Kováts Krisztával a Liszt Ferenc tér egyik kellemes teraszára beszéltünk meg találkozót. Másodpercre pontosan érkezett és nagyjából egy percen belül közvetlen, vidám beszélgetésbe bonyolódtunk, szinte mindenről, ami körülvesz bennünket. Elsősorban természetesen a nemrégiben bemutatott Öreglányok című előadásról, melyet a RaM Színházban Horváth Zsuzsával, Oszvald Marikával és Papadimitriu Athinával négyen játszanak – de szóba került május 21-i szólókoncertje és sok más, ami a dalokkal kapcsolatos.
A darabot Tallós Rita ötletéből Csík Csaba írta. Látva azt, hogy mennyire a tiétek, adja magát a kérdés: rátok írták a szerepeket? A szerző tudta, hogy kik játsszák majd?
Szerintem nem. Ez Tallós Rita műve, ő a rendező, ő találta ki a szereposztást. Ahogy mondják: egy jó szereposztás fél siker. Nyilván, ha eltalálják a karaktereket és azt a színészek hozzák, akkor az rossz nem lesz.
Egyébként épp az én szerepemnél ez talán most nem így volt: Rita olyasmit akart belőlem kihozni, amit eddig nem láthattak tőlem. Távol áll tőlem a figura, nagyon megküzdöttem vele, nagy kihívás volt. De ugyanakkor nagyon hálás szerep és nagyon nagy fejlődésen megy keresztül a karakter.
Ránézésre is azt mondja az ember, hogy egy életvidám ember lehetsz, mégis egy ilyen „bocs, hogy élek” nőt játszol.
Igen, ő nagyon zárt, mindenért aggódik, mindentől fél, nem véletlenül vénlány. Hiába lehetne akár szép is, de azonnal látszik, hogy egy megnyomorodott lélek, aminek a részletei később ki is derülnek. A barátnői hatására azonban felszabadul.
Nem volt bántó az „öreglány” megnevezés?
Én minden szerepre szerepként gondolok, nem aggódtam azon sem, hogy a Mamma Mia!-ban például egy nálam huszonévvel fiatalabb nő szerepét játszom, itt sem az számít, hogy fiatalabb vagy idősebb nálam a szerep, hanem hogy el kell játszani. Ráadásul az én karakterem jól tartja magát, aki fiatalos, fejen áll, táncol végig… Miért ne lehetnék „öreglány”, az kvázi a saját korom. Még ha jobban is nézek ki, mint a saját korom. (nevet)
Anélkül, hogy „lelőnénk” a meglepetést: mikor először elolvastad a darabot, mit szóltál a második felvonás tartalmához? Neked is olyan döbbenet volt, mint nekünk, nézőknek?
Teljesen le voltam taglózva. Csodálkoztam, hogy most akkor ez egy komédia lesz, vagy mi is? Ugyanakkor meg egyáltalán nem baj, hogy egy kicsit el kell rajta gondolkodni, szembesülni azzal, hogy ezeknek az embereknek ilyen múltjuk van. És abban a jelenetben benne van az egész XX. századi magyar történelem, még akkor is, ha ez ennyire sarkítva szerintem aligha történhet meg.
Ti vígjátékot játszotok, amit mi látunk, vagy tragikus, mély emberi sorsokat?
Mi vígjátékot játszunk, amíg a darab vígjáték. De amikor felbukkannak az emberi sorsok, akkortól mondhatjuk, hogy tragikomédiává válik. Amíg csak egymást ugratják és szórakoztatják a csajok, addig vidámság az egész, aztán ahogy egyre jobban látnak bele egymás életébe, megdöbbennek, de valahogy ez még jobban összehozza őket. Végül mindent legyőz az életöröm, a barátság.
Az én karakteremnek pedig végképp fontosak a barátok, hiszen neki csak a mamája van, akivel együtt lakik, és aki elnyomja őt és egyszer csak felszabadul a csajok között és rájön, hogy talán végre neki is el kellene kezdenie élni.
A bemutató számodra nagyon könnyen megjegyezhető napra esett: éppen a születésnapodra. Fel is köszöntöttek a társaid a színpadon – meglepett, vagy számítottál rá valahol?
Az a nap meglepetésekkel volt tele: az első az volt, hogy a lányom hazajött külföldről csak azért, hogy felköszöntsön. És az is nagyon meglepett, hogy a tapsrend közben Rita egyszer csak rám rakott egy „szépségirálynő”-szalagot, amin az állt, hogy ma van a születésnapom. Ez történt a premieren – nagyon kedves mozzanat volt és nagyon meghatott.
A következő dupla előadás június 5-én lesz a RaM Színházban, délután és este is. A dátumok fent lesznek a hivatalos Facebook-oldaladon, ugye?
Persze, ezeket én mindig kirakom, ott minden velem kapcsolatos aktuális dátum megtalálható.
Igen, tényleg, láttam, hogy a május 21-i koncerted is kint van. Ugye ez a koncert csak az évadban lesz utolsó, ősztől megint megtaláljuk majd a Madách Színház műsorában?
Ezt még nem tudom, nyilván attól függ, hogy van-e rá kereslet. Ha jól megy, akkor igen. Most egyelőre reménykedünk, hogy meg fog telni a Tolnay Szalon.
Az eddigi koncertek mindig egy picivel hosszabbak voltak az előzőnél. Számíthatunk most is valami plusszra?
Hát ez egy jó kérdés. A múltkor nagyon helyes volt a közönség, mert két ráadást is kért. Rajtam nem múlik, de tervezni nem tervezem hosszabbra, úgy gondolom, hogy ez a hatvanöt-hetven perc egyfajta határ – egy emberből azért lehet, hogy a több az sok lenne. (nevet)
Fizikailag nehéz végigcsinálni? Az első pillanattól az utolsóig ott vagy egyedül a pódiumon, egy percre sem mész ki – megterhelő?
Koncentrálni nehéz. Mielőtt először beléptem a terembe iszonyúan izgultam, de valami borzasztóan. Magától a műfajtól féltem, hogy egyedül vagyok, nincs egy partner, akinek a szemébe nézek és belekapaszkodom, ha szükségem van rá, nincs semmi és senki, csak én egyedül. Aztán bementem és rájöttem, hogy nekem azok, akik ott ülnek, mind a partnereim, velük tudok kommunikálni. Persze nehezítette a dolgot, hogy akkor még maszkot kellett viselnie a közönségnek és alig láttam belőlük valamit, de akkor is ott voltak velem. Most nagyon örülök és lelkesen mondom is mindenkinek, hogy most már nem kell maszkban lenni, látjuk egymást! Nekem olyan sokat jelent, ahogy rám néznek, mosolyognak és, ha azt kérem, hogy énekeljenek, akkor nem egy letompított dörmögést hallok, hanem éneklést. Ez így megnyugtat, érzem, hogy nincs miért izgulnom, hiszen itt vannak a partnereim.
Egyébként izgulós vagy?
Egy mértékig igen, úgy gondolom, hogy annyira, amennyire kell. De mindig csak előtte, amikor már a színpadon vagyok, ott csak akkor, ha valami olyan zavar történik, ami miatt kiesünk a szerepből.
Engem mindig feldob, amikor lenézek a Madáchban a nézőtérre és látom a teltházat. És ott is érezni, hogy a közönség milyen. Érdekes, hogy bármekkora a nézőtér, kialakul egy áramkör a nézők és a színpad között – ez nagyon furcsa, de a tapsból, a csendekből lehet érezni, hogy figyelnek, hogy elgondolkodnak, hogy megérinti őket, amit látnak. És ezzel adják nekünk is az erőt, az energiát.
A koncertemen a szerelem a téma, a szerelem arcai, pillanatai. Ott, amikor körülnézek, a csillogó vagy elhomályosult szemekben látom, hogy kinek-kinek eszébe jut, hogy ezeket a pillanatokat ő is átélte, akkor az hogy is történt… Ez egy kötelék közöttünk.
Vannak nagyon lírai dalok, amelyek megérintik azokat, akik hallgatják és szerintem a Gallai-dalok mindegyike ilyen. Annyira szépek! És Péternek (Fábri Péter) annyira csodálatos szövegei vannak, annyira jó őket énekelni! Ezért is találtam ki a koncertet. Nem lehet, hogy ezek a gyönyörű dalok eltűnjenek a semmibe csak azért, mert a kereskedelmi rádió szerkesztői talán nem is ismerik őket! Ezért gondoltam, hogy akit érdekel és eljön a koncertre, annak elénekelem boldogan.
Amikor énekelsz egy dalt, van különbség a lelkedben, hogy a férjed írta a szöveget vagy más?
Nem, az teljesen mindegy, nem is jut így eszembe. Sokszor azt gondolja a hallgató, hogy micsoda pontosan leírt emlék lehet egy-egy dal, miközben én ott vagyok a dal születésénél, és ismerem a folyamatot… Persze Péter eredendően költő, képekben gondolkodik, de a dalszöveg egy egészen más műfaj és ő abban hihetetlenül profi – sokszor a prozódia dönti el, hogy milyen szó kerül az adott helyre. De az mindegy is, hogy szakmailag hogy születik meg egy dal. A lényeg, hogy ő képeket önt szavakba és ettől van, hogy mikor hallgatod a dalszöveget, látod magad előtt a történetet, mint egy filmet.
Tagadhatatlan, hogy a dalaid szövegei nagyon szépek. A zenei stílus számít?
Elég sok zeneszerző írt nekem dalt, ezekből nehéz volt a válogatás. Alapvetően klasszikus popdalok a Gallai-dalok, ezekből éneklek a legtöbbet. Van kicsit alternatívabb, mint Vedres Csaba. Vagy akár Mókus (Szirtes Edina Mókus), aki szintén csodálatos dalokat írt nekem. De Wolf Péter támába vágó dalai is elhangzanak. Amúgy bármilyen műfajt szívesen énekelek. De talán pop-sanzonnak lehetne nevezni leginkább ezeket a dalokat, hiszen a szöveg nagyon fontos.
Otthon is énekelsz?
Én mindig énekelek. (nevet) Dudorászom. Ezt anyukámtól örökölhettem, ő az utcán sétálva is mindig dudorászik valamit. A múltkor azt vettem észre, hogy én is megyek az utcán és valamit énekelgetek.
A zenélés gyerekkorodból ered? Első alkalommal meglepődtem, hogy hol a gitárhoz nyúlsz, hol zongorán kíséred magad.
Igen, a Rádió Gyermekkórusának tagja voltam, egész pici koromtól kezdve tanultam zongorázni és énekelni. A többi meg jött az évek során.
Mindennek ideje van?
Igen, ez a legutóbb megjelent lemezemen, a Biblia-show-n szerepel, amit Wolf Péter írt nekem. Ennél a lemeznél behatároltuk a témát – a Biblia -, de a koncerten két dal erről is elhangzik, mert annyira általános gondolatokat fogalmaznak meg. Ha a hűségről énekelek, akkor mindegy, hogy annak mi az ihletője, az pedig, hogy mindennek ideje van… Egy evidens megállapítás, ami mindenre választ ad. És ezzel fejezem be a koncertet – amire nagy szeretettel várok mindenkit, aki egy intim, szinte baráti közegben szívesen meghallgatja a dalaimat. Találkozzunk május 21-én, szombaton 19:30-kor a Madách Színház Tolnay Szalonjában!
