Csengeri Attilát nem kell bemutatni a zenés színház nézőinek. Összes – de még csak legnagyobb – szerepeinek felsorolására idő- és helyszűke miatt sem vállalkozhatunk, de ha csak a Rock Színházas indulását nézzük, a musical-irodalom legcsodálatosabb darabjainak cím- vagy főszerepeit játszhatta el, elég ha csak kettőt említünk: Dorian Gray és a Jézus Krisztus Szupersztár. Azóta számtalan, ismertebbnél-ismertebb musical, operett és vígjáték váltotta egymást az életében, a jelen pillanatban talán a legfontosabb a magyarországi bemutatójának huszadik jubileumához közelgő Az Operaház fantomja című előadás címszerepe.
Nem hiszem, hogy letagadhatom: kifejezetten régen követem a pályafutásodat, nagyon kedvelem a hangodat. Talán még a Sakkban láttalak először élőben, a Rock Színházban.
Ó, a Rock Színház. Volt ott Sakk, Jézus Krisztus Szupersztár, Légy jó mindhalálig, Miss Saigon, Sztárcsinálók…
És a Dorian Gray…
A Dorian Gray, igen, az volt az első. Ha belegondolok, hogy az ’90-ben volt… Harminchárom éve.
A felújításban már nem Doriant, hanem Basil szerepét játszottad. Nem furcsa az, amikor egy darabon belül karakterváltás van és mást játszol, mint amit megszoktál?
Én nagyon szeretem. Egyrészt, mert tényleg múlik az idő és mostmár, hogy nagyjából két hete voltam ötvenhat éves, be kell látnom, hogy ez azért már a középkor. Szinte már az időskor kezdete. Régen, gyerekkoromban bácsinak néztünk egy ilyen korú férfit, gondoltuk, hogy biztos nagypapa.
Van olyan ma is, nem mindenki olyan szerencsés, hogy bőven letagadhat éveket.
Hát, hat-hét éve még Török Jánost játszottam Egerben… Kicsit azért rugalmasan kezelnek még, de én nagyon szeretem azt, amikor nem csak hogy idősebb karaktert kapok, de egy darabon belül több szerepet formálhatok meg. Az István a királyban öt szerepet játszottam életemben.
Melyikeket?
István, Torda, egyszer Nagy Feró helyett voltam Laborc Szegeden a Szabadtérin – még főiskolásként, úgyhogy a zabszem benn volt a helyén –, voltam Hont német lovag a Stadionban – talán egy Illés koncert volt utána, egy nagy rendezvény egy része volt az előadás. És egyszer voltam Szentbékállán a kőfejtőben Bródy János elfoglaltsága miatt Regős egy szál gitárral. Ezt az öt szerepet játszottam az István a királyban. De a Sztárcsinálókban is Néróként kezdtem és ahogy beleértem a szerepekbe voltam Kipriosz Jézus Sasi után, utána Seneca, Néró tanítója, nálam ő Bardóczy Attila volt. Ott is három szerepet játszhattam, ezek olyan jó lehetőségek! A Dorian Grayben is az volt a fantasztikus, hogy ugye Zsolt (Homonnay Zsolt) is játszotta Doriant német nyelvterületen, ő volt Lord Henry, én Basil szerepét vettem át Sasitól és volt egy fiatal Dorian (Kocsis Dénes) – és így igazából három Dorian játszotta a három szerepet.
Három fényes hang…
Igen, szerintem az az előadás erősre sikerült. Negyvenkilencet játszottunk belőle.
(Itt teljesen egyszerre mondjuk ki:)
Miért nem tartották meg az ötvenediket? Igen, ez megválaszolatlanul maradt kérdés.
A Dorian Gray azért volt tényleg egy csoda annakidején a Rock Színházban, mert meghívtak több fiatal énekes színészt és ott nem az számított, hogy kinek a kije, hanem, hogy ki tudja elénekelni a dalt, kinek vannak meg a képességei, ki néz ki úgy.
Németországban is ezt tapasztaltam, mikor kimentem Stuttgartba, hogy megkínoztak a meghallgatáson, elénekeltették a Miss Saigon legnehezebb részeit ötször-hatszor, hogy strapabíró-e a hangom, a heti hat előadást bírni fogom-e. Németül is meghallgatták a kiejtésemet. Persze, akinek zenei füle van, az bármilyen nyelven meg tudja oldani a feladatot. De ott is az volt a lényeg, hogy megnézték, alkalmas vagyok-e a feladatra és így kaptam meg a szerepet. Az utóbbi tíz-tizenöt évben jónéhány meghallgatáson voltam itthon, Magyarországon és látva a végeredményt nem tudtam csodálkozni, mert borítékolható volt.
Az ilyen tapasztalatok elveszik a kedvet a castingtól?
Hááát… El, igen. El. Arról nem beszélve, hogy olyanok hallgatnak meg egy-egy castingon, akik húsz-harminc éve ismernek, sőt a legtöbbel dolgoztam is zenei vezetőként, karmesterként, rendezőként. Vajon ők mit hallgatnak meg egy harminc éve a pályán lévő emberen, akinek minden hangját ismerik? Ez egy érdekes dolog. Mert ha vadidegen bizottság előtt kéne megmutatni magam, arra azt mondom, hogy rendben van. A legtöbb ilyen meghallgatás egyértelműen azért van, mert külföldre kell kiküldeni egy anyagot, igazolni, hogy meghallgattak harminc embert, úgyis az lesz, amit a rendező előre elgondolt magában. Csodák nincsenek. Ma már. Mert amikor még a Miss Saigonnál feltűnt Bíró Eszti tizenhat és fél évesen, akkor még azért számított, hogy hogy néz ki, milyen alkat, milyen színű hang. Ma már egyre inkább az az irány, hogy celebek jöjjenek, az, aki harmadik lett egy tehetségkutatón, mert a nagyon hozzáértő zsűri – akik közül egyik sem énekel –, azt mondja, hogy ő jó és ettől már jó lesz egy színházvezetőnek is, aki beteszi egy főszerepre.
Annak, aki ennyi ideje a pályán van, ismerik és szeretik is – megvan legalább a szakmai elismerése?
Nemrégiben beszélgettünk az egyik kollégámmal a díjakról és mondtam, hogy nekem van egy eMeRTon díjam, amit a Magyar Rádió adott valamikor régen, meg a Pécsi Nemzeti Színház Nívódíja, ami azért egy elismerés, mert azt a közönség szavazza meg és a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepéért kaptam. Ennyi. Csodálkozott a kolléga, hogy harminc év után, ennyi főszereppel a hátam mögött nincs egy Jászai díjam – és nincs. Viszont látom, hogy kik kapják meg.
Bocs a lesokkolt kinézetért, rettentően megleptél.
Ugye? Volt már olyan Kossuth-díjas kollégám, aki azt mondta, hogy ajánl engem valamilyen elismerésre, de én sose voltam az a könyöklő típus, aki utánamegy, hogy „Jaj, kapjak már valamit!”
Ez döbbenet, szerintem mindenki azt hiszi, hogy agyba-főbe vagytok díjazva – hiszen ismernek és szeretnek is.
Hát, igen… Nekem ez a két díjam van. Ebből az eMeRTon már nincs, a Rádió már nem ad ki díjat, akkor még az „Év musical-énekese”-ként kaptam meg, rajta van a nevem y-nal, hogy „Csengery Attila” – de legalább valakinek eszébe jutottam. Az azért azt jelentette, hogy odafigyelt rám egy réteg. De nem vagyok elkeseredve emiatt, ne érts félre.
Hiszen tudod, hogy szeretnek.
Igen, így van. A közönség oldaláról mindig jön a taps meg az elismerés.
Az egyik legnagyobb elismerés talán az, ha egy hosszú szériát játszol sikeresen. Erre példa Az Operaház fantomja, melynek most van a jubileumi időszaka, hiszen 20 éve mutattátok be Magyarországon.
Egy gálával készülünk, két részben, keretes szerkezetbe foglalja a normál előadásokat. Aki ott volt a századik, tíz éves, ötszázadik satöbbi előadásokon – kilencszáz előadás fölött vagyunk már – az nagyjából tudja, hogy mire számíthat. Több szereplő jelenik meg ilyenkor, akár olyanok is, akik már nem játsszák a szerepet, de visszatérnek, van, hogy csak a tapsrendnél, de megjelennek. A nyitó gála már lement és izgatottan várjuk a befejezőt. Ezek show-jellegű előadások, hiszen más az, amikor egy szereplő viszi végig a történetet és más, amikor többen, de ugyanakkor ez mindig egy különlegesség. A több mint kilencszáz előadásból volt mondjuk tíz ilyen alkalom. Aki ott van, azt magával ragadja, a vége pedig mindig hatalmas ovációba torkollik. Ennyi színészt egyszerre ott látni a színpadon, azért az is ritkaság.
Amikor ilyen váltott szereposztásban nem te kezdesz, mennyire nehéz belehelyezkedni a történetbe?
Húsz év után már nem nehéz. Ha ez egy premier lenne, vagy egy tízedik előadás, akkor azt mondom, hogy hiányzik az a rész, de igazából mostanra bármit kiragadunk a Fantomból, azon a hőfokon csinálom, ahogy az elejétől, mikor ott vagyok a szerepben. Érdekes, hogy időben nem sok a Fantom jelenléte a színpadon, éneklünk takarásban, felhúznak a magasba… A fodrászatban is sokáig ülünk és ragasztják ránk a csúnya maszkot, egy parókát, két parókát, a fehér maszkot mágneses megoldással – amit például nyugaton két dróttal rögzítenek és az látszik is, mikor lekapják a Fantomról. Pohárnok Ivánék csinálják magát a maszkot egy habosított latex anyagból. Amikor először felrakták ránk, akkor több mint egy órát pepecseltek, mostmár szerintem olyan harminc perc alatt megvan parókával, sminkkel, mikroporttal együtt. Erre jön az ing, a mellény, a zakó…
Hány kilót fogytok egy-egy előadás alatt?
Én olyan másfelet. Pedig iszom rendesen. De a két kézfejünk és a fél arcunk tud párologni, a többi… A köpeny, a dupla paróka fölött a kalap, a hatalmas bőrcsizma… A nadrág is egy fényes anyag, ami nem engedi át a levegőt… Szó szerint a mikroport-tartó övből is csavarni lehet a végén a vizet. És effektíve „csak” harminc percet töltünk nagyjából a színpadon az előadásból.
Le tudsz venni bármit is, amíg nem vagy a színpadon?
Szünetben. Akkor leveszem a zakót és a mellényt, hogy az ing egy kicsit megszáradjon. Nem tűnik fel, de például amikor az iroda-jelenetben „csak állunk” a tükör mögött, akkor is komoly energiákkal, agyi energiákkal dolgozunk, figyeljük a zenét, halljuk-nem halljuk, milyen a kontroll, halljuk-e a tükör mögött – ami minden este attól függ, hogy épp ki keveri a hangot. Nagyon összetett az az egyszerűnek látszó jelenet is.
Szirtes tanár úr egyébként úgy három-ötévente kicsit átrendezi a jeleneteket és mondjuk, ahol eddig jobb kézzel intettünk, ott most ballal kell, vagy ahol ültünk, most állunk…
Ez nem idegőrlő?
De. De, mert ha nem megy egy évig az előadás, akkor az ember nem emlékszik, hogy mi volt az utolsó. Van egy listám leírva, de menet közben az nincs a kezemben. Most pár éve például már nem ülünk a kupolán letakarva a szobor aljában, hanem állunk a szobor mellett egy viszonylag lejtős „talajon”, tehát úgy kell állni, hogy kicsit megfeszíted a tested, hogy ne csússz le. Én derékfájós vagyok, nekem ez nem túl kényelmes, míg eléneklik a „Nincs több lázas árnykép…”-et. Vannak ilyen nehézségei is a darabnak. Oda kell figyelni arra is, hogy mindenhol legyen egy-egy kulacs, ahol kimegyünk a színről, hogy gyorsan tudjunk inni. Megtörölnek minket, ahogy lehet, a két mikroport is azért van, hogy véletlenül se izzadjuk le. Néha vannak így is hibák, persze, de ettől élő a színház. Velem az történt meg egyszer, hogy megállt a csónak.
Olyankor mit lehet csinálni? Tolható fizikailag?
Nem. Kikaptam Christine-t és bevittem az orgona mellé, letettem a földre, a csónak helyére és ment tovább az előadás.
Lehet különbséget tenni, hogy minek van nagyobb értéke: az előadásszámnak vagy az évek számának, amióta az előadás megy?
Igazából mind a kettő értékmérő. Nyilván más Angliában, ahol heti nyolc előadásban megy ’86. óta, tehát sok-sokezer előadásról beszélhetünk. Magyarországon talán érdemesebb azt nézni, hogy hány éve van műsoron a darab. Eddig általában évenként két etapban ment, most viszont kimaradt egy év, sok új bemutató volt, új Christine-ek és új Raoul-ok jöttek és egy kicsit pihent a darab. Én most a két gálában játszom és azon kívül hat előadást, ami nem rossz. De ha levetítem egy évre, akkor a havi egy sincs meg. Így nézve a húsz év jobban mutatja, hogy milyen sikerszéria ez. A Macskák ’83. óta megy töretlen sikerrel és hány generáció váltotta már egymást – és hányan nincsenek már köztünk sajnos…
Ahogy én is egyre idősebb leszek, kezdek a visszatekintős korszakomba érni, eszembe jutnak azok az idők, amikor Balikó Tamással ötkor felálltunk a pókerasztaltól és nyolckor már teniszeztünk, majd tíztől Jézust próbáltunk.
Ma menne még?
Á! (nevet) Azok hihetetlen évek voltak!
Visszatérve a Fantomra: amikor beáll egy új szereplő, mondjuk egy új Christine, belezavar a rutinba?
Arra Szirtes tanár úr figyel, hogy nagyon mást ne csináljon senki. Amikor hármas szereposztás van és mint a fogaskerék, váltjuk egymást, nem lehet az, hogy az egyik ide szalad a másik meg oda.
Figyelni kell a fiatalokra mindenképp, mert vannak kényes pillanatok a színpadon, ilyen például az álarc-lekapás. Nem mindegy, hogy hogy fogja meg, mert ha véletlenül összefogja a parókával… Volt már, szerencsére csak próbán, hogy Christine lekapta az álarccal együtt a parókát. A végén is, mikor már a parókával együtt kell lekapni rólunk a maszkot, figyelnünk kell, hogy úgy helyezkedjünk, hogy neki kényelmes legyen a mozdulat. Akkor már csak a kopasz paróka marad, meg a seb – viszont a kopasz parókát se szabad lerántania a barnával együtt, erre is vigyázni kell, az újaktól nem lehet elvárni, hogy a húsz éves rutinnal csinálják, velük még nyilván össze kell csiszolódni. De a rendezés maga mindenkire vonatkozik, ezért nagy gondok nincsenek.
Húsz év után izgulsz még előadás előtt?
Persze! Persze, megvannak a rituálék, az öltözőmben. (mutatja a bögre-szalvéta-kiskanál egymással bezárt szögét) Így kell legyen, nem így (másikat mutat), hanem így (visszarendezi) (vigyorog). Az elefántnak, amit betolnak az első jelenetben, mindig megsimogatom az ormányát, mert az szerencsét hoz, a szemébe nézek és elmondom, hogy minden rendben lesz. Régen volt egy műkaki, amit ledobtak az elefánt háta mögé, mintha ő csinálta volna, azt én mindig megsimogattam előadás előtt, de az pár éve eltűnt – most a helyét simogatom meg. Három simogatás kell előadás előtt.
Ott vannak még a gyűrűk, hogy melyik gyűrűt veszem fel, a nyakkendőtű a premier óta ugyanaz. Picit meg van hajolva, meg van repedve, de húsz és fél éve ugyanazt a nyakkendőtűt használom. Vannak ilyen rigolyák. Az is, hogy a Fantom előtt hogy eszem, hogy a szünetben megyek a kávéautomatához és iszom egy kávét – ezek megvannak.
Ez a szünetben a kávé-szokás nagyon-nagyon régen megvan, ugye?
Igen.
Emlékszem egy olyan képre, hogy a Sátor mellett (Rock Színház sátra a Nyugati pályaudvarnál) a vasúti kocsiban berendezett büfében te állsz Jézus jelmezben, karodra tekert stólával és fehér műanyag pohárból kávét iszol. Sajnos akkor még nem volt a zsebemben telefon, hogy gyorsan lefotóztam, de az emlékeimben megmaradt.
Azok csoda-évek voltak, azt azért visszasírom. Azt a hitet és azt, hogy még jókedvűen játszottunk, még ott maradtunk előadás után egy kicsit beszélgetni, vagy beültünk valahova. Ma már mi van? Smink le, portán elköszönünk és haza. Nincs az az élet. Az is hiányzik, amikor még sorok álltak autogramokért a művészbejárónál, még igazi fényképezőgépekkel, nem az volt, mint ma, hogy egy gyors szelfi…
A Musical Klubban, ahol többször is voltál vendég, kicsit hasonló a helyzet, onnan még senkit nem láttam azonnal elszaladni. Mit gondolsz arról a sorozatról?
A Musical Klub egy csodálatos kezdeményezés. Nagyon hiánypótló is, úgy gondolom. Vannak musical-koncertek, de olyan, ami tényleg egy kicsit belekukkant a színész, az énekes életébe, vagy a házigazdák – Kocsák tanár úr vagy Matyi (Kocsák Tibor és Várkonyi Mátyás) – munkásságába, ilyen nincsen. Ez fantasztikus dolog, én nagyon élvezem minden pillanatát. Ott el lehet egy kicsit engedni magunkat, lehet emlékezni, bármi eszünkbe jut elmondhatjuk… Az kéne, hogy ez egyre nagyobb fórumot kapjon és egyre többe embert érjen el. Van egy réteg, nyilván, akit érdekel és elmegy magától – van olyan ismerősöm, aki eddig mindegyiken ott volt, annyira tetszik neki.
Most a „kihelyezett” Musical Klub Extra című műsorra én is készülök, ami a Gödöllői kastélyban kerül megtartásra különleges lehetőségekkel, mikor is lesz? Jövő szerdán. (belepillantva a naptárába, csodálat ébred bennem munkabírása láttán)
Azért halálra unni magad neked sincs időd…
(sóhajt) Nincs. Nemrég bemutattuk a Premier Színházban a Szegény kis betörő című darabot, a premiert megcsináltam, azóta csak olyan napokon van előadás, amikor nem érek rá. De december 1-én azt fogom játszani az FMK-ban (Ferencvárosi Művelődési Központ). Ez most egy újdonság. Ami pedig most nagyon nagy siker és életem egyik kedvenc szerepe lett, a Primadonnák, Ken Ludwig darabja, ami ment Győrben is, Pécsett is, mi is megcsináltuk a Pesti Művész Színházban és itt Egyházi Gézával vagyunk ketten Jack és Leo a két főszereplő. Már vagy húsz előadás el van adva előre. Itt végre nem valami bugyuta hősszerelmest kell játszanom, hanem kiélhetem magam, rengeteg improvizáció van benne és olyan jó nézni, ahogy könnyesre röhögi magát a közönség. Mennyire más, mint a Fantom, aki komoly, gyilkos és szerelmes – és aki nem is látszik. Ennek pont az ellenpontja ez a végtelenül szórakoztató, nőnek öltözős, parókás-sminkelős előadás…
Itt elengeded magad teljesen?
Persze.
Improvizálhattok?
Aha.
Szoktatok?
Szoktunk, Géza is szeret improvizálni. Csomószor előfordul, hogy csinálok valamit próbán, Márton Andris, a darab rendezője rám szól, hogy „Csak a próbán! Csak a próbán!” – és persze, hogy benne van az előadásban is. (nevet) Ezt is nagyon szeretjük. Tudod… Vannak darabok, amiket azért csinál az ember, mert meg kell élni és legjobban annak örülök, mikor jön a tapsrend és mehetek haza, ilyen a darabok úgy harminc százaléka. Vannak a semlegesek, amiket játszom évek óta és elvagyok vele, de semmi hatása nincs rám. És akkor kétévente felbukkan egy ilyen, ami… Mindent visz. Mint ez, vagy a másik, amit még nagyon szerettem, a Botrány az Operában, az is Ken Ludwig darab. Abból is ment vagy nyolcvan. Vagy a Bolha a fülbe – az utóbbi években nagyon megszerettem a vígjátékokat.
Jó látni, amikor valaki ilyen lelkesen beszél arról, amit csinál. Szerintem minden előadásodról így vagy úgy, de pozitívan beszélsz, még arról is, aminek lemaradt az ötvenedikje.
(nevet) Igen, a Dorian Gray egy jól menő előadás volt, arra három nap alatt elfogytak a jegyek.
De nem ez az egy előadásom van, ami már nem megy az elmúlt egy-két évben, kifejezetten sok ilyen van. Végiggondolva arra jutottam, hogy egyetlen egy kőszínházi szerepem van most, az Az Operaház fantomja címszerepe a Madách Színházban. Ez nem luxus? De még továbbmegyek: a Miss Saigon óta nem voltam a Szegedi Szabadtéri színpadán – ami 1994-95-ben volt. Lassan harminc éve nem fordultam meg a Szegedi Szabadtérin.
A Margitszigettel kapcsolatosan kaptam egy megkeresést, ami egyelőre nem publikus, de talán megmozdul valami ebbe az irányba is. Ennek lehet a későbbiekben egy kőszínházi kifutása is, ami nagyon jó lenne. Mert van, aki rendszeresen és lelkesen felhív, ha valahova be kell ugrani, de az azért más.
Szereted a beugrásokat?
Már nem. Fiatalkorban még kihívás volt, meg agytorna, hogy van rá két hetem és gyorsan meg kell oldani. Az utolsó beugrásom a Sárkányszívben volt, de idén már azt se tartották meg, mert a beígért támogatásokat nem kapták meg a szervezők. Sok olyan előadás nem megy már, amiből régen kettő-három volt minden évben, mert a megszűnt támogatások, könnyítések, mint a TAO és a KATA nélkül nem tudott életben maradni a produkció.
Időnként megkeresnek szülők, hogy a gyerek énekelni szeretne, vagy színész szeretne lenni, én azt szoktam válaszolni, hogy legyen egy diplomája, keressen jól és ha emellett hobbi szinten énekel vagy színészkedik, hát csinálja. De erre ne tegye fel az életét egy fiatal se, mert százból egynek jön be az élet, akit a tenyerén hordoz a sors – és a filmipar, például. De nem ez a jellemző. És mégis azt látom, hogy mekkora hittel akár negyedszer is nekimennek a felvételinek… Én úgy mentem oda, hogy vagy sikerül, vagy nem, másodszor nem próbáltam volna meg. Volt egy szakmám, hivatásos jogsim, én el tudtam volna képzelni más utat is.
Említetted valamikor, hogy vegyészeti szakközépiskolát végeztél, vegyész akartál lenni?
Igen, de az autók vonzottak inkább, úgyhogy valószínű autók közelében helyezkedtem volna el.
Mérnöknek, tervezőként vagy szerelőnek?
Inkább eladóként. Aki bemutat autót egy vevőnek A-tól Z-ig, kivesézi, hogy miért jó ez a típus, miért ezt válassza, elviszi a vevőt tesztkörre, megmutat mindent. Engem nagyon érdekelnek a műszaki dolgok és szerintem értem is az autókat, rögtön látom, ha valami alulkormányzott vagy túlkormányzott, feszes a rugózása, kivannak a lengéscsillapítói, fenn fog a kuplung…
Érzed az autót.
Igen, ezek már bennem vannak. Fenékkel is érezni az autót meg a kormánnyal is.
Hány kilométer van „benned”?
Hát… Szerintem olyan másfél millió körül. ’87. óta van jogosítványom, a csúcsidőkben ötvenöt-hatvanezret mentem egy évben. A pécsi tizenkét év alatt, gondolj bele, az tizenkétszer ötvenötezer…
A legtávolabbi pontjaira is az országnak én szoktam vinni a kollégákat, ráfizetés ugyan – de én ilyen hülye vagyok: háromszáz kilométert vezetek, utána még hangbeállás, esetleg próba, eljátszom egy főszerepet, visszafelé ugyanúgy vezetek… De bírom és élvezem – és talán ez tart fiatalon.
A fiatalságról jut eszembe: a Fantom nálunk húsz éves. Szerinted benne van még egyszer húsz év?
A színház szempontjából, vagy az enyémből?
Rád gondoltam, természetesen. Merthogy a hangodon nem hallatszik, hogy eltelt ez a húsz év.
Hááát… Én azt gondolom, hogy még egy tízest bevállalnék, de húszat már nem. Azért látni egy színészen, hogy hetven fölött már nem úgy működik, ha a Fantomot játszó színész maga nem is látszik a színpadon. Én még egy boldog tíz évet adnék magamnak – akkor pont annyi idős leszek, mint Sasi most, hiszen egy napon születtünk tíz év különbséggel és ő is még kiáll és nyomja.
Azt gondolom, hogy kinézetre meg fizikumra a húsz évet simán bírnám, de én nem akarom elvenni a munkát azoktól a fiataloktól sem, akik jönnek, rátermettek és átveszik a stafétát.
