Elfogadott tény, hogy a néző, ha egy zenés produkció után távozik a színházból, a dallamokon kívül a főszereplők emlékét-nevét viszi magával. Az ő hangjukra, játékukra emlékszik, pedig egy zenés előadáson a nevesített szereplőkön kívül még igen-igen sokan vannak a színpadon, akik nélkül kevés, esetleg akár unalmas is lenne az előadás. Ők a különböző együttesek: musicalek esetében a musical együttes, klasszikus darabok, operák, operettek esetében az énekkar és a balettkar. Ők érik el, hogy ne egy díszletek közé álmodott dalgyűjteményt lássunk, hanem egy látványos, vidám – adott esetben nem vidám –, életteli showt. Az ezeket az együtteseket alkotó, saját területükön kiváló ének- és táncművészek nevét nem is igazán ismerhetjük, hiszen a színlapokon csak a csoport neve áll. A közönség azonban még nevek nélkül is megkedveli e csoportok tagjait és igényli, hogy megismerhesse őket.
Aki látta már színpadon Blénesi Zsolt balettművészt, a Budapesti Operettszínház Balettkarának tagját, biztosan emlékszik olykor határozottan mosolyogtató, olykor komoly, de mindig kifejező, jellegzetes mimikájára és különleges mozdulataira, melyekben egyaránt felismerhető egy angol főnemes komornyikjának kizökkenthetetlen eleganciája és egy Rejtő regényből szökött kikötői vagány pimaszul nemtörődöm lezsersége – természetesen az adott jelenet stílusához igazodva. Ezeken a mozdulatokon akkor is átsugárzik egyénisége, ha egyébként éppen ugyanazt csinálja, mint színpadon lévő kar-társai.
Zsolt vállalta, hogy mesél saját útjáról, ami a színházba vezette, az életéről és talán választ kapunk arra is, honnan jön az a végtelen derű, ami a színpadon a mosolyában, beszélgetés közben pedig a hangjában folyamatosan érződik.
Beszélgetésünket egy a szerepeit áttekintő fényképalbum nézegetése közben kezdjük el, néha megoszlik mindkettőnk figyelme a szavak és a fotók között.
Amikor megkerestelek az interjú ötletével nagyon meglepődtél. Mi volt ennek az oka? Ennyire nem szoktad meg a szitut?
Egyáltalán nem.
Hogy indultál a pálya felé, hogyan kerültél a tánc közelébe?
Az egész úgy indult, hogy zenei általános iskolába jártam. Már gyerekkoromban felfigyeltek a hallásomra és a ritmusérzékemre. A zenei általános után jött a pályaválasztás, akkor nekem már volt hangszerismeretem, klarinéton játszottam, mert az iskolában az, illetve az énekkar és a heti egy néptánc is kötelező volt. Ennyi kapcsolódásom volt a tánchoz. A bátyámtól jött a tipp, hogy menjek el egy nyílt napra a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába. Elmentem, megnéztem több szakmai órát is. Fogalmam sem volt az egészről, csak valamit éreztem, hogy ez jó, ez különleges, ez menő. És ahogy benyögtem az akkori néptánc tanárnőmnek, hogy én oda akarok felvételizni… Felcsillant a szeme, hogy végre valakinek a tánc az iránya és a továbbiakban nagyon sokat segített a felvételire való felkészülésben, ami sikerült is, felvettek. Hajtani kezdtem.
Dupla tempóban dolgoztunk a Balettintézethez képest, hiszen nekünk Pécsett csak öt év, azaz feleannyi idő állt a rendelkezésünkre a szakma elsajátításához. Imádtam, hogy nem csak egy specifikus tantárgyam volt, hanem volt balett, néptánc, akrobatika, színpadi tánc, modern tánc, emeléstan, plusz természetesen a közismereti tantárgyak. Az a suli olyan volt, mint egy nagy család. Külön kiemelném osztályfőnökömet és mesternőmet, Bálint Évát, aki azon felül, hogy nagyon erős szakmai tartást adott, megtanított a mozgás általi közlés fontosságára és az íratlan szabályok tiszteletteljes betartására is.
Másodévesen bekerültem a Pécsi Nemzeti Színház Zorba, a görög című balettelőadásába, tehát viszonylag korán volt alkalmam kipróbálni magam élesben is a színpadon.
Maradhattam volna a Pécsi Színháznál, de én azt mondtam, hogy pofára akarok esni, a saját lábamra akarok állni.
Lőcsei Jenő, balettigazgató látott bennem fantáziát és felvett a Budapesti Operettszínház Balettegyüttesébe, amelynek azóta is, immár húsz éve büszke tagja vagyok. Itt szocializálódtam tizenkilenc éves korom óta.
Milyen volt a kezdet a színházban?
Három évig nem kerültem színpadra, de ennek következtében ráértem és így színházon kívüli fellépésekkel – nevezzük hakniknak – bejárhattam Magyarország nagy részét. Ugyanakkor a színházban sokszor voltam váltó, azzal a felkiáltással, hogy „Legyen Blérió, úgyis mindig itt van.” Én meg „Oké, csinálom.” Ha pedig nem volt dolgom, akkor hakni. Én nagyon szerettem azt is. Ott rázódtam bele a „bohócjelmezembe”.
Van története a Blérió becenévnek?
Sokan megkérdezték már, hogy alakult ez ki. Amikor idekerültem, szokás volt beceneveket adni egymásnak, ezzel tulajdonképpen azt jelezték felém a többiek, hogy befogadtak, a csapat szerves része lettem. Játszottuk a Luxemburg grófját, ahol Madame Fleury azt énekli a belépőjében, hogy „Egy Blériot nevű fantaszta…”, akit én személyesítettem meg és a név hasonló csengése miatt – Blériot – Blénesi – elkezdtek így szólítani. Nekem persze imponált, hiszen Louis Blériot volt az első, aki átrepülte a La Manche csatornát – megtetszett, rám ragadt és nagyon megszerettem. És tény: 2003. óta nem volt másik Blérió ebben a színházban. (vigyorog)
De visszatérve a kezdeti évek alatt jöttem rá arra, mennyire fontos, hogy meglegyen az a hozzáállás, hogy nincs két ugyanolyan darab, nem engedhetem meg magamnak, hogy unjam és unalmat mutassak. Engem az sem zavart soha, ha leghátul álltam. Soha. Ami fontos: minden előadáson a közönség nagy százaléka új. Megvette a jegyet, jár neki az a minőségbeli szórakozás, amit én kell minden egyes alkalommal letegyek a színpadra, nem érdekes semmi más.
Sokszor nagyon büszke vagyok, amiért azoktól jönnek a visszajelzések, akiknek főleg csinálom. Természetesen, mint más is, dolgozom egy munkahelyen, de az igazi visszajelzés a közönség. A legnagyobb kedvencem pedig a gyerekközönség, mert ott nincs pardon. Rajtuk látom azonnal, hogy milyen voltam. Szerintem, ha valaki az előadóművészi szakmát választja, akkor tudatában kell lennie annak, hogy itt nincs kecmec.
Sok visszajelzést kapsz?
Elmesélek egy sztorit. Jópár évvel ezelőtt Hódmezővásárhelyen csináltunk egy gálát. A gála után odajött hozzám egy idős házaspár és megköszönték az élményt, amit tőlem kaptak. Amellett, hogy nagyon zavarba jöttem ettől, nagyon jóleső visszaigazolás volt számomra, hogy érdemes ezt csinálni.
Az Operettszínházban töltött éveim alatt rengeteg külföldi turnén vettem részt, bejártuk a társulattal a fél világot. Láttam, hogy a világ minden részén befogadják és mennyire szeretik a magyar kultúrának ezt az ágát, az operettet. Ott is, ahol azt hinnéd, hogy nem is hallották, már dúdolják a nótákat.
Én egyébként is úgy gondolom, hogy az operettet nem kell megmagyarázni. Egyszerűen van egy sablon, van egy váz, azt lehet kicsit tologatni, de fölösleges, mert ez az operett. Az emberek sokszor az egyszerűségre vágynak, ami attól még simán össze-vissza dobálhatja őket lelkileg.
Az is vicces, a turnékon derült ki, hogy korábban nem is ismertem arcról a zenekar többségét.
Hiszen a színpadról nem látod őket…
Mert nem látom őket, igen. Miközben tudom jól, hogy ahhoz, amit én csinálok az ő munkájuk is szükséges és pont ettől izgalmas, fantasztikus és fenomenális ez az egész szakma, mert annyi ember közös munkája van benne és ezt sokszor elfelejtjük.
Csak a színház létezik?
Nekem sokmindenben segít az – ami közhely, de én szó szerint értem -, hogy színház az egész világ. Van egy elég összetett személyiségem, ami miatt bármikor összefüggésbe tudom hozni a színházat akár az űrutazással is. Mert kapcsolódik a számomra és ha valaki ezt megérti és reagálunk egymásra, az nekem biztonságot ad. Nem vagyok túlságosan magabiztos ember. Belül biztos vagyok a dolgomban, csak azáltal, hogy empatikus is vagyok, mindig ott van a „De mi van, ha…?” Mindig ott van.
Van valamilyen hobbid, aminek nincs köze a színházhoz?
Amatőr szinten filmeket vágok, főleg esküvői videókat. Szívesen dolgozom vele, de nem tartom magam egy technikai zseninek, inkább a kreativitás és a személyre szabottság miatt találnak meg ezek a felkérések. Majd ezt a vonalat akarom egy picit erősíteni, de ezek még csak tervek, tervezgetések.
Említetted, mikor telefonon egyeztettünk, hogy a social media nem a te tereped. Mi az oka ennek?
Alapvetően az embernek arra van szüksége, hogy beszéljen, kommunikáljon egy másik emberrel. Ma ezt a kommunikációt már nagyon sok minden helyettesíti, ami gyorsítja ugyan, de ezek miatt elfelejtjük, hogy mit vesztünk el vele. Azt, hogy az emberek nem beszélgetnek egymással. Csak „megosztják” az életüket.
Nagyon fontos: a magánélet, már a szó kimondja, hogy az „magán” élet és én meg is akarom tartani annak. Az átlaghoz képest én kicsit könnyebben megnyílok, két találkozás után már képes vagyok bőven a magánélet kategóriájába tartozó dolgokról beszélni – de: személyesen. Az egy beszélgetés egy baráttal, nem egy poszt az Interneten.
Vegyünk egy példát: készül rólunk egy fénykép a barátnőmmel. Az a mi számunkra egy közösen átélt pillanat emléke – mindenki másnak csak egy kép. És így egy szép emlék egy tucat fotó egyikévé degradálódik. Én ezt nem akarom hagyni.
(valamilyen szabadtéri koncert kezdődik a közelben, dúdolni kezd a hangszerrel)
Azt hittem, megszólal a Messze a nagy erdő.
Visz a rutin, hogy ugrani, csinálni?
Gondold el, hogy már mióta csinálom azt is…! Tényleg reflexből mennék nyomni a koreót.
Azért az vicces lenne egy ilyen szituban váratlanul.
Simán, bármikor. Ha szórakoztatni kell, akkor nem vagyok szégyellős.
Hogy kell elképzelni, minden előadás koreográfiáit megtanulja mindenki a karból és váltóban táncoltok, vagy ugyanúgy szereposztás van, mint a színészek-énekesek között?
Elkezdjük együtt betanulni és aztán egyszer csak megkapjuk a szereposztást. Volt már olyan is, hogy belső váltás volt, mert annyian voltunk, de általában az adott koreográfiához neveznek ki váltókat. Illetve a szólisták vannak több szereposztásban.
Előadás előtti drukk?
Ha nincs meg az a pici izgulás előadás előtt, ne csináld! Legyen meg! Ha az nincs meg, akkor ízetlen minden, akkor mindegy, hogy mit csinálsz, nem érzed át. Ez szerintem nagyonnagyonnagyonnagyon fontos, hiszek ebben.
Mindig játszottál a grimaszokkal?
Nem, Uhrik Dóra fedezte fel a mimikámat, én még nem is tudtam, hogy nekem van több arcom. Megrémültem, mert kitett volna egy koreográfiából és a félelem eltörölte a gátlásokat, így derült ki, hogy van mimikám.
És azóta is rendszeresen karban tartod az arcizmaidat.
Pontosan. Jó ráncosnak kell öregen lenni. Ennyi. (vigyorog) Akármilyenek a körülmények, egy poén szinte mindig belefér. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ha te poénkodsz, értsd is a poént! Ez aranyszabály. Olyan nincs, hogy én poénkodom, aztán megsértődöm, mert valaki velem is megcsinálta. Nem! Venni kell a másik rezgéseit, hiszen ez egy olyan munka, ahol elengedhetetlen, hogy egyfajta összekacsintás meglegyen azok között, akik csinálják.
Nagyon kellenek azok az emberek, akiken azt látod, hogy mindig mosolyog. Tőlem is sokszor kérdezik, hogy „Blérió, neked mindig jó kedved van?” És mostmár nem csak azt mondom, hogy igen, hanem, hogy igen sokat melózom érte, hogy jókedvem legyen (nevetünk). Mert kell érte melózni, nagyon sokat.
Egy-egy színpadon átélt szituációval is szembetalálkozom sokszor az életben, ugyanakkor az élet mindahány szituációjával találkozhatok a színpadon. Időgép elvileg még nem létezik – itt igen. Itt létezik. Van, amikor egy paraszt vagyok a XIX. századból, van amikor egy földbirtokos, van amikor egy ősember, van amikor meg egy ló. (nevet)
(Elérünk a Dorian Gray-fotókhoz, emiatt rövid időre elveszítem Zsoltot)
Pár éve a Dorian Gray című musicalben neked is volt lehetőséged eljátszani egy karakterszerepet. A tekinteted láttán gyanítható a válasz, de szeretted?
Áááááá imádtam! Imádtam a Doriant! Elfogult vagyok vele, mert nagyon jó volt a csapat – és duettezhettem Hrisztosszal…! (Petridisz Hrisztosz) Fantasztikus volt, tényleg imádtam! Nagyon azt érzem, hogy ezt az előadást a csapat rántotta össze. Jobban össze voltunk zárva, én kis szólista lehettem, nem volt külön kar, mindenkinek volt egy saját kis része benne – együtt voltunk egy egész. Ez olyan fajta tanulási folyamatot eredményezett, amit nem veszel észre, de ragad rád a másik tudása. Visszanézve – hiszen már nincs műsoron az előadás – azt gondolom, hogy ezt mindannyian szerettük és akartuk csinálni.
(A következő előadás, amiből a képek következnek, a János vitéz)
Miért van az, hogy a János vitézben egyetlen mosolyt sem láttam az arcodon? Szigorúan néztél végig.
Vannak olyan rendezői koncepciók az utóbbi években, amikkel komolyan meg kell küzdenem, de én hiszek abban, hogy a koreográfia szent. És: egy aranyszárnyas huszár nem tűr lazaságot, ott keménynek kell lenni! (vigyorog)
Adódott egy nagyon komoly szakmai kérdésem: hány fok van egy felfújható dínójelmezben?
Sok. (mosolyog) Az egy jó kardió. Április elsején van, hogy egy balettórát lenyomok a dínójelmezben. Nem egyszerű, de ha öt ember elmosolyodik miattam, már megérte.
Hogy jött egyáltalán ez a dínó?
A keresztlányom úgy hat éves lehetett, a rajzolós időszaka volt és csinált egy-két dínós rajzot. Rendeltem egy T-rex jelmezt és csináltam egy youtube-csatornát (Dinóbléri kalandjai), ami arról szól, hogy ő lerajzol egy sztorit, én meg megfilmesítem neki. Így indult az egész.
A mosolyod szerintem az űrből észlelhető, téged a színpadon látva nem lehet kérdés, hogy ezt te tényleg, de igazából nagyon élvezed. Tényleg?
Nem mindig. De a balettmesternőmtől megtanultam azt is, hogy akkor csinálom jól a szakmámat, ha a közönség azt gondolja, hogy „Ó, ezt én is meg tudnám csinálni!”, mert nem a szenvedést kell mutassam. Nem. Ez nem az a szakma, ez a szórakoztatásról szól. Fontos, hogy az ember mit képvisel és én ezt akarom képviselni.
