Folytatva tavaly megkezdett sorozatunkat, a 2023/24-es évadban is végigkövetjük az évadát két művésznek: idén Molnár Janka színésznő, a Pesti Magyar Színház Ensemble-jának tagja és Blénesi Zsolt, a Budapesti Operettszínház Balettkarának balettművésze lesz a beszélgetőtársam.
Elméletileg mindketten „hátul állnak” a színpadon, de hogy ez tulajdonképpen mennyire nem igaz, hogy az ő munkájuk – és természetesen az általuk képviselt két együttesé – mennyire fontos része a zenés színháznak, a látványnak és a hangzásnak, hogy személy szerint nekik mennyi időbe és energiába kerül, hogy előadásról-előadásra ugyanazt a nagyon magas minőséget tudják nyújtani, arról remélhetőleg beszélgetésről-beszélgetésre egyre árnyaltabb képet kap majd az olvasó.
Molnár Janka szinte minden este a színpadon van, ezért a színházban találkozunk, két próba között. Kedvesen, kissé megszeppenten fogad, hiszen nagyon fiatal – huszas évei elején tart – és nincs kifejezetten nagy interjú-rutinja. Ahogy mesélni kezd, minden félelem és izgalom elmúlik belőle, közlékeny, lelkes, mosolygós, ugyanakkor komoly felelősségtudattal és szeretettel beszél az Ensemble-os munkáiról, a nemrégiben megkapott első főszerepéről és a szinte a találkozás pillanatában megemlített kiskutyájáról egyaránt. Fényképeket ugyanúgy megmutat első kérésre, ahogy a jelmezeit, válaszol minden kérdésre és egyszerűen nem lehet őt nem megkedvelni az első percekben, azonnal.
Te a Pesti Magyar Színház Ensemble-jának tagja vagy. Mit jelent itt, ebben a színházban az Ensemble?
Tulajdonképpen minden darabnak a csoportos szereplőgárdáját alkotjuk, mi vagyunk a zenés-táncos háttér. Az összes darabban benne vagyunk. Mi szoktuk a kórusokat is felénekelni a darabokhoz. A színpadon nyilván a színészek állnak elől, viszont az Ensbemle-nak hihetetlen melója van abban, hogy megszülessen egy előadás. A próbamennyiség is nagyobb, vannak táncpróbák is és ott kell lenni a rendelkezőpróbákon is. Olyanok is vagyunk jó néhányan, akik színitanodából érkeztünk, számunkra a végcél az lenne, hogy előrébb jussunk és itt egyértelműen kapunk lehetőséget erre, kiélhetjük ezeket a vágyainkat. (nevet) Persze ez csak mellékes szál, a lényeg az, hogy az Ensemble által rém jó dolgok születnek meg a háttérben is, amivel nem feltétlenül kell a rendezőnek külön foglalkoznia, mert adott esetben egy próbafolyamat alatt nincsen idő minden egyes embernek megmondani, hogy mit csináljon. Mivel szinte mindenkinek az a vágya, hogy majd egyszer ő álljon legelöl, ezért hátul olyan kis történetek születnek meg általunk, amik annyira izgalmassá teszik szerintem az előadásokat, hogy bárhova néz a néző, ha egy pillanatra nem a főszereplőkön van a fókusz, akkor is valami más, érdekes dolgot lát a háttérben. Emiatt nagy a felelőssége az Ensemble-nak.
Idénre nagy örömmel fogadtuk, hogy jöttek végzett táncosok az Ensemble-ba, hivatalos tagok lettek. Tavaly még nem voltak közöttünk kifejezetten táncosok, az ő jelenlétük sok új lehetőséget ad, ők a mozgásukkal tudják színesíteni a produkciókat. Például most az Ezeregy éjszaka kapcsán abszolút hasznos volt, mert ott sokkal táncosabb jelenetek vannak és nekünk is, akik nem ezt végeztük, nagy segítség az, hogy ott van közöttünk nyolc ember, akik magabiztosak, könnyen megtanulják a koreográfiát és segítenek, nemcsak a táncpróbákon tanulgatunk, hanem ők is segítenek minket.
Huszonhat főből áll az Ensemble. Minden előadásban mindannyian benne vagytok?
Nagyrészt igen. Azért van egy kis váltás, muszáj, hogy legyen szabadnapunk, úgyhogy úgy próbálják ezt megoldani, hogy vannak váltók a darabokban és forgatnak minket. Erre próbálnak odafigyelni.
Ugyanazon a helyen vagytok az adott darabban minden előadásban, vagy több helyet is tudtok?
Van olyan, amikor több helyet is tudunk, ez inkább darabtól függ. Általában a váltónak a feladata, hogy „mindent” tudjon, már a próbafolyamat alatt is, ha esetleg valaki hiányzik, akkor oda beáll és csinálja. Például az Oliverben van négy konkrét táncos hely, akiknek olyan feladatuk van, amit nem tud akárki megcsinálni és ott a táncos váltónak mind a két lány helyét tudnia kell. Egyébként erre van már az agyunk teljesen beállva, én már hatodik éve vagyok itt és főleg a COVID-közeli időszakban volt rengeteg beugrás, amikor a nulláról hirtelen kellett menteni. Tényleg rááll az agyunk, hogy megfordítsuk, tükrözzük a koreókat. Gyenes Ildi, a koreográfus segít, de akkor is sokszor nagyon rövid idő alatt meg kell tanulni egy új helyet vagy szerepet. Volt olyan, hogy reggel nyolcra jöttünk be, mert tizenegykor Tündér Lala előadás volt és addigra meg kellett oldani, hogy akiről tegnap kiderült, hogy covidos, az ma már pótolva legyen, mert nem tud lemenni az előadás. A Lala ilyen szempontból veszélyes is, mert a díszletelemek elhelyezését felelősségteljesen és nagyon odafigyelve kell csinálni, hiszen egy felületesség akár balesetet is okozhat.
Az Ensemble tagjaiként nagyon kell figyelnünk mindenre, mert sok esetben, ha bármi történik, amit meg kell oldani a színpadon, nem sétálhat oda a főszereplő – azt nekünk kell észrevenni és hirtelen megoldani. Volt már ilyenre példa, szerencsére nagyon veszélyes dolgok nem történtek, de azért észnél kell lenni, ez egy élő szakma.
A Valahol Európában alatt, ahol Suhancot játszom, van az övemen egy késtartó, amiből a nagy dal, a Talán alatt egyszer csak kirepült a kés, azóta se tudom, hogy hogyan. A dal után a Kuksit játszó kisfiú odajött hozzám és szólt, hogy „Kihoztam, nyugi!” – tehát ők már úgy nőnek bele a szerepekbe, hogy figyelnek és menteni tudják a helyzeteket.
Szavaidból azt veszem ki, hogy eszerint nem táncos a végzettséged, színésznő vagy vagy énekesnő inkább?
Színésznő, a Pesti Magyar Színiakadémia zenés osztályában tanultam és így is kerültem ide a színházhoz, mert a szakmai gyakorlatot akkor még az egész Akadémia itt végezte. Ez ma már nincs így, de akkor én még a három évemet itt töltöttem, tulajdonképpen ugyanezeket az Ensemble-feladatokat végezve. A COVID után jelent meg ez a törekvés a színház részéről, hogy egy komolyabb Ensemble-t létrehozzanak, castingoltak minket, hogy ki az, aki erre alkalmas és ez alapján jött létre a konkrét Ensemble csapat, azokra a feladatokra, amiket azelőtt az akadémisták csináltak.
Táncolni szeretsz, tudsz?
Szeretek táncolni… de nem mondanám azt, hogy ez a legerősebb oldalam. Megoldok mindent persze, inkább az a hosszú idő, amíg megértem és a lábam is megérti, majd az összeérik. De alapvetően a premierre mindig megvan. (nevet)
A rémület összerántja a produkciót?
Úgy valahogy. (nevet)
Milyen út vitt az Akadémiára? Merről jöttél?
Répáshutáról jöttem, a Bükkben van Eger és Miskolc között, Borsodban. Egy négyszáz fős szlovák nemzetiségű kis falu. Gyerekkoromban a tanárok felfedezték, hogy „szépen mond verset, szépen énekel”, mindig vittek versmondóra, mesemondóra, szlovák nyelvűre is, énekversenyekre. A Velká Bukovinká néptánccsoportnak is a tagja voltam, kilenc évig, ez még mindig Répáshuta nemzetiségi néptánccsoportja. Nagyon szerettem csinálni, akkor még a néptánccal mentünk mindenhova, ott éltem át, hogy van egy fellépés, felöltözünk a szép ruhába, befonjuk a hajunkat – nem is engedték levágatni a hajamat, mert hosszú kellett legyen, hogy be lehessen fonni.
Általános iskolában tanultam zenélni, fuvoláztam, furulyáztam, citeráztam, nem nagyon sokáig, mert utána felvettek a Zrínyi Ilona Gimnázium drámatagozatára, onnan már egyértelmű volt, hogy engem nem nagyon vonz az irodában ülés, én nem akarok állatorvos lenni, sem hasonló. (nevet) Sokat gondolkodtunk a családdal a továbbiakon, de nekem voltak ismerőseim, akik erre a tagozatra jártak és tudtam, hogy engem ez érdekel és szerencsére fel is vettek. Onnan pedig már teljesen egyértelmű volt. Ami fura, hogy a Színművészeti nem volt egyértelmű.
Nem akartál oda menni?
Nem erről van szó. Nem voltam pesti, nem ismertem a körülményeket, talán fel sem fogtam, hogy mit jelent. Úgy jöttem Pestre tizennyolc évesen, hogy fogalmam nem volt semmiről. Nem ismertem a színházakat, nem tudtam, hogy milyen lehetőségek vannak. A Színműn lekéstem a jelentkezést, a drámatanárom, Eisner Éva ajánlotta a Pesti Magyar Színiakadémiát, segített felkészülni is, mert ahogy kiderült a számomra, hogy itt zenés osztály indul, ahol lehet énekelni is – akkor még ennyire egyszerűen képzeltem el az egészet (nevet) – megpróbáltam és fel is vettek.
Képezted a hangodat a gimiben, vagy itt kezdted?
Nem, akkor még nem. Foglalkoztak velem, de konkrét hangképzésem soha nem volt. Regős Zsolt tanár úr, mikor odakerült a Zrínyibe, felfigyelt rám és dalokon dolgoztunk, de tényleges hangképzést nem kaptam.
Ösztönösen csinálod, amit csinálsz?
Mostmár nem. Az Akadémián volt hangképzésünk és ott nagyon sok mindent megtanultam. Azért jó tudni, hogy mit csinálok, miközben énekelek, ezt előtte nem tudtam. (mosolyog) Szerencsére jó hangképzés-tanárunk volt, Denk Viki, ő a színműn is tanít – vagy tanított – és én nagyon szerettem őt, nagyon-nagyon sokat segített nekem. Utána volt egy kihagyás, akkor éreztem is, hogy kell a segítség és meg is kaptam, mert egy vagy két éve a színház leszerződtetett egy hangképzés-tanárt, Decsi Ágit. Azóta, hogy ő van, mindenki ezerrel küzd az időpontért, hogy tudjunk hozzá menni és ő is nagyon sokat segít. Most ugyan régen voltam, mert folyamatosan be vagyunk táblázva, de tudom, hogy van és számíthatunk rá. Így, hogy minden este énekelek, az „edzés” megvan, csak nagyon oda kell figyelni, hogy ki is pihenjem magam. Aludni kell, néha. (nevet)
Hány darabban játszol?
Hú! Ettől az évadtól egy picit változott, mert annyi darabban voltam benne, hogy nem tudtak volna szabadnapot adni, úgyhogy muszáj volt, hogy néhányból kimaradjak. A színészek sokszor kettőzve vannak, az Ensemble-tagoknál ezt nem lehet megoldani, ez a vetésforgó-szerű megoldás viszont nem mindig tud úgy működni, mint egy kettőzés. Szerencsére darabok nem nagyon kerülnek le a repertoárról – ami nagyon jó, mert ezek szerint jó darabok és el lehet adni rájuk a jegyeket –, ezzel arányosan folyamatosan nő az előadásszámunk, ami itt-ott a pihenés rovására tud menni. Ami csodálatos dolog, csak nagyon oda kell figyelnünk magunkra.
Mindig a Pesti Magyarban játszottál?
Nem játszottam a József Attila Színházban a Macskafogóban, kiscica voltam, Cathyke, Safranek kislánya (nevet) és a 9 to 5-ben is benne voltam az Ensemble-ban. (mosolyog)
A 9 to 5 nagyon emlékezetes marad, mert az a COVID elején-idején lett bemutatva és egy akkora kavarodás volt a szereplők között, hogy szinte senki nem azt játszotta, amit próbált, beugrások voltak a táncosok között is, nem csak a főszereplők között, hogy én csak pillogtam, hogy itt mindenki milyen gyorsan megtanul mindent. Ott szembesültem az olyan beugrással, hogy Auksz Évi bejött az első – beugró – próbájára, eltáncolta (csettint) így az egészet, eljátszotta és engem annyira elvarázsolt, hogy bár megkértek, hogy a távol lévő rendezőasszisztens helyett írjak fel mindent, én nem tudtam írogatni, mert Évit figyeltem csodálattal. Zseniális volt.
Van kedvenc előadásod?
Nekem most az Ezeregy éjszaka a kedvencem.
Ez most a legújabb bemutatótok, nyilván az új mindig kedves – előtte mi volt a kedvenc?
Előtte egyértelműen a Valahol! (Valahol Európában) Életem első főszerepe Suhanc és jó sokat dolgoztam azért, hogy megkaphassam. Imádom a darabot, nem tudom, honnan, de kiskorom óta ismerem a dalait, láttam – valahogy olyan, mintha mikor megszülettem, már ismertem volna.
Milyen visszajelzéseket kaptál rá?
Jókat, nagyon. Nyilván volt a családom megnézni, ők nagyon büszkék voltak. Alapvetően mi nagyon sokat dolgoztunk a vezetőséggel, konkrétan Igazgató Úr is segített, instrukciókat adott és azok a színészek is, akik már játszották – már tavaly elkezdtünk elemezgetni, igyekeztünk nagyon felkészülni. Szerencsére eddig még nem kaptam negatívumot. Egy olyan kritikát kaptam, hogy néha nem beszélek érthetően, azóta még jobban odafigyelek, hogy jól artikuláljak.
Pedig nagyon szépen beszélsz most is, így „civilben”.
Én is meglepődtem, mert ezt nem nagyon szokták kritizálni nálam, de nyilván, amikor először ott állsz egy főszerepben, lehet, hogy csinálsz olyanokat, amiket nem szoktál.
Hogy tudtad meg, hogy megkapod a szerepet?
(nevet) Kiírták a nevem a havi próbatervezetbe. Nyilván sejtettem, reméltem is, de nem tudtam. Azt mondták nekünk, hogy nincs időhöz kötve, akkor kezdhetjük el játszani, ha készen állunk rá. Egyszer csak kijött a havi kettőzés és az első blokkban már ott volt a mi nevünk is Gréczy Balázzsal.
Mi volt a reakciód?
Én nagyon-nagyon boldog voltam! (mosolyog) Alig vártam! Tudtam, hogy előttünk van egy felújító próba-folyamat, amikor végre találkozunk a gyerekekkel is, a másik szereposztással is, akik csinálják az előadást, velük is próbálunk. Pásztor Ádám és Kusnyér Anna játszották már tavaly ezeket a szerepeket, ők nagyon aranyosak meg segítőkészek voltak velünk! Anna jött velem, kísérgetett, felírtunk szinte minden mozdulatot a szövegkönyvbe – ő nagyon jó barátnőm is és… Én mindenkinek ilyen „másik szereposztást” kívánok! Jenes Kitti velem egyszerre állt be, így hárman, kézen fogva tanultuk a szerepet és próbáltunk, úgyhogy nagyon jó volt a próbafolyamat. Nagyon szeretjük egymást, így annyira jó volt próbálni!
Visszatérve egy korábbi kérdésedre, van még egy előadás, amit nagyon szeretek. Ott Ensemble-feladatom van: a Madagaszkár. (mosolyog) Makik vagyunk benne és én imádom, az tényleg nagyon cuki feladat, meg nagyon hálás! A végén, a tapsrendben, amit a gyerekek a nézőtéren művelnek – akármilyen fáradt vagyok, mindig azt érzem, hogy na, itt százon kell tolni, mert egyszerűen…
Mert a gyerek őszinte?
Mert őszinte, igen és reagál is.
Szeretsz gyerekeknek játszani?
Nagyon szeretek.
Nem félsz?
Féltem, féltem… De jászom már az ABC-küldetésben is, ami egy interaktív gyerekelőadás első-második-harmadik osztályosoknak, velük beszélgetek, ők alakítják a beszélgetést – ettől aztán rettegtem, de közben nagyon vártam is, kíváncsi voltam, hogy ez hogy működik. Nagyon szeretem csinálni, mert közvetlenül érzékelem azt, hogy mi az, amit vesznek, itt ülnek mellettem – le is szoktam ülni közéjük – és azonnal érzékelem, hogy mi tetszik nekik és mi nem. Ez pedig nagyon változó, nincs két ugyanolyan osztály. Egyébként a leghálásabb dolog, van olyan, hogy megy az előadás és egyszer csak felpattan egy gyerek és odajön megölelni. Olyan cukik! Egyszerűen ő most ezt éli át, nagyon tetszik neki és ő ezt így tudja kimutatni, hogy megölel. Az előadások végén mindig csinálunk az osztályokkal fotót, ahol leguggolok közéjük. Egyszer volt, hogy elkezdett egy gyerek megölelni, aztán jött mégegy, a végén ott feküdtem egy egész osztály alatt (nevet), mire a tanító nénik szóltak, hogy „Mostmár engedjük el a színésznőt!” Én ezt nagyon szeretem!
Egyedül csinálod?
Horváth Anna és Soltész Bözse csinálják a tanító néni szerepét, amit én is, de egyszerre nyilván egyikünk, plusz egy gyerekszereplő van mellettünk, aki segít.
Ez egy komoly feladat. Mennyi idő egy ilyen előadás?
Hatvan perc. És összpontosítani kell nagyon, a gyerekek szétviszik néha a figyelmet, amikor tippelgetnek, hogy hova kell majd most menni, vagy mit kell csinálni, úgyhogy össze kell fogni őket. Anyukám általános iskolai tanár – ezt nagyon tisztelem azóta, hogy az ABC-küldetést csinálom. (nevet) De azt is értem, hogy miért csinálja.
Ha már iskola, mesélted, hogy különleges osztályba jártál. Miért is?
(Megmutat egy osztályképet, ahol mindössze ketten mosolyognak.)
Ez volt az osztály? Két fő?
Igen, de később nyolcan lettünk. Annyira kevés gyerek van, hogy a bükkszenti általános iskola össze van vonva a répáshutaival.
Ebben a helyzetben rémesen nagyon tud rád figyelni a tanár…
Igen, ott akkor rossz, ráadásul én nem voltam a legjobb tanuló általános iskolában sem…
Bocsi, a két főből nem te voltál a legjobb? (nevetünk)
Jó, de utána már nyolcan voltunk, sokkal többen! (nevet) Hidd el, hogy az nagyon sokat számít. És egyébként anyukám is tanított, ő volt a szlovák tanárunk.
Neked a magyar vagy a szlovák az anyanyelved?
Magyar. Szlovák nemzetiségű falu vagyunk, nagyon őrzi Bükkszentkereszt és Répáshuta is a hagyományt és tanuljuk a nyelvet. Annyira jó dolgokat csináltunk, Szedliszka a testvérfaluja Répáshutának és volt például csereüdülés, ahol hozzánk is jöttek diákok és mi is családoknál laktunk kint. Így például nyelvet tanulni is sokkal könnyebb. Én teljesen elfelejtettem a nyelvet sajnos. Pedig nagymamámék csak a számokat mondják magyarul, egymás között szlovákul beszélnek – én sokszor ültem úgy a vasárnapi ebédnél, hogy még a témát sem értettem, hogy miről beszélgetnek.
Említettél a találkozáskor egy kiskutyát, COVID-kutya jelzővel. Mit takar ez pontosan?
Ismerőseim vették őt, aztán a járvány elmúltával rájöttek, hogy nem tudják kielégíteni a kiskutya igényeit. Én nagyon régóta akartam kutyát, de a körülményeim nem engedték meg. A járvány után elkezdtem utánaolvasni, hogy melyik kutyafajtának mik az igényei, be tudom-e vállalni – próbáltam felmérni, hogy az én életvitelem mellett bevállalható-e biztonsággal. Aztán rájöttem, hogy anyukámék kertes házban laknak, ha nagy gond van, hozzájuk el tudom vinni – szerencsére ilyenre soha nem volt szükség, pedig mostmár négy éves lesz Carlos és hat hónapos volt, mikor hozzám került. Nagyon picike volt még akkor.
A másik, ami nehezítő tényező volt, hogy allergiás vagyok az állatszőrre, az egész életemet megkeseríti, mert imádom az állatokat. Szerencsére Carlos szőre hipoallergén, így együtt tudunk élni.
Hogy került az ismerőstől hozzád?
Felhívtam őt, hogy honnan szerezték a kutyust, mert csak megbízható helyről szeretnék én is, nem szaporítótól. Ha már nem tudok örökbefogadni… Lelkiismeretesen végigpásztáztam a lehetőségeket, de arra jutottam, hogy ha egy problémás kutyát első kutyaként örökbefogadok és valahogy nem tudom kezelni, ezért le kell mondjak róla – nem akartam elhozni és visszaadni.
A barátnőm mondta, hogy ő kapta a kutyust, úgyhogy nem tudja, de náluk most derült ki, hogy senki nem tud eleget foglalkozni vele, én meg jelentkeztem, hogy „Én tudok!” (nevet) Megbeszélték otthon, nyilván nem volt egyszerű döntés, de eldöntötték – és én soha nem gondoltam volna, hogy ekkora kutyabolond leszek! A családom messze van, nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, ezért én nagyon sokat voltam egyedül, hiszen a barátom Marosvásárhelyen tanult a Színművészeti Egyetemen, most pedig Győrbe szerződött. Az évad 90%-át egyedül töltöm és valahogy pótolhatatlan az a szeretet, amit Carlos ad nekem. (elpityeredik)
Össze vagyunk nőve vele, az elmúlt három év nagy részét vele töltöttem és szerintem egy terápia, ha az embernek van egy kisállata. Borzasztóan sok lemondással jár, hiszen a gyerekelőadások miatt sokszor 9-re, vagy akár már 8-ra is bent kell lennünk, én pedig három órával korábban felkelek, mert akkor nagy séta van a kutyával, óriási játék, én is nyugodtan el akarok készülni…
Be tudod őt hozni a színházba?
Nem, nem lehet mostmár behozni, de Carlost amúgy se lehetne, mert egy kis hisztérika. (Ezt a szót képtelenség ennyi szeretettel kimondani.) Elmondtam, hogy mennyire szeretem, ebből gondolhatod, hogy igen, el van kényeztetve. Idegen helyen nem tud meglenni, ha otthagyom az öltözőben, amire volt már próbálkozás, akkor úgy ugat, hogy szerintem azt az első három sor hallja. Az meg egy kicsit elvesz az élményből, még akkor is, ha gyönyörű frekvencián ugat. (nevet) Szerintem mind a két dobhártyám sérült már. De tény, Carlos nem kompatibilis a színházzal. (nevet) Otthon viszont elvan egyedül. Általában megoldom, hogy valaki levigye sétálni, ha én nem tudom, de a három év alatt azért előfordult, hogy nem tudtam megoldani és tíz-tizenegy órát egyedül volt. Én stresszben rohantam haza, hogy úristen, mit csinál, sír, ugat? Végül hazaértem és csak felnézett félálomban, hogy mi van, miért zavarsz? (nevet) Nyújtózott, odajött, megnézett – én meg kisírt szemekkel ott álltam, hogy most tényleg emiatt aggódtam? (nevet)
Többé-kevésbé még aktualitása van, bár nem mai a történet: viszonylag régen is volt már egy kifejezetten gyerekeknek szóló „műsorod”…
Igen, még a gimnáziumban voltam egyszer Mikulás. (nevet) Jöttek gyerekek valami műsort nézni és őszintén szólva már nem emlékszem, hogy miért rám esett a választás, talán a fiúk nem vállalták, vagy nem értek rá… Én nem is gondolkodva bevállaltam, hisz drámatagozatos voltam és úgy gondolom, hogy a szerep az szerep. Ha a Mikulás az a szerep, akkor a gyerekek kedvéért én megcsinálom. (nevet)
