Dolhai Attila legutóbbi, Genezis című albumának élő bemutatására csak a pandémiás időszak lezárásával kerülhetett sor, a siker azonban így is egyértelműen megmutatkozik.
A zenei anyag jellegzetessége, hogy a dallamvilág rockos, keményebb, mint amit Dolhai Attilától ezidáig megszokhattunk, a szövegek nagy része viszont mélyen érzelmes, vágyakozásról, csalódásról, boldogságról mesél. A sorozatunk első részében feltett kérdésekre remélünk ezúttal is választ kapni, amikor megkérjük a szerzőt, meséljen az album dalainak születéséről. Tíz héten át, a következő Genezis-koncertig (április 16.) egy-egy dal történetével ismertet meg bennünket az énekes-szerző.
Az album dalainak sorrendjében haladva a hetedik dal: „Mi van még?”.
A dalt Máté és Ádám meg is hangszerelték, mire megkaptam, tehát egy teljesen kész dalra született meg a szöveg. Nem adta magát könnyen, mert éreztem, hogy valami vadságnak kell benne lennie, hogy nagyon sodró a lendület és hogy valamiféle „jó lenne kiszabadulni”-hangulatot áraszt – egy igazi rock and roll, az biztos. Ezt kellett valahogy megtámasztani egy olyan tartalommal, amit nagyon nehezen találtam meg. Éreztem, hogy van benne lázadás, valamivel szembeszállás és egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem. Találgattam, hogy mi az az élethelyzet, szituáció, ami manapság az embereket megérintheti, érdekli, amivel együtt tudnak menni. Mi ellen lázadnak ma az emberek, van-e a mai, nagyon szabad világban bármi, ami ellen lázadni lehet, amit egyértelműen ki lehet kérni magunknak? Erre lett a válasz, amit mindenki átélt már valamilyen szinten: a főnök-beosztott viszonyból eredő konfliktus, amihez esetleg hozzáadódik egy mámoros születésnapot követő másnap, vagy bármi, amitől még nehezebb a munkát felvenni. Adódott a kérdés, hogy mit csináljon ez a beosztott, mi legyen a foglalkozása? Én úgy gondoltam, hogy legalább egy értékesítési menedzser kell, hogy legyen, aki öltönyt vesz, aki megengedheti magának, hogy céges autóval közlekedik, de aztán haza már a saját motorjával megy – zárójelben: itt is látom magam előtt a videoklipet…
Egy olyan figura kell legyen, aki öltönyös, aki beszámolókat tart, akinek van egzisztenciája, de a főnök mégis behívathatja számonkérésre. Ez a mai világban biztosan gyakran előfordul, hogy egy főnök behívatja az alkalmazottját és valamit számon kér – és ezt természetesen a legrosszabb pillanatban teszi, amikor egyébként is tele a hócipőnk. És amikor „kegyetlenül szétcsapottan” – kissé másnaposan – ott állunk és megkóstol a főnök – na, ott jön a kérdés, hogy ezt meddig tolerálhatjuk? Hol van az a határ, amin a főnök nem léphet túl, mi az, amikor már személyeskedik, nem is a munkáról van szó, ám mégis a munkáról van szó, hiszen meg kellene tartani a munkánkat, de ennek érdekében meddig tűrhetünk egy esetleges főnöki visszaélést? Erre utal a refrénben a „Csak a méltóságom véd, miattad annyit ülhetnék.” – sor. Ezt az a mondás ihlette, hogy „Nem bántalak, mert annyit ülhetnék érted, mint a Buddha-szobor.”
Tudom, elég nagy agresszió van ebben a szövegben, de valahogy ki kell engedni a gőzt, hogy aztán jöhessen a fizetetlen szabadság…
„Csak a méltóságom véd, miattad annyit ülhetnék.”
(Album: Genezis
dal: Mi van még?
szöveg: Dolhai Attila
zene: Brandenburg Ádám, Brandenburg Máté)
(A dal az idézetre kattintva meghallgatható.)
