A 2022/23-as évadban egy különleges ötlet megvalósításaként végigkísérjük az évadát három színművésznek. Herczegh Péter a Nemzeti Színház tagja, kimondottan prózai szerepeket alakít. Homonnay Zsolt egy már a nevében is zenés, a Budapesti Operettszínház bonvivánja, neve musical- és operett-szerepeiről ismert leginkább. Kováts Krisztával, a talán legkevésbé behatárolható, „szabadúszó” státuszban lévő művésznővel válik teljessé a kör.
Hármójuk beszámolóiból az évad végére remélhetőleg kiderül mindenki számára, hogy mennyi munka, mennyi tanulás, gyakorlás, mennyi szervezés és adott esetben rohanás, míg az a hétköznapi gondokkal is küzdő ember, aki elindul otthonról az a csillogó sztár lesz, akit a közönség este héttől-tízig a színpadon lát. És reményeink szerint az is kirajzolódik majd, milyen más az élete a három különböző világban élő művésznek, akiket ugyanúgy hívunk: „színész”.
Zsolttal egy nagyon hosszú és dologteli évad második felének átbeszélésre készülünk, ezért mindketten egy-egy kávéscsészével a kezünkben kezdjük feleleveníteni az elmúlt hónapok történéseit.
Haladjunk időrendben, legutóbbi beszélgetésünkkor készültél a Közelebb című műsorra a Kálmán Imre Teátrumban. Hogy emlékszel vissza rá?
Jó kis este volt, sok érdekes színfoltja volt. Nagyon jól szórakoztunk mi is és nagyon jók voltak a visszajelzések is. Még azt is megkérdezték, mikor lesz mégegyszer.
Valami hasonlót én is akartam kérdezni, hogy nem csináltok-e folytatást?
Ezeknek az estéknek az az erénye, vagy specialitása, hogy mindig akkor születik meg, nem megismételhető. Pont az az érdekes benne, hogy túl azon, amit be lehet próbálni, mint a dalok vagy a különböző műsorszámok, azon túl minden ott jön létre a nézők szeme láttára.
Azon túl, hogy a nézők gyakorlatilag végignevették az estét, itt-ott meg is ríkattátok őket.
Hát, ez vele jár… Őszinte hangulata volt.
Ezután jött a Száz éves az Operettszínház – gála. Rengeteg munkád volt benne, az eredmény pedig nagyon-nagyon szép volt, kalap le.
Örülök, hogy ezt mondod. Nagyon nagy munka volt, önmagában a száz év anyagának az átnézése is, egy olyan utazás, ami nagyon sok katartikus pillanatot okozott. És itt nem csak az anyagról beszélek, hanem a szereplőkről is, olyan dolgok derültek ki számomra, amiket én nem is gondoltam volna, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt kik milyen szerepekben voltak láthatók. De nagyon érdekes volt az elmúlt száz év színházigazgatóinak, vezetőinek a névsora, az ő látásmódjukat az ország történelmi korszakaira felfűzve értékelni. Több ezer anyagot néztem át, dalokat, darabokat, olyan felfedezések voltak, amik… Csak ami eszembe jut, hogy Csuha Lajos – akivel játszom most például a Monte Cristoban, ő Faria abbé –, egy időszakban zeneszerzőként volt jegyezve, Rejtő Jenő darabot csináltak meg.
Rábukkantam olyan darabokra, amik kikerültek a látókörünkből, vagy éppen olyanokra, amik a látókörünkben vannak, de rengeteget változtak. Nagyon érdekes volt átnézni a Hegedűs a háztetőn történetét, például, hogy hogy tiltották be, hogy került vissza újra, azt látni, hogy történelmi nyomás hogy hatott a műsorpolitikára, műsorszerkesztésre… Óriási nevek bukkantak fel, akik számunkra már a történelmet, a színháztörténelmet jelentik, ott meg még éppen egy stencilezett papíron egy ceruzával beírt vagy éppen kihúzott név volt. Hegedűs Zsókának köszönhetek egy nagyon különleges anyagot – ő művészeti főtitkár volt évtizedeken keresztül –, neki megvoltak összegyűjtve a kezdetektől a lefűzött színlapok, ami önmagában egy nagy kincs. Ezt végignézni… Ezek a régi színlapok, kézzel írt spirálfüzetek, plakátok – úgy néztem őket, mintha egy múzeumban lennék, ahol kesztyűben nagyon lassan fordítják a lapot, nehogy eltörjön a pergamen.
Ezekben még azt is látja az ember, hogy ki volt az a művész, aki majdnem eljátszotta az adott szerepet, de aztán mégsem, vagy például volt egy szerep (Fényes Szabolcs: Kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című darabjának címszerepe) aminél sokáig gondolkodtak a lehetséges szereplőn, aztán egyszer csak odaírták, hogy Latinovits Zoltán… Nagyon-nagyon különleges dolgok ezek. Az is nagyon érdekes, hogy Latinovits Zoltánnak ez volt az utolsó színházi szerepe és ő, aki nagy drámai színészóriás volt, a Vígszínház és nagyon sok film után egyszer csak az Operettszínház színpadán köt ki a Bozzi úrban és gyakorlatilag ezzel a szereppel ott fejezi be a pályafutását.
De ki tudta például – én tudtam (nevet) -, hogy a Küldök néked egy nápolyi dalt nem egy Máté Péter szám, hanem Fényes Szabolcs szerzemény. Én azért tudtam, mert annakidején mi feldolgoztuk az Adagioval és akkor kiderült számomra, hogy ez egy operett egyik dala. Nagyon sok ilyen volt. Az volt az első rész, az előkészítés, a kutatómunka. Aztán jött a szerkesztési fázis, hogy ebből egy műsor legyen.
Még hány ilyen gálát raknál össze a legkedvesebbekből?
A száz évből? Fú… Rengeteget. Tízet biztos. Nem tudtam, mit hagyjak ki. Ezért lett az a megoldás, hogy mind két felvonás végére kerüljön egy-egy potpourri, az egyik egy operett, a másik egy musical egyveleg, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy kihagyhatatlanok a dalok, de akkor még most is tartana talán.
A harmadik rész az összeállítás után a próbák, a szerkesztés, a fogaskerekek összeillesztése. A végére több, mint nyolcvan szólista volt színpadon, énekkar, balettkar, zenekar – adott pillanatban kétszázan is voltunk. Azt hiszem, hogy ez egy heroikus nagy munka volt, de nagyon nagy és gyönyörű utazás a számomra.
Sokat változtak az egyes darabok a száz év alatt?
Ez is egy érdekes dolog. Változtak, cenzúrázódtak, meg átíródtak, kihúztak vagy betoldottak új részleteket, dalokat. Konkrét tapasztalatom most a Mária főhadnagy kapcsán volt, ahogy a ’42-es, eredeti példánnyal kezdtem el dolgozni, aztán a későbbiekben színre vitt előadások szövegkönyvét is megszereztem és elolvastam – figyelemre méltó, hogy hogy formálta át a kor elvárása a művet adott esetekben. Már az ősbemutató alkalmával sem tudott az eredeti szövegkönyv anyaga színpadra kerülni, már akkor is sok csonkításon, változtatáson ment keresztül. Az ezt követő, későbbi bemutatók alkalmából szinte teljesen kihúzták Kossuth karakterét belőle, mert annyira erőseket mondott és az ’50-es ’60-as és ’70-es években nem lehetett ennyire nyíltan az idegen hatalomról beszélni, hiszen a Szovjetunióval hozták rögtön kapcsolatba. Úgyhogy nagyon, nagyon izgalmas volt, hogy hogy változtatták meg – és az is, hogy ilyenkor hogy veszett el a darab lényege, az alapvető szerzői szándék. Figyelembe kellett venni azt is, hogy a mű bizonyos részei, mondatai korunkban már nem is működhetnének, mert teljesen más a társadalmi asszociáció, vagy a helyzet, amire akkor utaltak és már nem ugyanazt a hatást érik el. Nagy tanulság volt ez, de egy csodálatos munka. Másrészt meg ez… (mosolyog) Olyan nagyon megtisztelő, hogy van egy ilyen jubileum, ahol az Operettszínház száz évéről van szó és a létrehozását, összerakását rám bízták – akárcsak a Mária főhadnagy című darab színpadra állítását! Ez óriási megtiszteltetés és van egy nagyon nagy hála bennem. Lehet, hogy benne lettem volna a gálában és az előadásban szereplőként, mint egy szereplő, de ez így nagyon más volt. „Saját gyermekemként” tudtam kezelni az egészet az első pillanattól kezdve.
Ez nagy felelősség is azért.
Nagy felelősség, de nagyon nagy bizalom az, amit kaptam és rettenetesen hálás vagyok, amiért megkaptam. Csodálatos érzés volt „végiggázolni” ezen a folyamaton. Nyilván én előtte már előkészülök annyira, hogy túl azon, hogy például beosztom a szereplőket…
Te csináltad a „szereposztást” is? Gyakorlatilag csak a takarítást nem te végezted?
Nem, azért az egyáltalán nem igaz, hogy egyedül én csináltam mindent. Nagyon sok segítséget kaptam, főzeneigazgató úrtól és főigazgató úrtól, mindenki nagyon sokat dolgozott ebben, igazságtalan lenne, azt mondani, hogy ezt én csináltam. Nagyon jó érzés volt dolgozni, de nagyon sokan és nagyon sokat dolgoztunk rajta. Abban például, hogy kivittük a hangulatot a színpadon túlra egy installáció formájában, rengeteget segített Sárdi Mihály, Gulyás Richárd, Hegedűs Zsóka – hogy az egész kikerült az előcsarnokba kiállítás-szerűen, az már atmoszférát adott az egésznek.
De mondhatnám a díszlettel Jenei Petrát, a fényekkel Bodor Ákost… Folytathatnám a felsorolást bármeddig.
A fények fantasztikusak, sokszor csak csodálni lehet, hogy mennyire szép a színpadkép.
Az megint egy olyan rész, amit annyira szeretek! Összeülni világítani, főleg éjszaka, a próba után, amikor már elmegy mindenki és elkezdjük elölről a dermedt csendben a világítást – azok például nagyon nagy pillanatok. Ákossal nagyon jó volt dolgozni, imádom, ha valaki le tudja fordítani a saját gyakorlati nyelvére azt, amit kitalálok.
Tényleg csodaszép az eredmény, legalábbis a nézőtérről nézve ezt tudom mondani. A gála munkafolyamata egy jó darabig paralell haladt a Mária főhadnagy előkészítésével. Külön tudod választani ilyen helyzetben mindig, hogy épp melyikkel kell foglalkozni?
Persze. Ez tervezés és rendszerezés, vagyis összpontosítás kérdése, hogy abban az időegységben éppen mire fókuszálok. Aztán ahogy közeledtünk a száz éves gálához, az gyakorlatilag egyre több időt vett igénybe. Arról nem is beszélve, hogy az emberekkel utána már nem tudtam Máriát próbálni, hiszen mindenki színpadon volt a gálában. Tehát tulajdonképpen folytattuk a próbákat, csak más produkciót próbáltunk – és egyre több szólista érkezett, egyre többen lettünk a színpadon. Ez így volt februárban is, mikor ismét bemutathattuk a gálát két alkalommal is. A fókuszon múlik minden. Nagyon erősen be van osztva, nem megy máshogy.
Volt egy heted március közepén, amikor három rendezésed követte egymást, olyanok, amelyek egyesével is komoly jelentőséggel bírnak: pénteken a Mária főhadnagy, szerdán a március 15-i állami ünnepségen az Operettszínház blokkja, majd vasárnap a Bond gála. Egy ilyen időszakot mentálisan és fizikailag hogy lehet végigcsinálni?
Úgy, hogy szeretem, amit csinálok. Nagyon belefeledkezem, belevakulok – nem is nagyon tudom másképp. Csinálom és mire felnézek, már csak azt látom, hogy „Ó, de kár, hogy vége!” (mosolyog)
Lencsés Marci barátommal – ő volt az asszisztensem a Mária főhadnagy című darab munkafolyamatában, ahogyan a gálákéban is – mentünk végig lépésről lépésre a feladatokon, haladtunk előre, csináltuk, közben jöttek az aktuális események, gálák, előadások, próbák, mindenhol tettük a dolgunkat, aztán egyszer csak elérkezett a bemutató és mi csak néztünk egymásra, hogy „Mikor állt ez össze? Mikor lett ebből előadás?” (nevet)
De összeállt, nagyon szépre.
Hál’ Istennek! Nagyon szerettem a Mária főhadnagy folyamatát. Számos újdonságot belevihettem, amik számomra egyértelműen adták magukat, ahogy a mai rálátásunkkal közelítek ehhez a darabhoz, ez új és új dolgokat hozott fel. Például a végére odaillesztett kis coda, Kossuth 1890-es beszéde – ami gramofonon maradt fenn – egy szál hegedűtéma kíséri a Kossuth eredeti hangján hallható üzenetet, miközben a szövegkönyv szerint már a darabnak vége van, a történet, az operett befejeződött.
Vagy amikor az előadásunkban, a harmadik felvonásban Mária találkozik Herberttel és mindkettő fogoly, ilyen konkrét jelenet nincsen a darabban, viszont három jelenetből lehetett összegyúrni ezt a drámai szituációt. Rengeteg ilyen ötletem volt és nagyon jó volt látni, ahogy ezek megvalósulnak és működnek.
Nekem, a mai rálátásommal sokkal érdekesebb volt emberileg, hogy hova jut az emberi sors, hisz ők ketten utoljára a saját eljegyzésükön találkoztak, most pedig egy drámai, gyakorlatilag életveszélyes pillanatot élnek át, amikor mindketten kivégzés előtt állnak. Csodálatos nagy pillanat és szerintem nagyon jól összesűrítette a drámáját, sokkal maibb megközelítést kapott, sokkal feszültebb lett. Én alapvetően mindig küzdök az ellen, hogy az előadás utolsó részében gyorsan elvarrják a szálakat, hiszen úgyis tudjuk, miről szól általában az operettek harmadik felvonása. Úgy érzem, hogy sikerült fenntartani a történet izgalmasságát az utolsó pillanatig, mert nem ajánljuk be a végkifejlet során megszokott módon, hogy jó, a szerelmesek végül úgyis összetalálkoznak, hanem mint egy filmben, végig megtartottuk a történet más irányú kimenetelének a lehetőségét, valamint ennek drámai feszültségét. És ezt én nagyon szeretem.
Gratuláció hozzá, szerintem nagyon jó lett az előadás.
Megint csak azt kell kifejeznem, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy a színház rám bízta ezt is. És nagyon támogatóan álltak hozzá, még ahhoz is, mikor azt kértem, hogy a magyar szabadság szimbólumaként én szeretnék egy élő lovat a színpadra, vagy hogy modernebb díszlettel szeretnék dolgozni, amit Túri Erzsi gyönyörűen megcsinált – és ezt támogatták, nem mondták, hogy de az operett legyen ilyen vagy olyan, mert azt várja a néző…
Szabadkezed volt, abszolút?
Igen. Igen. És ehhez szükség volt arra, hogy támogassanak a vízióim megvalósításában, mert én hiába mondom, hogy hozzanak egy lovat, ha nem hoz senki… (nevet)
A március 15-i – nem is tudom, hogy nevezzük – fellépés, hogy jött? Arról a nézők nagyon az utolsó pillanatban értesültek, talán előző délután írta ki a színház, hogy lesz.
Az egy fantasztikus lehetőség volt, hogy az Operettszínház kapott egy blokkot az élőközvetítésben. Ilyen talán még nem is volt, hogy ezen az ünnepen így kivonuljon az Operettszínház és annak művészei. Ebből a szempontból nagyon jó volt, hogy a Mária bemutatójának a környékére esett és ha már a színház képviselhette magát, a darab ide vonatkozó dalaiból is tudtunk idézni. Izgalmas dolog volt.
A harmadik nagy esemény azon a héten a Bond gála volt. Ami hatalmas volumenű rendezvény volt, gyönyörű kivitelben, csak egy dologra nem tudtunk rájönni: mi köze van a Budapesti Operettszínháznak James Bondhoz?
A Danubia Zenekar csinál ilyen nagy programokat és azokat mindig szeretné minél reprezentatívabban megvalósítani, így esett arra a választásuk, hogy az Operettszínház adjon hozzá szólistákat, egyben karmestert, zenei vezetőt is és így jött létre az együttműködés. Ők akartak egy nagy koncertet és megkeresték vele a Színházat. Mi boldogan vállaltuk ezt az új kalandot. Jó apropó volt a Bond évforduló a hatalmas filmzenékkel. Így jött létre a koncert a Papp László Arénában, sok ezer néző előtt.
Azt az előadást is te rendezted.
Igen. Az azért volt nagyon jó, mert ott végigszántottunk a James Bond zenéken a zenekar vezetőjével és a karmesterrel, Tassonyi Zsolttal. Újra kellett az anyagot hangszerelni, mert speciális adottság volt, hogy ezek a fantasztikus dalok és zenekari művek ilyen nagy zenekarral szólalhassanak meg. Ezek a darabok alapvetően stúdióban készült számok, felveszik őket a mozifilmhez aztán kész. És ahhoz, hogy ezt most egy rock szekcióval kiegészített hatvan tagú szimfonikus zenekar játszhassa el, nagyon komolyan dolgozni kellett a kotta anyagon. Úgyhogy ez is egy érdekes utazás volt a James Bond filmek történetének ötven évén keresztül.
Ott is te válogattad a dalokat?
Igen, de azért nagyrészt adta magát, mert vannak nagyon ismertek, ismertek, meg olyanok, amik annyira nem maradtak fenn a köztudatban, viszont azokból, amik nagyon ismertek, mint például a Golden Eye, vagy a Skyfall – nagyon sok van. Az ötven év alatt készült 26 film főcímdalai kapcsán nagy felfedezésem az volt, hogy tulajdonképpen a James Bond filmzene kijelöli számomra az est koncepcióját is, mert mindegyik főcímzene az adott kor legnépszerűbb zenei világának lenyomatát képezte: ha éppen Tom Jones volt a csúcson, akkor Tom Jones, ha Duran Duran, akkor Duran Duran, ha Tina Turner vagy Madonna, akkor ő. És ez nagyon jól fémjelezte az adott kor populáris zenei stílusát. És értek meglepetések is, én például azt hittem, hogy a Live and Let Die egy Gun’s and Roses szám – most kiderült számomra, hogy Paul McCartney írta. Ez is egy érdekes felfedezés volt. De az is, hogy milyen szempontok alapján, milyen ízlés szerint választották ki, azt hogy mi és ki képviseli az adott korban a legjobbat a zenei előadók terén, mert az, hogy mi vagy ki valósította meg a James Bond film főcímdalát, az egy nagyon jelentős zenei kortükör.
A következő bemutatód a Monte Cristo grófja című musical volt. Van valami kötődésed a történethez?
Én Dumas-t nagyon szerettem, minden Dumas-t elolvastam. Vannak írók, mint Kundera vagy Vonegut például, akikre „rákattanok” és akkor mindent el kell olvasnom tőlük, amit csak találok. Ilyen volt akkoriban Dumas és Victor Hugo is, de abban az időben nem volt még minden elérhető. Emlékszem, hogy volt egy pesti rokonunk, akinek valamifajta könyvgyűjteményből származóan megvoltak olyan könyvek, Dumas fordítások, példányok, amiket sehol máshol nem lehetett megtalálni, vagy már nem volt forgalomban, de az ő házi könyvgyűjteményében fellelhetőek voltak.
Ott találtam olyan könyveket, mint például a 20 év múlva, vagy a Bragelonne vicomte, Egy orvos feljegyzései – azokat akkor se égen se földön nem lehetett megkapni. Valószínűleg még a háború előtt nyomtatták ki kisebb példányszámban, de valakinek a magángyűjteményéből hozzájuk került és én gyakorlatilag a pesti nyári szünetet azzal töltöttem, hogy faltam azokat a regényeket. A kaposvári könyvtárat, némi túlzással, szinte már kiolvastam akkorra, legalábbis az akkoriban engem érdeklő részét, főleg a Dumas-kat, de minden mást is, ami csak érdekelt.
Én mindig fájdalmat éreztem, mikor befejeződött egy-egy könyv, Dumas-nál viszont valahol valahogy további regényeiben sok szál folytatódott, visszatértek a szereplők. Ha nem maga a szereplő, akkor a gyereke, de a szálak futottak tovább és eleve az adott könyvek is mindig legalább három-négy kötetesek voltak, nagy olvasmányok – de egyszer csak az is kevés lett, hiszen minél nagyobb olvasmány, annál szerteágazóbb és érdekesebb volt a történet és annál jobban sajnáltam, hogy véget ért. És kerestem a továbbiakat.
Szóval gyerekkoromtól megvoltak ezek a hősök, mint Monte Cristo, Lagardere lovag, a Tulipános Fanfan, Zorro és a hasonlók. Nekem nagyon tetszett amúgy is ez a kor, ez a regényvilág, egyszerűen elragadott akkoriban Dumas francia romantikus regényírói stílusa, úgyhogy nagyon jó, hogy ezzel a bemutatóval most visszatért hozzám Dumas világa.
Visszaadja, visszaadhatja a darab a könyv-élményt?
Nem akarja visszaadni. Ez egy darab, egy önálló mű. Nem is tudom ilyen szempontból értékelni, mert egészen más egy kétezer oldalas regényt elolvasni, mint egy két és fél – három órás darabot megnézni, amiben ráadásul vannak duettek meg szólószámok… Annak egy eszelősen pontos dramaturgiát kell követnie. Ugyanez van a Nyomorultaknál is, egészen fantasztikus, hogy ebből színpadi művet tudtak írni. Hogy egy életút-regényből kiragadva azokat a fontos pillanatokat, egy ilyen darab létre tud jönni, úgy hogy bizonyos pontokon három percre meg kell állni, mert ott a hős egy szólót énekel arról, hogy be van zárva a börtönbe, vagy éppen arról az érzéséről, hogy már senki nem emlékszik rá. Tehát nem kell ezt úgy tekinteni, mint a regény adaptációját, ezt úgy kell tekinteni, mint a Monte Cristo grófja című musicalt, mert a regény alapján készült ugyan, de egy önálló darab.
Nézd, én benne vagyok, szereplő vagyok, tehát én az egésszel vagyok egyben – nem onnan nézem magamat, ahonnan felbukkanok a színen, hanem az előzményeket is, vagy a következő jelenetben, ahol a köztes dolgokkal is foglalkozom, ez belülről azért más. Én nagyon szeretem, magát a figurát is, meg a dilemmáját is erről, hogy bosszú és elveszett idő és szerelem – nagyon érdekes lélektani kérdéseket is feszeget az emberben.
Melyik áll hozzád közelebb: Jean Valjean „mindenkinek mindent megbocsátok és csak hagyjanak élni”-hozzáállása vagy Monte Cristoé, a bosszú mindenen keresztül?
Hozzám? Hát… Én azt hiszem, talán Jean Valjean, mert Edmond Dantes azt mondja, hogy ha elvégeztem a bosszúmat, akkor már minden mindegy, a lényeg, hogy megbüntessem a többieket, tulajdonképpen a saját pusztulása sem számít. Jean Valjean meg egyszerűen azt gondolja, hogy ő egy jobb életet érdemelne, amit szeretne is végigélni, szeretné felnevelni Cosette-et, szeretné boldognak látni – az élet értelmét akarja megtalálni a saját életének az értelmét, nem pedig az adja az örömét, hogy másokat pusztulásba taszítson. Erre közben rájön Edmond Dantes is. Az is egy érdekes rész, de ez a különbség a regény és a színdarab között, hogy a darab nem tud, nem is akar minden egyes lelki rezdülést bejárni, hanem bizonyos dolgokra fókuszál.
Következett a Csárdáskirálynő fesztivál. A Színházi Olimpia égisze alatt három nemzet részvételével bemutatott négy előadásból álló eseményt lezáró gálát ismét te jegyezted rendezőként. Hogyan sikerült az egészet összerakni? Gondolom, nem volt egy hosszú próbafolyamat a külföldiekkel…
Hát nem. Jó munka volt, mert igazi profikkal dolgoztam az Operettszínház kiváló művészei mellett a vendégművészek tekintetében is. Alapvetően előkészítettük a próbákat. Már úgy próbáltunk az Operettszínház társulatával, hogy kihagytuk a külföldiek helyét, aztán beszálltak a litvánok, akkor külön lepróbáltam a litvánokkal, összeraktuk a magyarokkal, kihagytuk a franciák helyeit és amikor a franciák is megérkeztek, akkor már ők is beálltak. Máshogy esélyünk se lett volna, hogy ne legyen belőle káosz vagy egy amatőr produkció. Csak azt tudtuk csinálni, hogy minden megvolt, mindenkinek meg kellett értenie, hogy mit kell csinálnia, hogy mi lesz a mozgása, mi lesz az útja, de mindenki nagyon profi volt és a magyar művészek mellett mind a litvánok, mind a franciák elképesztő fegyelemmel dolgoztak, példamutatóan koncentrálva és odaadással. Angolul ment a kommunikáció, nagyon jó volt, hogy mindenki végig iszonyatosan figyelt és így nem volt nehézkes a lebonyolítás. Kevés volt az idő valóban, de úgy állítottuk össze a menetrendet, hogy ha egy esélyünk van arra, hogy ez létrejöjjön az elvárt színvonalon, akkor annak az egy esélynek nekünk meg kell ágyazni száz százalékosan, hogy ne legyen benne hibalehetőség sem.
Volt visszajelzés, tetszett mindenkinek?
Nagyon jó visszajelzések jöttek, sőt ami különösen pozitív, hogy a közönség is jól vette és nagyra értékelte ezt a sok együtt lélegzést, együtt gondolkodást együtt éneklést, muzsikálást. Ezért is adtam ezt a címet neki, hogy „Egy a szívem, egy a párom”, mert tulajdonképpen a zene nyelvén, ebben az esetben az operett nyelvén: a Csárdáskirálynő nyelvén mindig mindenki egyről beszél, egy irányban gondolkodik. Nyilván mindenki a saját stílusában, de mindenki az adott szívdobbanásra. És mind a franciák, mind a litvánok szinte euforikusan élték meg, hogy itt mennyire szeretik az operettet, milyen jó a fogadtatása – egyszerűen vitte őket is a közönség szeretete meg a hangulat. Az volt a gála alcíme, hogy „Találkozások” – és a találkozás itt nem abból állt, hogy találkozik a litván szoprán a magyar tenorral a színház folyosóján – az volt az alapkoncepcióm, hogy ha mint zene egyről beszélünk, akkor ezt lássuk is megvalósulni. Tehát ne az legyen, hogy eléneklik ők, eléneklik a franciák, a magyarok, hanem akkor a francia tenorra válaszoljon a magyar, sőt csináltunk több olyan dalt is, három párral, hogy a párok keveredtek folyamatosan és gyakorlatilag csak a szám végére találtak a saját nemzetükhöz tartozó partnerükre.
Szóval nagyon lelkesek voltak, olyannyira, hogy majdnem megismételtük még egyszer az egészet. Sajnos az a koncert nem jött létre, de amikor szóba került és felvettük velük a kapcsolatot, akkor egyből mondták, hogy boldogan jönnek. Én pedig pár héttel később kimentem Kaunasba megnézni az ő előadásukat.
Milyen volt?
Nagyon jó. Megnéztem a Carment (Wildhorn) és megnéztem egy négy és félórás musical gálát. Gyönyörű helyen volt egy hatalmas várvölgyben, a Kaunas Castle völgyében, összegyűlt vagy tizenkétezer ember, jól nézett ki az egész. Örültünk a találkozásnak, érdekes volt megnézni egy másfajta megközelítését egy olyan gálának, ahol gyakorlatilag a dalok száz százalékát ismertem és a nagy részét, amit a fiúk énekeltek, már magam is énekeltem. Egy igazi nagy highlights utazás volt és tényleg egy élmény újra találkozni és megnézni, hogy ők hogy csinálnak meg egy gálát vagy egy előadást – kíváncsi is voltam rá.
Pihenésre jut-jutott idő?
Voltunk a Balatonon, meg jönnek a srácok, elmegyünk velük pár napra, hogy mielőtt Zsombor visszaindul Amerikába, legyen egy kis együtt töltött idő is.
Eszerint Zsombor itthon van, abszolválta jól az évet?
Persze, ő lett egyetemén az év felfedezettje a tenisszel, úgyhogy nagyon jól zárta az első évet. Annyira jól érezte magát, hogy vagy két hónapig haza se jött, mert utazgattak a barátaival.
A Színműn mindenki végzett?
Mindenki végzett, de egy kicsit előbb kezdjük az évet, mert a Színházi Olimpia miatt elmaradt anyagunk és azt mindenképpen végigvisszük, csak utána kezdjük el az újat. Mi már augusztus 21-én elkezdünk dolgozni, az lesz a befejezése az előző évnek, amit végigdolgoztak, de pont a vizsgaidőszakra érkezett a Színházi Olimpia, amin jelentős feladatokban vettek részt, csodálatos odaadással és eredménnyel.
Szeretsz tanítani?
Nagyon-nagyon szeretek, emellett szerintem ösztönző példa, ha azt látják, hogy aki tanítja őket – és itt nem magamról beszélek elsősorban, mert ez igaz Földes Dzsonira és Nádasi Verára is – hogy gyakorló színészekről van szó, akik estéről-estére színpadra állnak, tehát nemcsak dumálnak a dologról, hanem meg is csinálják.
Nyári szabadtéri fellépések vannak?
Vannak persze, voltam Keszthelyen, Gödöllőn, Nyíregyházán… Jövök-megyek azért. De közben már lázasan elkezdtem a készülést a Carmenre…
Azt is egy sokhónapos készülődés előzi meg?
Óriási megtiszteltetés és egyben kihívás számomra, hogy az Operettszínház vezetősége rám bízta ennek a Broadway szintű musical gyöngyszemnek a színpadra állítását. Áprilisban lesz a bemutató, májusban kezdtem el vele foglalkozni. Majdnem egy év. Már voltak meghallgatások, most a kreatív team összeállítása folyik, azon belül egyeztetés a tervezőkkel, a koreográfussal, nekik is alaposan elő kell készülniük. Velük már folyik a munka. Nagyon bonyolult a darab, több rétegű szerkezettel bír, melyeken belül latino pop, flamenco, folk, cirkuszi show, musical és a Mérimée-féle Carmen sztori ötvöződik. Az alap irodalmi mű átkerült egyfajta mai csomagolásba, de mégiscsak lelkületében azt hordozza… Szóval elég speciális és nagyszabású lesz, de nagyon nagy lelkesedéssel csinálom már az előkészítési fázistól kezdve – reméljük, hogy a közönség is így fogadja majd.
