Feltételezhetően igen sok nő fantáziájában lejátszódott már hasonló jelenet, mint amibe én kerültem: a helyszín egy elegáns kávézó, bordó bársony ülésekkel, ahol egy frakkos fiatalember fogad, gomblyukában egy – tény s való: a megszokottnál több számmal nagyobb – virággal és így ülünk le beszélgetni egy kávé mellett. A szituáció értékéből alig-alig von le, hogy a túlburjánzott növénnyel díszített frakk jelmez, a kávézó igazából színházi büfé és az esemény sem nevezhető romantikusnak, hiszen csupán sorozatunk következő interjúját készülünk elkészíteni Zsolttal, aki két Marica grófnő előadás között tudott időt szakítani a beszélgetésre.
Hadd kezdjem az egyszeri és megismételhetetlen alkalommal: nemrégiben kerek születésnapod volt. Először is szeretnék boldog születésnapot és hosszú, nyugodt életet kívánni – aztán mesélj, milyen volt, hogy töltötted?
Igen, most léptem a 4X-be, negyvenes karom lett. (nevet) Jól telt, szerencsére tudott egy kis pihenés is lenni, s az sokat számít. Még egy wellness hétvégére is eljutottunk. Megszoktam az utóbbi tíz-tizenöt évben, hogy mindig előadások vagy próbák voltak a szülinapomon. Az más kérdés, hogy volt olyan is, hogy Dubaiban, Izraelben, Németországban játszottunk éppen, ilyen helyeken ünnepelhettem, s bár tény, hogy dolgoztunk, de így jól jött ki.
Több apró, kedves vagy vicces meglepetésben is részem volt, például kaptam egy sajátarc-maszkot. A kedvesem is meglepett egy csomó mindennel, még egy ejtőernyős-ugrást is kaptam, tandem ugrást 4300 méterről, ötvenkét másodperc szabadeséssel. Nagyon kíváncsi vagyok az élményre, nagyon várom.
Bízzunk benne, hogy épségben visszatérsz utána a színpadra. (nevet) Az egyik Csárdáskirálynő előadáson ült mellettem két idős néni, szinte korabeli színházi szettben, kis kalap, elegáns ruha és egymás kezéből vették ki a látcsövet. Ilyet már régen nem láttam. Van egy jelenet, amikor páronként táncoltok, ott a néni mellettem egyszer csak leeresztette a szeme elől a látcsövet és rádbökött: „Szerintem ő balett-táncos.” Az igazat megvallva bennem felmerült, hogy megkérdezem, mit gondol a többiekről, de nyilván nem tettem meg, viszont azt hiszem, hogy ez egy nagyon komoly dicséret a mozdulataid szépségét illetően.
Igen, az és furcsa, mert én pont azt érzem mindig, hogy nekem nem olyan a kezem mint a többségnek…
Az egész előadásban is sokszor, de ott abban a mozdulatsorban különösen olyan vagy, mint akinek se csontja, se ízülete, hihetetlenül lágy és gyönyörű, amit csinálni tudsz.
Érdekes, belülről nem is gondolnám, hogy magában abban a rövid táncban van annyi, hogy látszani tud. De mindenesetre nagyon jól esik, köszönöm.
Időnként hallani a hangodat a színpadról, röviden, de szoktál mondani egy-egy mondatot. Ezeket külön meg kell tanulnod?
Ha van szöveges részünk, akkor persze, akkor már az olvasópróbára is mennünk kell, de nekünk nem szokott szövegünk lenni. A darabok kilencven százalékában, ha én szöveget mondok, akkor azt én adtam hozzá és bennehagyták, mert működik. Ha alapból kapunk négy-öt mondatot, akkor persze, az már szövegnek minősül és akkor kell külön dolgozni vele. Az énekkar megtanulja a dalokat a korrepetíción, mi a táncpróbákon – a szöveggel a szólistáknak kell foglalkozniuk.
Az idei évben elég nagy a távozási arány a balettkarból. Megmarad a kapcsolat a távozókkal, barátságok ezek, vagy munkakapcsolatok?
Amikor valaki jön és gyorsan el is megy, ott már csak azért sem lehet barátság, mert nem tud kialakulni sem, hiszen ahhoz kell az együtt töltött idő, velük tehát emiatt nem feltétlenül maradunk kapcsolatban. Én azt gondolom, hogy az a jó, ha mindenki úgy áll a másikhoz, én legalábbis úgy voltam mindig, hogy örültem neki, ha valaki elmegy. Semmiképp nem a ténynek, hogy elmegy, hanem annak, hogy vannak céljai az életében, amikben hisz – akkor is, ha annak már nincs köze a színházhoz vagy a tánchoz – és el is mer indulni e célok felé. Onnantól csak azt lehet kívánni, hogy csináld, sikerüljön, valósítsd meg a céljaidat.
Mostanában úgy tűnik, hogy a fiatalok között sokan sokkal többet akarnak, de sokkal kevésbé céltudatosak – viszont azt hiszik magukról, hogy céltudatosak. Az én időmben azt éreztem, hogy valaki vagy trehány volt, vagy tudta, mit akar és tolta. Mostanra sokan megszokták azt az attitűdöt, hogy mutatok kifelé mindent, ezzel elhiszem, hogy van célom, de közben nincs, csak alám van tolva mindaz, amitől elhiszem, hogy megvalósítottam a jövőm, pedig csak kihasználtam egy lehetőséget anélkül, hogy tennem, vagy akár csak terveznem kellett volna bármit. És amikor eljön, mert mindenkinek eljön az életében az a pillanat, amikor ténylegesen meg is kell mutatni valamit, akkor csak kapkodja a levegőt, összeroppan és nem érti. Ezt én is éreztem annakidején, fiatalként a világot fel tudod falni, pláne, mint táncos, ha aktív vagy és egy olyan helyre kerülsz, ahol önmagad lehetsz. Az biztos, hogy nehezebb a mostani fiataloknak, mert már gyerekkorban megölik a fantáziájukat.
Merthogy?
Azzal, hogy három-négy évesen már kapnak mobilt és tíz éves korukra annyi impulzus éri őket, amitől már nem tud tizenegy évesen egy olyan hatni, ami igenis jó, ha csak tizenegy évesen hat rá. Ezáltal egy csomó minden korábbra kerül és konkrétan tizennyolc-húsz éves emberkék úgy beszélnek, hogy már mennyit letettek az asztalra, miközben nincsenek azzal tisztában, hogy ez nem így működik. Ez úgy működik, hogy még csak most fogja őket pofán találni az élet. Vannak kivételek, de alapvetően a korod szerint kell haladjon az életed, mert nem négy évesen kezd el valaki egy irodában dolgozni, ahol kollégák vannak, vagy összejönni és összeköltözni a párjával. Ezek mind-mind felnőttkorban jönnek és ezért van, hogy mikor találkoznak ezzel, meglepődnek vagy megijednek és hamarabb feladják. Ma már nem csak azon múlik, hogy valaki sokáig marad valahol, hogy az mennyire jó vagy rossz munkahely, hanem annak is a függvénye, hogy ő maga mit hoz magával, mennyire kitartó és mi a célja. Feltűnő, hogy egyre több a hisztis pasi. Régen is volt, mindig is volt, de most aztán olyan hisztik vannak, pláne egy olyan szakmában, mint itt, ahol van egyfajta fegyelem. Mi nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy azt mondjuk, hogy „minden szar, vagy minden rossz”. Mindenki életében vannak jó meg rossz dolgok, mindenkinek vannak a munkában rossz meg jó napjai, ez tök természetes. De ha te mindig rossznak éled meg a rosszat és nem akarod átkattintani, pláne a művészvilágban, ahol a magánéletedet feladod, az emberi kapcsolatoktól elszakadsz és csak ez a közeg marad… Még veszélyesebb lesz. Mert akkor csak telik az idő, pedig a fiataloknak tényleg fontos, hogy merre indulnak el, mert megalapozzák az életüket.
Azt mondhatom, hogy mostmár elég nagy a viszonyítási alapom, sokmindent láttam, de én valahogy így vagyok összerakva, hogy kitartok, maradok.
Ennek én, a többi nézővel együtt nagyon örülök.
Én is, amíg lehet. (elmosolyodik) Ezt tudnám így diplomatikusan mondani.
Persze nem akarom fikázni a fiatalságot se, mert sokszor beleesem abba a hibába, hogy a példámból úgy lehet hallani, de nem. Hiszen az ő korukban én is ugyanezt csináltam, csak nem ilyen mértékben. Mindig azt mondom, hogy minden ismétli önmagát. Én is voltam ebben, amiben a mostani fiatalok és a következők is ugyanígy lesznek. Ebben ami szerintem veszélyes, az a hatványozódás. Meg kell érteni, hogy a világban a fejlődés nem konstans halad, egyenesen arányosan, hanem hatványozva, ezért a szüleimhez képest az utánam jövő generációnál hatványozottan nagyobb a kontraszt, aki utánuk jön, annál még durvább lesz.
De tulajdonképpen a barátságról kérdeztél. Általában úgy szokott lenni, hogy ha kialakul barátság, akkor az megmarad. Ez normális. Én a többieknek is mondtam már többször, hogy nekem fontos a barátság, az életemben két olyan ember van, aki igazi barátom, de a világ legtöbbjével jóban vagyok. A többségnek, mikor beszélek a csapatról, akkor az a reakciója, hogy „jó, de nekem vannak barátaim”. Nem értik, hogy itt nem arról van szó. Ez egy munkahely. Nem az átlag munkahely, ahol azt sem tudod, ki van a melletted levő szobában, mint a szomszédnál, aki mellett egy életet le tudsz élni ismeretlenül. Van olyan is. Tény, hogy ez nem az. Itt, mivel éjjel-nappal be vagyunk zárva, ez a második családunk. Tényleg fontos családi eseményeket adunk fel azért, hogy együtt töltsük az időt, nem önszántunkból, hanem a szakmából kifolyólag. Ez akarva-akaratlanul is összekovácsolja az embereket és emiatt válunk egymásnak fontossá.
Természetesen nem kérdés, hogy ha egymásnak segíteni kell, ugrunk, de itt nem feltétlenül a legjobb barátot kell keresni, a jó viszonnyal magunknak segítünk. Tény, hogy a művészvilágban, én hiszem, hogy nagyon nagy kell legyen az elfogadás és hiszem azt is, hogy onnantól, hogy tiszteletben tartjuk a másikat – természetesen bizonyos határon belül –, sokkal könnyebb és szórakoztató tud lenni a munkánk azáltal, hogy jó a hangulat. Megvan egy összekacsintás. Mert ezek a hülyéskedések egy idő után úgy át tudnak alakulni, hogy ha a színpadon valami balesetveszélyes szituáció adódik, gyorsabban reagálunk rá, azáltal, hogy össze vagyunk szokva és nagyobb eséllyel reagálunk rá a baleset megtörténte előtt. Szóval nagyon sok szempontból fontos ez.
Ezért voltak jók a turnék, mert turnén úgy is együtt voltunk, hogy nem csak a munka volt. Mert itthon hagysz mindent és jobban megismered a másikat, más közegben, máshogy, ezek még jobb csapatépítések. Félreértés ne essék, nekem is vannak kollégáim, akikkel már nem dolgozunk együtt, de a mai napig tartom velük a kapcsolatot és nagy ritkán, amikor tudunk, akkor összeugrunk egy sörre vagy bármire. Sok emberben felmerül ugyan, hogy „Nem csinálunk utána valamit?”, de a válasz az, hogy „Á, húzok haza.” És ebben pont az a lényeg, hogy nem ezen múlik, hogy utána itt maradunk-e sörözni vagy nem, mert már rég nem olyan a világ. Én például nem nagyon járok össze senkivel színházon kívül. Nem igénylem. Nem igénylem a többiek társaságát, mert annyit vagyunk itt együtt, hogy elég. Ráadásul, ha le is ülünk, már nem tud arról szólni, hogy elindulnak a régi sztorik, hanem arról, hogy valaki így is, úgy is előkapja a telefonját. Ahhoz meg minek a társaság? (nevet)
Visszatérve a színpadra, az István a királyban nagyon fura dolgot láttam: változó, hogy milyen pózban vagy, ugyanott csinálod, nyilván ugyanakkor – de nem ugyanazt. Nem kötött a koreográfia?
Amikor nem ugyanazt csinálom, azok statkók, vagy legalábbis én annak hívom.
Irodista vagyok, nekem a statkó a statisztika. Nálad mit jelent?
(nevet) Statisztálás, az nekünk az többnyire azt jelenti, hogy nem szakmán belüli dolgot csinálunk a színpadon. Tartok egy zászlót, biodíszlet vagyok, az bármi lehet. Vagy kitöltöm a lyukat a koreográfiában a karakterem szerint. Ezt az előadást Lénárt Gábor és Bodor Johanna koreografálta és keverve van benne a modern és a néptánc.
Nekem kifejezetten tánckoreográfián belül tűnt fel, hogy egyszer lehasalsz szinte, máskor állva maradsz, ha mindenki elfekszik, hol hasra, hol hanyatt dőlsz el…
Jaaa, azok nem kötöttek. Például, amikor a „Mondd, te kit választanál?”-ban a mutogatások vannak, ott az a lényeg, hogy a harmadik monddtekit-re mutatunk, a másodikra ököl van, az ötödikre guggolás. De az, hogy te hogy guggolsz le, mutatni előre kell, de hogy pontosan hogy mutatsz, az öklödet hogy tartod, az mind érzésből jön. Én hiszek abban, hogy ami nincs úgy konkrétan lekötve, abban az a jó, hogy szabadon van hagyva, mint a hőre táguló anyagok, amiknek meghagyják a helyet, mert amikor egy jelenetbe beleéled magad, akkor pont az a pici kis hely meg van hagyva a mozgásban, ami arról szól, hogy érzésből most ez jött és nem pedig az. Ez nekem ilyenkor hozzátesz, mert tudom, hogy max ökölben lehet a kezem, nem pedig tarkón, de megvan az a pici szabadság, hogy a végleges póz az én érzéseimből jön és ettől az enyém.
Melyik egyszerűbb, amikor szabadon vagy hagyva, vagy amikor nagyon kattra meg van csinálva a koreográfia?
Egyszerűbb, amikor kattra megvan, mert akkor nem kell gondolkodni. Viszont sokkal kielégítőbb, sokkal élvezetesebb, ha nem, mert akkor én is jobban benne tudok lenni. Akkor is benne vagy, ha kötött, mindig fontos a színpadi jelenlétnél, hogy elhidd, hogy az akkor és ott van. Legyen az tánc, színészet, bármi, én ebben hiszek. Vannak darabok, például a Miss Saigonban sok lehetőség volt a statkóra a karakterem szerint. Ott volt, amikor kúsztam, volt, amikor úsztam, ott mindig mást hozott a helyzet. Egy tudósító katonát játszottam egy-két jelenetben és mindig mást csináltam, de nem azért mert elhatároztam, hogy ez most más lesz, hanem mert nem az volt bennem, hogy ez most ugyanaz az előadás, ami tegnap – én egy katona voltam és a katonaságban egy következő nap volt. (mosolyog) És nem biztos, hogy ugyanazt csinálom, amit tegnap csináltam ott a terepen meg a gyakorlópályán. Amit kell, azt megcsinálom, de nekem ezek a kis sztorik segítenek és lehet, hogy kívülről nem látszik különbség egyik meg másik között, mert úgy sikerül, de belül megélem azt, hogy ez megint más volt, mert ez most egy új nap. És akkor tud megszületni az a kisugárzás, amit te is mondasz sokszor, meg én is hiszem, hogy odavonzom a tekintetet, mert a nézők is elhiszik, hogy tényleg egy katona vagyok.
És látszik, hogy élvezed csinálni.
Igen. Ezek azok a játékok, amitől izgalmas lesz. Erre mondtam az első beszélgetésünkben, hogy ez egy időutazás: bekerülök egy szituációba, egy helyre és onnantól fogva az visz, csak el kell hinnem, hogy én most nem Blénesi Zsolt vagyok, aki táncos, hanem az a karakter, aki nem táncos, csak közöl valamit a tánc révén. És ez szerintem fontos.
De könnyebb sokkal, ha megmondják, mert akkor fogod, ledarálod, csinálod, aztán kész. Attól még ugyanúgy beleviszed magad, nem arról beszélek, hogy a két véglet van: vagy steril vagy nagyon sok, ugyanúgy megtalálod az élvezeti részét itt is, de tény, hogy könnyebb, mert nincs a kérdés, hogy most mit csináljak? Hány ilyen embert látsz! A statkózáson derül ki a legjobban. Sokan ki vannak akadva, hogy statisztaként mondjuk tíz percig kell állni egy helyben… Én azért jópár évet végigstatkóztam és fel lehet úgyis fogni, hogy a végigstatisztáláson ott állsz és „Jaj, mennyi van még hátra!? Miért kell ezt, én ennél ügyesebb vagyok!” Vagy úgy is lehet, hogy ott állsz statisztáláson és azt mondod: „Na lássuk, akkor mit találok ki erre, amitől érdekes lesz?” És úgy szerzel egy színpadi rutint, hogy nem veszed észre, mert ezek segítenek később az előadásokon is. Amikor tudsz mindent, meg van koreografálva minden, csak van egy fél perc vagy tizenöt másodperc, amikor A-ból B-be át kell jutni és az rajtad áll, hogy hogyan. Itt jön a színpadi rutin a statkókból, mert azokból az emlékekből kihúzol egyet, amikor tempóban át kellett menni és hogy ne érezd magad hülyén, már hozod is.
Nagyon érdekes, mert most a te szemeddel is látom, amit a nézőtérről szoktam: te sose csak úgy vagy ott, sose csak állsz. Ha más nem, a mimikádon látszik, hogy követed a cselekményt és reagálsz rá, ha nem is vagy benne.
Igen. (mosolyog)
Az egyik ilyen nagyon látványosan átélt darabod a Hegedűs a háztetőn. Nyáron, Fertőrákoson volt két előadás a Barlangszínházban, az elmúlt hetekben pedig itt is játszottátok. Mennyire változtat meg egy előadást a számotokra az, hogy egy sokkal kisebb, sokkal kevesebb technikával bíró színpadon, nagyon más körülmények között kell táncolni?
Érzékeljük. Más, de nem rosszabb vagy jobb, csak más. Lehet, hogy ez összefüggésben van az előbbi logikával, amit mondtam, s ezáltal nem tudok feltétlenül racionális lenni.
Ne is racionális legyél, a te érzéseidre, gondolataidra vagyok kíváncsi.
Mindenhol más. Vegyük azt, hogy az itteni színpad a bézik. Léptem én már fel focipályától elkezdve tesiteremig rengeteg helyen. Idősek otthona – parkoló. (grimaszol) (nevetünk) De közben mindent kompenzál valami. Például Fertőrákosra visszatérve: nincs az a színpadtechnika, nincs az a nagy színpad és tény, hogy hideg is van. De mellette ott van egy látvány, egy hangulat, egy visszhang – ezek olyan dolgok, amik meg itt nincsenek meg, de nagyon érdekesek és jók. És ezáltal nem érzem, hogy rosszabb, vagy kellemetlen lenne.
Van, persze, ami nagyobb kihívás elé állít minket, mint például Triesztben, ahol turnén voltunk A víg özveggyel, azt hiszem és én ott találkoztam először azzal, hogy Olaszországban döntött a színpad.
Kifelé, a nézőtér felé?
Igen. Ne kérdezd, miért. Pláne a régebbi színházakban. És nem úgy, hogy nézegeted, hogy ez most tényleg dől-e, nem, olyan szögben, amin egyértelműen látod, hogy az egy lejtő. És azon spiccelj, táncolj, keringőzz? Ők megszokták, biztos, de… És annak is megvolt a maga varázsa. Azt mondanám rá rögtön, hogy soha többet, volt, aki mondta is, de közben meg érdekes volt, mert egészen mást adott és a táncművészetnek pont az a varázsa, hogy fejleszt tovább. Van egy alapom, hogy melyik mozdulatot hogy csináljam – de azt már tudom! Azt, hogy egy lejtős színpadon hogy kell menni, nem. Hát akkor tanuljam meg! És ettől tudok több lenni. Ez is ott dől el, hogy hogyan állok hozzá. Ilyen szempontból nem érzem, hogy nehezebb volt – másabb volt. Figyelősebb. Igen, vannak azért kellemetlenségek, volt olyan hely is, ahol két oszlop volt a színpad közepén, a legrosszabb helyen. De akkor úgy csináltuk a koreográfiát, sőt az volt, hogy át kellett forogni, oszlop – kikerülöd – oszlop. Ha van egy kis rálátásod, akkor megcsinálod. Raktunk bele három plusz lépést, amitől még menőbb lett és olyan volt, mintha direkt az oszlopot bevontuk volna a táncba, miközben csak ki akartuk kerülni a problémát.
Ezeket a váratlanul jött, megoldandó helyzeteket én nagyon szeretem. A filmekben is a spontán helyzetmegoldások jobbak tudnak lenni az eredetinél. Egyik kedvenc filmjelenetem az Indiana Jones egyik részében van, amikor állnak egymással szemben, Harrison Ford és az ellenfél, aki egy machetevel elkezd hadonászni, Ford meg unottan előkap egy fegyvert és lelövi. Ennek a sztorija az volt, hogy eredetileg meg volt koreografálva egy harcos jelenet karddal, csak előző este buli volt, iszonyat berúgtak és Harrison Ford olyan másnapos volt, hogy poénból elővette a pisztolyt és lőtt – és megvették, mert százszor jobb! (nevet) És hiába gyakorolták előtte napokig a jelenetet, mégis… (nevet) Erre mondom, hogy ez létezik, csak úgy kell hozzáállni.
Úgyhogy így, röviden válaszolva (nevet) erre a kérdésre: más. Nem rosszabb, nem jobb, más – illetve izgalmasabb, mert kicsit úgy vagyok vele és ez egy privát vélemény, mint az iskolában, amikor szereted az irodalom órát és figyelsz és tanulsz, de egyszer csak azt mondja a tanár, hogy gyerekek, olyan jó idő van, az órát most kint, az iskola kertjében tartjuk meg. (felragyog az arca) Annyival másabb! Semmivel nem több, sőt, rosszabb, mert nincs pad, ahova lerakom a füzetet, de azáltal, hogy kicsit más a közeg, én ugyanazt csinálom, és úgy mégis jobb lesz. És picit ezt érzem ilyenkor, hogy ettől izgalmas.
Nem zavaró ott például, hogy viszonylag világos a nézőtér és látjátok a nézőket?
Nekem nem. Lehet, van, akinek igen, én nagyon nem tudom nézni a közönséget. Vagy már ilyen voltam, vagy az évek alatt kialakult, szerintem kialakult – én nem nézek ki. Ha csak nem az van, hogy egy jelenetben nincs dolgom, csak állok és valaki szól, hogy itt vagy ott ül valaki, nézd meg, mert akkor esetleg odanézek, de az, hogy én csinálom a dolgom és kinézek… Te láthatod azt, hogy rád nézek, mert arra nézek, de nem, nem nézek ki. Látom, hogy ülnek emberek, de az nekem már elvonja a figyelmem, ha elkezdek valakire figyelni. Ezért van az is, hogy ha valamikor jobban fent marad a fény a nézőtéren, de aztán bejön ránk a reflektor, az még fényesebb, így nem is látok kifele és azáltal, hogy benne vagyok valamiben, el vagyok foglalva a körülöttem lévőkkel, a szituval és el is feledkezem a közönségről. Ha állandóan az lenne bennem, hogy ők ott vannak, akkor nem tudnék arra figyelni, hogy most mit csinálok. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy én nem a közönségnek csinálok valamit – én csinálok valamit, ami hatással van a közönségre. A néző azért ül be az előadásra, mert kíváncsi arra, hogy én mit közlök vele – esetemben a táncon keresztül –, de ha én a nézőre reagálok, akkor ő azt látja, hogy ő mit közölt felém és ez oda-vissza megy, ami már kilóg az előadásból. Ezért nem figyelek kifelé és ezért nem zavaró nekem, ha látszik a nézőtér. De ez megint csak én vagyok, nekem elég, ha az onnan jövő energiákat érzem – mert azt mindig érzem –, nem kell látnom is az embereket.
Nézni nem nézel, de hallani hallasz: mennyire zavaró például, ha megszólal egy mobil a nézőtéren?
Ezek egy-két másodpercre tudják elvinni a fókuszt, volt, hogy egy nézőtérről jövő nagyon hangos és nagyon furcsa hangra elkapott egy röhögőgörcs, de ahogy már mondtam, itt van egy fegyelem és azonnal vissza kell tudjuk fordítani a figyelmet. Egyébként is: ez a színésznek rosszabb sokkal. A zajok a szövegmondásba zavarhatnak bele, s az engem nem érint.
Persze, ha valami baj történik, ami miatt akár leállítják az előadást, azt látjuk-halljuk, nem arról van szó, hogy teljesen vakon vagyunk bezárkózva a színpadon.
Kicsit ideköthető, hogy a balettos fiúktól gyakran megkérdezik, hogy csinos lányokkal, mondhatni intim közelségben dolgozunk, nem reagál a test, nem jövünk izgalomba? És nem, ez a színpadon ez átkattan. Nem úgy állunk hozzá.
Annak köszönhetően, amit múltkor mondtál, hogy az önfegyelmet belétek nevelik már kis korban?
Belénk nevelik, igen. Habitus kérdése is valahol, de aki ezt a dolgot tényleg átéli, megéli, annak már nem az a szemszöge, aminek lennie kellene.
Az a része, hogy egy koreográfiát hol öten, hol hatan csináltok, az jelent nehézséget?
Nem, ez egyedül a térformába tud beleszólni, amit pikk-pakk meg szoktunk oldani. Ha ezt előre tudjuk és van időnk lepróbálni, akkor az megoldott, akkor úgy van átalakítva a térforma. Ha ezt hirtelen kell megoldani, mert valaki az előző jelenetben lesérül, vagy más miatt nem tud bejönni a színpadra, na akkor van szükség a rutinra. Az éles helyzetekben, mikor nincs idő arra, hogy kigyakoroljuk, mert három másodpercünk van rá, hogy megoldjuk. Olyan is előfordul, hogy mindezt a színpadon kell összerakni, még kint megbeszélni sincs idő. Akkor jönnek azok az összekacsintások, amikről beszéltünk már, a rutin, amit az idő és például az említett statkók adnak.
Észrevehető, hogy az újabb generáció – tisztelet a kivételnek, de a többségük – már nem tudja, hogy az csak az alap, hogy megtanulod ritmusra a koreográfiát, de ott nem áll meg az, hogy te tudod és csinálod. Ha hátul állsz és mondjuk rosszul tudja az előtted álló, akkor inkább te is rosszul kell csináld, de egyszerre legyetek. Nem pedig megmutatod, hogy te akkor is jól csinálod, mert kilóghat. Mert ez egy csapatmunka, amit végeredményképp rosszul csináltatok. Ezért van az, hogy figyeled a többieket. Ha azt látod, hogy nem vagy zenére, akkor figyeled, aki előtted van, ezt nem kell külön tanulni, ez csak annyi, hogy egy ilyet csinálsz (látványosan ránéz a fiktíven előtte állóra) és az az öt ember egyszerre forog. Ez csak annyi, hogy nézel. Ez nekem reflexből bekapcsol olyan esetekben, mikor térforma-váltás van, vagy bármi, hogy aki előttem van, azt nézem, mert aki mögöttem van, az engem tud nézni és akkor így nagyjából ugyanaz az input. Például a Hegedűsben pont az az érdekes, hogy ahhoz, hogy működjön, nem elég csak a koreográfiát megcsinálni, pluszban még bele kell pakolni egy csomó mindent: a hangulata, az érzés, a technika – ezeket úgy kell csináld. Kell legyen jelenlét. Lélek. (mosolyog) Ha ezek megvannak, akkor egy nagyon klassz tánc.
Hiszem, hogy egy nagyon jó és szép dolgot nem kell túlbonyolítani. Ahhoz elég három mozdulat, de az olyan legyen. Van egy jelenet az Asterix az Olimpián című filmben, Alain Delon adja elő és én imádom! Amikor Alain Delon a maga sármjával csak áll a tükör előtt és mondja a monológját, hogy „Cézár jó. Cézár igazságos…”
Na ezt most fel kellett volna venni. Nem tudom, hogy csináltad, de még hasonlítottál is…
(nevet) És nem nagymonológot mond, nem Shakespeare-t szaval, hanem egyszerűen csak… (átszellemülten néz) És tudod, hogy hülyéskedik, de lógó nyelvvel nézed, hogy „Igen, te vagy Cézár”.
És kell az ilyen is, a lazább, a hülyéskedés, mert ha mindig be vagyok szabályozva és megmondják, hogy mit csináljak, akkor én hol vagyok abban? Hol az én művészetem abban? Hazaviszem és majd otthon művészkedek? És ebben az a szép, ezért merem mindezt már így kimondani – bár mindig hozzáteszem, hogy én véleményem, saját kútfő, mindenki máshogy működik és egyik se rosszabb vagy jobb -, mert tényleg szerencsés vagyok és ilyen téren rengeteg visszaigazolást kaptam már a közönségtől, hogy igen, ez tud működni. Tényleg hiszem azt, amiről beszéltünk már, hogy ettől tud egy kisugárzása lenni az embernek – de pont ez az érdekes, hogy ez nem is annyira bonyolult. Ez nem arról szól, hogy most továbbképzésre, esti OKJ-s tanfolyamokra járok és pénzt és energiát fektetek bele. Nem. Egyszerűen csak van igényem rá. És hiszem, hogy másnak is és ettől lesz jó és szép. Ettől lesz igaz az a mondás, amit nagyon sokszor hallottam: nem egy premier van – az összes előadás premier.
