A 2022/23-as évadban egy különleges ötlet megvalósításaként végigkísérjük az évadát három színművésznek. Herczegh Péter a Nemzeti Színház tagja, kimondottan prózai szerepeket alakít. Homonnay Zsolt egy már a nevében is zenés, a Budapesti Operettszínház bonvivánja, neve musical- és operett-szerepeiről ismert leginkább. Kováts Krisztával, a talán legkevésbé behatárolható, „szabadúszó” státuszban lévő művésznővel válik teljessé a kör.
Hármójuk beszámolóiból az évad végére remélhetőleg kiderül mindenki számára, hogy mennyi munka, mennyi tanulás, gyakorlás, mennyi szervezés és adott esetben rohanás, míg az a hétköznapi gondokkal is küzdő ember, aki elindul otthonról az a csillogó sztár lesz, akit a közönség este héttől-tízig a színpadon lát. És reményeink szerint az is kirajzolódik majd, milyen más az élete a három különböző világban élő művésznek, akiket ugyanúgy hívunk: „színész”.
Homonnay Zsolt nevét alighanem mindenki ismeri, aki a zenés színházat kedveli és látogatja. A Budapesti Operettszínház művésze, az operett-irodalom szinte minden bonviván-szerepét elénekelte, a musicalek főhősei közül is számosat, nem csupán Budapesten – vidéken és külföldön egyaránt. 2020-ban megkapta rendezői diplomáját is, majd a tavalyi évadban bemutatta első rendezését az Operettszínházban. Ugyanebben az évadban egy váratlan, igen megtisztelő feladatot is kapott: osztályt indíthatott a Színművészeti Egyetemen. Ez a láthatóan nem a sarokban elüldögélő típusú fiatalember az eddigiek mellett négy gyermeket nevel, s hogy ezen a területen az idei nyár miért lesz emlékezetes a számára, ezt is elmesélte a nyár utolsó ragyogó napjainak egyikén.
Milyen volt a nyarad?
Jó. Munkával teli, ugyanakkor azért maradt idő pihenésre is. Egy nagyon sűrű évad után voltam, amit a kutya-show-val, az Ebugattával zártuk. Az nagyon sok előkészítést igényelt és nagyon sok munkát jelentett, de nagyon jól sikerült és úgy néz ki, hogy ebből hagyományt is teremtünk.
Cicával is lesz ilyen show?
(nevet) Majd ezt még eldöntjük, lehet, hogy együtt a kutyákkal. (nevetünk)
Ahogy az évadot lezártuk, sőt már korábban is, elkezdtem előkészíteni a következő munkákat, felkészülni rájuk. Egyrészt a következő tanévre a Színművészeti Egyetemen, ami nagyon fontos, hogy a tematika meglegyen és a hallgatóknak kiadott nyári feladatokkal már el tudjunk kezdeni ősszel dolgozni. Ott is volt egy kis kontroll, egy kis irányítás, hogy mivel készüljenek.
Ezt nem biztos, hogy mindenki tudja: a Színművészeti Egyetemen, ha kapsz egy osztályt, akkor ők az osztályod, őket viszed végig, nem jön minden évben egy újabb első évfolyam, ugye?
Egy osztályt viszek a diplomáig, igen. És azt nagyon fontosnak tartom, hogy ősszel ne úgy kezdjünk, hogy visszaidézzük az előző évet, hanem alapozzunk rá, tehát már a következő szemeszter feladataira készüljenek fel. Jelenetválasztás, dalválasztás, elemzések, ez a nyári „házi feladat” és ezekből érkeznek be folyamatosan az anyagok.
Mindeközben nekünk az Operettszínházban itt van szeptember tizedikén és tizenegyedikén a Kálmán Imre gála, a „Te rongyos élet”, ami többkörösen is nehezített pálya. Egyrészt, mert csak szeptember egytől tudunk próbálni a társulattal, balettkar, énekkar, szólisták együtt.
Akkor gyakorlatilag egy bő hetetek van rá?
Hát igen, ezért nagyon sok előkészítést igényel. A másik nehezítés, hogy a tizedikei előadást a tévé közvetíti. Nem is csak felveszi, hanem élőben lemegy. Ez az előadás az Együtt az autistákkal alapítvánnyal együttműködve valósul meg, jönnek Drezdából balettművészek, akik színesítik a gálaest programját, velük is folyamatosan kontaktálni kell, szerkeszteni a műsort, helyet találni az etűdjeiknek zeneileg is. Picit különleges lesz az este, hiszen Kálmán Imre maga is megjelenik – Dézsi Szabó Gábor személyesíti meg -, az őt kísérő zenemúzsákkal, ő mesél az életéről és a zene múzsái egy adott gondolatnál zenére váltanak – ezt is össze kellett fésülni a kreatívokkal, a vetítésekkel, a hangbejátszásokkal, plusz a zenei vezetéssel, a nagyzenekar munkájával, Pfeiffer Gyulával. 
Ez így együtt elég komoly kihívás, márpedig ott úgy kell működnie, hogy elindul az este és az onnantól a nézők milliói látják, úgyhogy nagyon precízen meg kell lennie mindennek másodpercre lebontva. Ez is egy elég nagy munka.
Nagyjából meg is válaszoltad azt a tervezett kérdésemet, hogy egy rendező mit csinál, mielőtt beül a nézőtérre és irányítja a színpadon állókat?
Ó, hát nagyon sok mindent. Főleg ilyen esetben, amikor nem egy kész darabról van szó, hanem valamit létre kell hozni. Azt kell mondjam, hogy ez a gála az én olvasatomban gyakorlatilag egy önálló darabbá válik. Kálmán Imre életéről szól, személyes vallomása köré épül, tehát tulajdonképpen mintegy nagymonológot fogunk hallani, amit nagyzenekari művek színesítenek – természetesen az arány a zene irányába fog elbillenni.
Te választod ki a dalokat?
Igen. Nyilván együtt a kreatív teammel és a zenei igazgatóval. Azt gondoltuk, ha már ennyire különleges ez a gála, akkor ne csak a kézenfekvő dalok kerüljenek bele. Természetesen vannak a nagy Kálmán Imre-dalok, amiket nem lehet és nem is akarunk megkerülni, de nagyon sok érdekességet és zenei csemegét tudunk megmutatni, olyanokat, amik bejárták a világot, de Magyarországra sosem jutottak el. Például a Tatárjárás, vagy a Josephine császárné, az Obsitos… Vannak olyan gyönyörű dalok, amiket nagyon régen énekeltek itthon, még Melis György vagy Svéd Sándor, aztán valahogy eltűntek, pedig ezek valódi gyöngyszemek. Erre is figyeltünk, hogy ezeket is megmutassuk, mert ettől igazán teljes a kálmáni életút, hogy nemcsak a slágerszámba menő, mindenki által ismert dalokat, hanem igazi zenei csemegéket is meg tudunk mutatni. Ez egy nagy vállalkozás.
Pluszban fokozza még a különlegességet, hogy megjelenik Kálmán Imre lánya is a gálában, itt fog ülni a nézőtéren, a páholyban. Noch dazu: itt ünnepli a születésnapját, sőt a gálán alkalmat fogunk teremteni arra, hogy felköszöntsük. És ez még egy vetületet hoz a tervezésbe: gyakorlatilag milliméterre meg kell tervezni egy ilyen köszöntést, hiszen neki is mindent előre tudnia kell, de hozzáteszem, hogy a tévéközvetítés miatt ez még inkább nehezítve van. Mondok egy példát: ha ő a köszöntésre válaszolna és mi erre nem teremtünk lehetőséget – értsd: nem jut el hozzá mikrofon -, akkor azt a helyszínen sem értik, de hogy a tévénézők nem fogják hallani, az is biztos. Tehát mindent nagyon pontosan egyeztetni kell. Tizenegyedikén úgy tűnik, hogy ő nem lesz velünk, a köszöntés már nem lesz benne, de a köszöntésre szánt nagy együttes dalt a fiúszólisták közreműködésével a nézőknek fogjuk küldeni. De az is érdekesség, hogy például a szombati előadásban Főigazgató Úr is énekelni fog a köszöntésben. Tehát nagyon sok izgalmas dolog van, amire fel kell készülni.
„Csak” ennyi dolgod volt a nyáron?
(nevet) Nem egészen. A Mária főhadnagyhoz is – amit márciusban fogok rendezni – be kellett gyűjtenem az anyagokat. Egy ilyen darabból, amit 1942-ben írtak és volt ugyan egy „ős” példánya, de az már ’42-ben egy csomó változáson ment keresztül, majd az ’50-es években pláne, majd a ’70-es években pláne… Csomó helyen bemutatták, átszabták, nagyon sok mindent cenzúráztak benne, például Kossuth beszédeit. Én nagyon szeretném, ha nem a mindenféle, akár politikai, akár társadalmi szempontok alapján megnyirbált mű kerülne hozzánk, hanem az alap, hogy abból induljunk ki. Érdekesség, hogy „Mária főhadnagy”, Lebstück Mária egy hajdan élt hölgy volt, aki valóban végigcsinálta azt, amit az operettben látunk. Ő valóban részt vett Lebstück Károly néven férfiruhában az 1848-as szabadságharcban, aztán szerelmes lett, férjhez ment, a férjét bebörtönözték, őt magát is halálra ítélték. Kossuth közbenjárására engedték szabadon, hazamehetett a mai Horvátország területére. Ott akkor Jellasics – aki valamilyen szinten rokona volt -, is közbenjárt az érdekében, hogy ne váljék közutálat tárgyává. Ezután visszajött Magyarországra, férjhez ment újra és végül a III. kerületben, a Csokonai utcában halt meg. Gyakorlatilag ez a szál egy Netflix-sorozatra érdemes téma, ez számomra legalább olyan érdekes, mint – csak egyet mondok a sok közül – egy Sisi-témát feldolgozó film. Az operettektől megszokott meseszerű történethez képest – ami mindig tapad valahol a valósághoz, de mégiscsak fiktív szereplői vannak – itt azért a szereplők nagy része valaha élt, ráadásul történelmi személyiség, mint Görgey, Kossuth és maga Lebstück Mária, vagy az ő nevelőapja, Simunich Boldizsár, tehát ez majdhogynem egy történelmi operett. Ugyanakkor a legösszetettebb műfaj lévén ötvözi a vígjátékot, a drámát, ezesetben a történelmi hitelességet, a kor társadalmi tükrét, zenei téren pedig az operai szintű elvárást, a drámai vonalban pedig a prózai színjátszásnak és karakterformálásnak a követelményeit. Az egész ezzel a mondattal kezdődik: „Ezt a napot soha nem felejtem el: 1848. március 15.”, tehát innentől kezdve van egy olyan emblematikája, ami mindenkiben valamifajta rezgést, reakciót ébreszt. És ennek a háttérnek az ismeretében kell nagyon felkészülten és nagyon nagy – nem tudok rá jobb szót – tisztelettel hozzányúlni mindehhez. Huszka Jenő sem egy borúsan mély drámai történetet akart, bár benne rejlik, de ott vágja el a történetet, ahol tulajdonképpen a happy end eljön. Odáig, hogy ennek a történetnek a valóságban mi lett a vége, már nem megy el. A történet a happy endig jut el, rengeteg humorral és csodálatos zenékkel.
Mindent ilyen lelkesedéssel csinálsz, vagy ez a két feladat most különlegesnek számít?
Egyébként mindent, de ezen belül ez két különleges gyöngyszem. Egyszerűen Kálmán Imrénél – ahogy egyébként anno Huszka Jenőnél is – volt, ami nagyon-nagyon megragadott. Kálmán Imrénél az a megrendítő a számomra és az egyből ki is jelölte az útját ennek a gálának, hogy a körülötte zajló világ az 1880-as évektől hogy változott, milyen történelmi körülményeket hozott a számukra és az egész világ számára természetesen.
Ő gyakorlatilag egy hontalan ember volt, hiszen kilenc éves korában lakoltatták ki őket Siófokon, mikor a gazdag gabonakereskedő apa vagyona egy építkezés romba dőlésekor elveszett. A csodálatos világából egyszerre csak kikerült, elválasztották imádott testvéreitől, külön családokba kerültek, mert nem tudták őket eltartani – így kilenc évesen elkezdte megérezni, hogy a benne lévő, muzsikától zsongó világ teljesen más, mint ami körülötte van, hiszen nagyon durván szembe jött vele a valóság. Ő aztán elkerült a nagyvárosba, ahol az apja – őt is, mint Huszkát – jogi pályára akarta terelni, ezért ő is elvégezte a jogi egyetemet és közben azzal egyidőben a Zeneakadémiát. Onnantól kezdve egy sikeres, ámde folyamatosan szorongó, szinte önbizalomhiánnyal küzdő emberré vált, aki soha nem hitte el, hogy neki valóban sikere van és lesz is. Elkerült Siófokról Budapestre, Budapestről Bécsbe, Bécsből Bázelbe, Párizsba, Berlinbe. Nem fogadta el, hogy zsidó származása ellenére Adolf Hitler tiszteletbeli áriává nyilvánítsa – mert Hitler imádta Kálmán zenéjét, ő Németországban rettenetesen nagy sztár volt. De Kálmán Imre azt mondta, hogy nekem ez nem kell, köszönöm szépen, felpakolta a feleségét és a három gyereket és ő, aki nem ment el a Tatárjárás amerikai bemutatójára, mert nem mert hajóra ülni a babonája miatt, azt mondta, hogy most akkor mindenki hajóra ül és irány New York. Aztán New Yorkban nem a mesés Amerika, az álmok országa és a lehetőségek hazája fogadta, hanem hirtelen Budapest-Bécs valcer-világából egy teljesen más kultúrába érkezett, ahol még ugyan írt darabokat, szerzett filmzenéket a Metro-Goldwyn-Mayer felkérésére, de már egyáltalán nem talált magára. Közben érkeztek a hírek, hogy a két húgát a nyilasok elhajtották, Pozsony felé az úton mind a ketten összeestek és meghaltak. Akkor infarktust kapott, az az amúgy is szorongó ember.
Én mindig az ember lényegét hangsúlyozom, a lelket, a lélektant. Ő, akinek annyira fontos a családja, ő nem tudta kivinni a szüleit magával és egyszer csak azt hallja, hogy az imádott testvérei az út mellett haltak meg… (sóhajt) Valakiben belül zsong ez a muzsika, ezek a hangok, amelyek a reflektorfénybe kívánkoznak, színpadra kerülnek, hisz ekkorra már a Csárdáskirálynőt megszámlálhatatlan helyen játsszák, az orosz fronton is azt énekelték az orosz katonák…
Erről készült egy darab is, Tasnádi István Szibériai csárdása. Humoros darab ugyan, de ezt nagyon jól leírja.
Igen. És közben meg a valóság vette körül. Ez egyre mélyülő és szélesedő szakadékká vált a saját belső világa és a körülötte zajló XX. századi történelem között. Ezzel a hontalanság-érzéssel új országot, új hazát keresett és közben folyamatosan vágyott haza…
Szerették őt kint? Csak ő nem szeretett kint lenni?
Szerették, igen, nagyon jó barátságban volt például Gerschwinnel, de azt mondta, hogy ez már nem az ő világa. Ő Bécset, Budapestet, a Monarchiát majdhogynem korhű hitelességgel vitte színpadra – és ott van előtte az amerikai világ, ahol dübörög a jazz, indul a nagy amerikai hurráoptimista építkezés, építik a felhőkarcolókat… Hát hova került ő az andalító valcerektől, a vérforraló csárdásoktól, palotásoktól? A hősi huszárok vérpezsdítő világa helyett cowboyok lövöldöztek… Végül a húgai halála után valami nagyon eltört benne. Egyszer Yvonne-ka azt mondta egy interjúban, hogy „Onnantól kezdve apám még összeszedte magát és dolgozott, de a lelke már csak haldokolt.” Ez egy nagyon izgalmas téma és a következőkben majd még fogunk találni egy platformot, hogy hogy lehet ezt valahogy bővebben megmutatni. Ha Lebstück Máriára azt mondtuk, hogy Netflix, akkor Kálmán Imre pláne az!
Egy kicsit könnyedebb téma: a nyár végével több kisebb budapesti fesztivált is rendeznek, mint a TE! Feszt és a Pozsonyi Piknik. Idén te mindkettőn szerepelsz. Miben más egy ilyen fellépés?
Itt mindig a közönség és az adott hely hangulata jelöli ki, hogy milyen jellegű műsor legyen. Most Lillával énekeljük az Ördögi táncot a Jekyll és Hyde-ból és a Usual Way-t a Nine-ból, ami az ő nagy dala, ez ilyen körülmények között más, mint egy előadásban az adott dramaturgiai ponton betöltött funkciója. Itt egyrészt koncertjellegű, így más árnyalatai is megmutatkozhatnak a dalnak. A Ha én gazdag lennék a Hegedűsből is nyilván más lesz, mint amikor a darabban adom elő. Az is különbség, hogy nem színpadi szituáció lesz, ahogy be van gyakorolva.
Nehézség az, hogy kivesztek egy dalt a színpadi szituációból?
Nem, hálisten itt mindenki évek, évtizedek óta a pályán és színpadon van, ilyenkor külön öröm, hogy valamit kicsit más köntösbe csomagolunk, hiszen egyébként mondjuk az adott dal az adott darabban estéről-estére ugyanazt a funkciót kell, hogy betöltse színpadi értelemben is meg színészi értelemben is. És azért mindig egy jó lehetőség egy kicsit máshogy előadni, számunkra is egy kirándulás, hogy hogy lehet koreográfia nélkül, nem jelmezben, mikrofonnal egy helyzetet megteremteni.
Egy gondolatra kanyarodjunk vissza a nyárhoz. Volt időd nyaralni?
Hogyne, voltunk nyaralni, a Balatonon, járkáltunk erre-arra. Ilyenkor én nagyon igyekszem maximálisan a családra, a gyerekekre figyelni, már csak azért is, mert például három nap múlva repül el a nagyobbik fiam Amerikába.
Ki tudjátok kísérni, vagy egyedül megy?
Hát a reptérig mindenképpen. De hogy Bostonig? Aztán még a tízes próbára beérek. (nevet) Annyit tudok tenni, hogy reggel négykor még ott integetek a reptéren. Nem tudunk vele menni, megoldhatatlan. Lilla is dolgozik, mi is pont benne leszünk ebben a bő hétben… Nem lehet, itt mindennek klappolnia kell. És ráadásul most már azért nem dobálózik az ember egy amerikai repülőjegy árával, örülünk, hogy ezt így össze tudtuk hozni, de…
Min mentél át, míg azt mondtad, hogy oké, menj csak? Apaként nyilván nem egyszerű kimondani, hogy rendben, menj el a világ másik végére.
Nem egyszerű, de nekem tisztelnem kell a gyerekeim személyiségét és az álmaikat. Azt gondolom, hogy a gyerekek egy idő után kilőtt nyílvesszők és mi csak figyelni tudjuk őket. Vagy néha irányítgatni, de akkor is maximum azt mondjuk, hogy „szerintem ezt ne így csináld”. De hogy ő milyen életutat választ magának, hogyan akarja azt bejárni – abban én már csak támogatni tudom. Azt mondtuk, hogy ha az az álma, hogy ilyen komolyan foglalkozzon a tenisszel, akkor ő saját maga érje el ezt: írja meg az amerikai érettségit is, legyen meg a nyelvvizsgája és legyen olyan tenisz-kvalitása, amivel meg tud pályázni egy sport-ösztöndíjat egy olyan egyetemen, amelyiknek van egy komoly egyetemi bajnokságban szereplő teniszcsapata. Érje el, hogy felvegyék oda tanulni, hogy a teniszben is helye legyen a csapatban. És ezt ő maximálisan végigjárta. Szépen megírta az angol érettségit, gyönyörűen nyelvvizsgázott, nagyon szép tanulmányi eredményt produkált – tehát ő annyi munkát rakott bele, hogy ha volna is ellenérvem, akkor se szólhatnék egy szót se. Meg tudta pályázni az ösztöndíjat és el is tudta nyerni – nyilván nem száz százalékot és a maradék is egy nagyon komoly kihívás a mi rendszerünkben, de azért működőképessé tette az álmának a megvalósítását, amire én már csak bíztatni tudom.
Az, hogy az ember magában apaként – vagy anyaként – mit érez, az egy másik dolog. De azt gondolom, hogy én támogatom és tisztelem az ő álmait-vágyait és maximálisan mellette vagyok.
Érzek a szavaidban némi büszkeséget…
Igen, feltétlenül, de ez megint egy olyan dolog, hogy büszke az ember, amíg ez nem ennyire kézzelfogható. Tegnap elmentünk a teniszes barátaival egy utolsó kis „bandázásra”, fociztunk körülbelül éjfélig, mert mostmár, hogy ilyen közel van, az ember minden pillanatot megpróbál kihasználni. Amíg még csak azt mondtuk, hogy még három hét, még két hét, az oké – de ma már azt mondjuk, hogy három nap. Ilyenkor már nem a büszkeség a túlnyomó érzés. Nyilván majd lesz az is újra, de most még inkább az apai érzékenység, aggodalom… (elhallgat)
Nagyon aggódsz érte?
Persze.
A bizalom vagy az aggodalom az erősebb?
A bizalom, persze, a bizalom. Azt gondolom, hogy egy jó gondolkodású, intelligens fiú és élsportoló. A generációjukban látom, hogy akik komolyan sportolnak, edzenek és versenyekre járnak, azok nagyon tartják magukat egyfajta irányvonalhoz, ami nem is engedi őket letérni. És ha ő ezt nem kényszerből csinálja, hanem elhivatottan, lelkesen és szeretettel, akkor neki ez felülír minden mást. Azt gondolom, hogy a sport most egy magasabb szintre emelkedik nála és egy komoly egyetemre, komoly sportolók közé megy, komoly ezdőgárdával és tanárgárdával.
Kivételes gyereket neveltetek…
Fúúú… Igyekszem minden gyerekemet így nevelni és erősíteni abban, hogy igenis találja ki az életét, keresse meg önmagát és tartson ki eltökélten az álmai mellett. Mi is ezt csináltuk, én is ezt csináltam. Csak remélem, hogy a mi támogatásunkkal ezt könnyebbé tudjuk tenni nekik, mint az én esetemben volt esetleg.
Én nem csak a saját gyerekeimet kezelem így – hasonló generációt tanítok az egyetemen és velük is ugyanezzel a tisztelettel bánok.
