Papp Levente Kristóf színinövendék, a Thália Színitanoda tanulója. Zerkovitz Béla Csókos asszony című operettjében Ibolya Edét alakította, s a vizsgaelőadás végén azonnal megbeszéltük ezt az interjút.
Egy Dunaparthoz közeli, jónevű cukrászdában ülünk le fagyizni, beszélgetésünk az első pillanatától közvetlen, barátságos hangvételű. Folyamatosan mosolygó, vidám személyisége a beszélgetőpartnerből is kiváltja a mosolyt, s bár nem gyakorlott interjúalany, válaszai, gondolatai sokszor meglepően érettek, szinte megkérdőjelezik egészen fiatal korát.
Mondj magadról egy pár szót, kérlek.
Budapesten születtem, hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Szüleimmel lakunk még mindannyian, Édesanyám pedagógus, édesapám informatikus, sem nekik, sem a testvéreimnek nincs közük a színészethez. Gyermekkoromban édesapámat kiküldte a cége Texasba hosszú időre, így vele ment az egész család. Nulla angoltudással kellett beülnöm a suli első osztályába, ahol szinte csak néztem magam köré, hogy hol is vagyok? Mindenki segítőkész volt, de nagyon nehéz volt az eleje. Viszont annak köszönhetem, hogy most tudok angolul. Amikor hazajöttünk, két tannyelvű általános iskolába kerültem.
Nehéz volt hazajőve visszatérni a magyar nyelvre?
Nehéz, igen, mert idegenné vált szinte. Képzeld el, hogy tíz évesen eljössz az angol nyelvű iskolából és egy hét múlva a magyar nyelvű iskolában ülsz, újra idegenek között. Próbáltam magam jól kifejezni, de kezdetben itt is csak segítséggel ment. Aztán persze elkezdtem barátkozni, szépen lassan egyre jobban használtam a magyart és aztán a baráti „hülyéskedésekből” alakult ki, hogy a színház felé terelődött az érdeklődésem. Kisebb társulatban kezdtem játszani, onnan pár év után mentem a Thália Színitanodába, ahol a harmadik évet töltöm.
A Színművészeti Egyetem nem jött szóba?
De, próbálkoztam kétszer is. Először a harmad-rostán estem ki, másodjára pedig a másodikon. Megpróbálom még harmadjára is, ha nem sikerül, akkor nem az az én utam, tudomásul veszem, hogy másfelől kell odaérkeznem. Nagyon szívesen elvégezném az egyetemet, persze. Az azért ad valamennyi reményt, hogy a harmad-rosta után azt mondták nekünk, hogy mindenképpen próbáljuk meg újra.
Tehát nem tehetségtelenség, hanem helyhiány miatt nem jutottatok be.
Igen és nagyon jólesett, hogy ezt ki is mondták. Azt mondják, ebben a szakmában azt a legfontosabb elfogadni, hogy ha nem te kellesz, az nem azt jelenti, hogy nem vagy tehetséges, csak éppen abban a pillanatban nem benned gondolkodnak. A hitedet magadban meg kell őrizni, hogy tovább tudj menni az utadon.
Hogy néz ki egy tanévi munka a Tháliában?
Általában félévente csinálunk egy darabot. Amikor elkezdünk dolgozni, Ágival (Kökényessy Ági) leülünk, megbeszéljük, hogy ki mit játszik, átolvassuk együtt, ezután időt szánunk arra, hogy átbeszéljük a karaktereket. Ilyenkor elmondhatjuk, hogy mi hogyan képzeljük el a figurát. Ha az elképzelésünk egy kicsit vagy akár túlságosan eltérne Ágiétól, akkor visszaterel minket a helyes irányba, de alapból ránk bízza, saját ötletből csinálhatjuk meg és ő támogat minket. Utána egy teljesen tipikus próbafolyamat következik, az utolsó héten pedig általában már a helyszínen próbálunk.
Mikor végzel?
Még van egy évem, majd jövőre fogok végezni és utána… Még nem tudom.
Van terv, vagy akár álom, hogy hova szeretnél eljutni?
A nagy álom a külföld, de persze, ha itthon el tudok helyezkedni valahol, annak is nagyon fogok örülni. A magyar mellett az angol a másik „anyanyelvem”, ezt az előnyt szeretném kihasználni.
Hány évet töltöttél kint?
Három évet, de pont akkor, amikor a kommunikációs készségek nagy része kifejlődik, elsőtől harmadik osztályig. Néha ma is azt érzem, hogy kényelmesebb angolul beszélnem. A darabokat is nagyon jó néha angolul elolvasni. Kíváncsiságból megvettem Az ember tragédiáját angolul, hogy vajon melyik fog jobban tetszeni, de ahogy ezt Madách megírta, úgy nem lehet fordításban visszaadni.
Azt hittem egy jó ideig, hogy hátráltatni fog a magyar nyelv, mert az angol jobban ment, de minél többet olvastam és néztem darabokat magyarul, annál inkább rájöttem, hogy ez egy gyönyörű szép nyelv. Ha jól tudom, még Shakespeare is megmondta, hogy az egyik legszebb, legkifejezőbb nyelv a világon.
A vizsgaelőadásban, a Csókos asszonyban láttalak és kifejezetten tetszett, amit csináltál. Képezted, képzed magad minden területen?
Igen, abszolút. Az éneklésnél már kezdek átlépni a kezdeti problémákon, tánccal pedig kifejezetten sokat foglalkoztam az utóbbi időben. Amit láttál az előadásban, azt a tánctanáromnak, Cserháti Gergőnek köszönhetem. Direkt kértem tőle, hogy nem érdekel, ha meghalok a végére, csak jól nézzen ki, látványos legyen. (nevet)
Ági nagyon sokat segít, úgy érzem, igazán nagy fejlődésen mentem keresztül mellette. Eleinte mindent túljátszottam, de nekem mindig azt mondták, hogy inkább sok legyek, mert abból lehet faragni, a kevésből nem lehet eleget csinálni. Ezért én nagyon túltoltam, hogy látsszon, van miből visszavenni. (vigyorog) Szerencsémre Ági egyre jobban visszanyesegette ezeket a túlzásokat, hogy minél természetesebb legyek. De hogy válaszoljak, igen, képeztem és képzem magam.
Mióta foglalkoztat a kérdés, hogy színész legyél?
Pontosan tizenkét éves korom óta. Elkezdtem hobbi-szinten, aztán gimi után egyértelművé vált, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Édesanyám rászoktatott nagyon korán, hogy olvassak, amennyit csak tudok. Emellett volt egy hagyományos családi programunk: minden hétvégén leültünk mindannyian és megnéztünk egy filmet együtt. Legyen az új vagy régi, mindegy volt. Szerintem pont ezeket látva jöttem rá, hogy én ezt akarom csinálni és az is megfogalmazódott bennem, hogy amit csinálok, azt elsősorban szeretni akarom. Persze eleinte úgy gondoltam, hogy híres akarok lenni, rivaldában élni – de rájöttem, nem ez a legfontosabb. Ha jön, nyilván nem térek ki előle, de leginkább az érdekel, hogy amit csinálok, azt szeressem csinálni és ezt a szeretetet át is tudjam adni másoknak. Nem az a fontos, hogy hány ember lát engem az előadáson, hanem az, hogy aki eljött, akár huszonöt, akár kétezer ember, ők szeressék, élvezzék, amit csinálok.
Ez a korodat meghazudtolóan érett hozzáállás. Hány éves vagy, Levi?
Húsz. De talán nem ez határoz meg engem. Sokszor úgy érzem, kicsit mást látok a világból, mint a kortársaim. Talán szentimentálisan hangzik, de a legkisebb szépség is magával tud ragadni. Teljesen el tudok veszni abban például, ha virágokat látok, egyszerűen csak azért, mert szépek. Nagyon sok szépség vesz körül minket, csak észre kell venni őket.
Pozitív világnézet, ez nagyon jó! Ahogy már szó volt róla, egy operett volt a vizsgátok. Ez számodra kedves műfaj, vagy ez volt épp a vizsgafeladat?
Őszintén? Először ez volt épp a vizsgafeladat. Alapvetően az operetteket nem ismertem, én mindig inkább musicales beállítottságú voltam.
Mindenképpen zenés?
Mindenképpen zenés, igen. A prózát is nagyon-nagyon-nagyon szeretem, de a zene az életem nagy részét végigkísérte-kíséri. Én magam nem vagyok képzett zenész, gitároztam, meg egy kicsit zongoráztam is, de végül inkább az éneklést választottam. Úgy nőttem fel, hogy a zene nagy szerepet töltött be az életemben. Édesanyámnak hála – aki egy kórusban énekel – egy csomó musicalt megismerhettem. Most próbálom bepótolni az eddig még nem látott musicaleket. Az operettekkel pedig csak most ismerkedem, de nagyon megszerettem. Annyira különbözik a két műfaj, mert a musicalekben hatalmas érzelmi változások követik egymást, az operettek meg egyértelműen az örömet, boldogságot sugározzák, akkor is, ha a színen valami rossz dolog történik éppen.
Van szerep, amit egyszer mindenképpen szeretnél eljátszani?
Van, igen. Az Operaház fantomja. Persze picit még öregednem kell a főszerephez. (nevet)
Maszk van rajtad, ott a hang számít…
Az is igaz… Én Csengeri Attilával láttam a Madáchban a darabot és szíven ütött, ahogy azokat a dalokat Attila elénekelte. Magát a Fantom karakterét én nagyon magaménak érzem, mert régebben pici és tömzsi gyerek voltam, akit egyetlen lány se látott meg.
Mikor nyúltál meg?
Valamikor a gimnáziumban, aztán egyszer csak édesanyám viccesen rám szólt, hogy elég már… (nevet)
Visszatérve a Fantomhoz, azért nézek fel a karakterére, mert a maszkja alatt hiába egy szörnyeteg – ő egy zseni. Amikor a darabot láttam, egyszerűen szimpátiát éreztem a Fantom iránt, megértettem, milyen az, amikor ki vagy közösítve, nem tudsz beilleszkedni egy helyre és megpróbálod saját erődből felépíteni magad.
A másik szerep, ami engem már gyerekkoromban megfogott, a Dzsungel könyvéből Sir Kán. Nagyon tetszett, ahogy Kipling beleépítette Sir Kán karakterébe, hogy a tigrisek a legbosszuállóbb állatok a földön, ennek következtében ő nemhogy nem fél az embertől, de szembe is száll vele. Ezért a bátorságért mindig nagyon irigyeltem. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy ez a két szerep az, amit mindenképp szeretnék valamikor eljátszani.
Mindkettőhöz kell még némi idő…
Érnem kell még, igen. A Fantom nem egy egyszerű szerep, lelkileg sem, hangilag meg aztán főleg.
Ha – vegyük a legrosszabb forgatókönyvet – nem sikerül a pálya, valamiért nem lehetsz színész, van valami más, ami érdekel, amiben el tudod képzelni az életedet?
Nem, nincs B-terv. A családban óriási riadalmat keltett, mikor kijelentettem, hogy inkább leszek hajléktalan, mint milliomos, de nem színész. Valamilyen okból errefelé sodort az élet és én örülök ennek. Nem tudom magamat elképzelni máshol, csak a színészi pályán.
Sokszor kényszerítem magam, hogy igenis mindent meg kell tenni az A-tervért, mert nem mindig könnyű ez az út, de azt érzem, ezzel kell foglalkozzak, nincs más választásom. Nem is tudnék mással foglalkozni, nincs az a pénz…
Talán neked még nem is szabad, hogy számítson a pénz, bár azért számít, sajnos.
Tud számítani, de nem tudnám örömmel, boldogan csinálni, bármi is az, amit csak a pénzért csinálok.
Amikor megkerestelek, egy mentoring cég jelentkezett vissza, róluk mondj pár mondatot, kérlek.
Ez Mérai Kata cége. Ők nem menedzselnek, hanem mentorálnak, segítenek eligazodni abban, amit majd tudnunk kell. Valóban nem menedzserként állnak hozzánk, nem az van, hogy „Itt a feladat, oldd meg.”, hanem hozzák a munkát, segítenek is rá felkészülni. Előzetesen is próbálnak minél többet kideríteni arról, hogy hova megyünk, mit csinálunk, hogy minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Mind lelkileg, mind szakmailag, mind fizikailag felkészülten küldenek oda egy-egy feladatra.
Ami fontos: ők nem mondják meg, hogy ezt és ezt csináld, az már ránk van bízva. Viszont minden pillanatban tudjuk, hogy ha bármi rosszra fordul, elég egy telefonhívás és ők segítenek. Elmondhatatlan biztonságot ad, viszont azt is az első perctől tudjuk, hogy bár ők most itt vannak, nem lesznek mellettünk végig az életünk során. Tehát most, amíg mellettünk vannak, most kell nyugodtan, biztonságban érezve magunkat megtanulni mindent. Ez egy megfizethetetlen segítség, amiért nem lehetünk elég hálásak.
Beszélgetésünk végén kimentünk a Parlament elé a zöldbe, hogy néhány fényképet készítsünk. Levi külön kérése volt, hogy menjünk oda kedvenc költőjének, József Attilának ikonikus szobrához a rakpartra, így ott is csináltunk pár fotót. A szobor felé sétálva meglep korát meghazudtoló gondolatával:
„József Attila verseiből azt érzem, hogy ő mindenben képes volt észrevenni a szépet. Én is így szeretnék élni, hogy a legkisebb jót is észre tudjam venni.”
