a mozdulatokból jön a szöveg is, ez nagyon érdekes.
Őszintén megmondom, hogy nem értem, miért nem tartottak vissza, miért egyeztek bele abba, hogy visszaadd ezt a szerepet. És akivel beszéltem róla, mindenki nagyon sajnálkozott, hogy eszerint már nem láthat téged Donnaként.
Természetesen nagyon örültem volna, ha azt mondja a színház, hogy maradjak, ha visszatart, hogy még nyugodtan játszhatom egy-két évig, de a színháznak mindig mások a szempontjai, mint egy színésznek, én ezt pontosan tudom. (nevet)
Mi mással zárhatnánk ezt a beszélgetést, mint a kérdéssel: látsz-e esélyt arra, hogy valamikor visszaállsz a szerepbe?
Ez egyszerűen megválaszolható: ha szükség van rám és hívnak, megyek boldogan. Ha úgy alakul, hogy a három Donnából mindenki hiányzik és ezen múlik egy előadás, akkor én ott vagyok.
