Azt is mondhatnám, hogy a pandémia a szó valós és átvitt értelmében is spontán díszletként veszi körbe a beszélgetésemet Dienes Angélával. Angéla pszichológus, coach, kommunikációs szakember, könyv és számos publikáció szerzője. Virtuális találkozónk után nyugodt szívvel állíthatom, hogy rábízhatjuk a lelkünket és akár a vírushelyzet tépázta kapcsolatainkat is, hiszen a járvány akarva-akaratlanul is szenzitívvé tett bennünket az elmúlt jó néhány hónap alatt. Noha a mostani témafelvezetést a pandémia diktálja, a későbbi lapszámainkban ezen kívül még számos más, lelkünket érintő terület is górcső alá kerül majd. Mielőtt azonban elkezdődne a rendelési idő, először rendhagyó módon Angéla ül bele a füles fotelba.
Akkor sem állnék messze az igazságtól, ha azt mondanám, hogy ismeretlen ismerősként vettem fel Angélával a kapcsolatot. Némi csúsztatás persze azért van a dologban, mert súgtak a személyét és a hozzáértését illetően, így már csak reménykednem kellett abban, hogy beszélgetőtársam lesz most, és persze később is. A pandémiás helyzet miatt – mint oly sok esetben – ezúttal is virtuális interjú készült, ami ugyan mellőzi a klasszikus személyesség varázsát, ennek ellenére már a beszélgetésünk első néhány perce feledtette velem az online adta látszólagosságot.
Ugyanis Angéla olyan lelkesedéssel beszélt hivatásáról, hogy egy pillanat alatt átlépett az éteri béklyókon. Szakmai alázattal átszőtt mondatait szinte mindig mosolygós szempárja kíséri, ami természetadta hozzáadott értéke kellemes személyiségének, s még közvetlenebbé teszi.
Barna András (B. A.): Ha valaki elolvassa az önéletrajzodat, akkor azt látja, hogy te valamikor a kezdetek kezdetén beültél az iskolapadba, és gyakorlatilag azóta ki sem szálltál onnan…
Dienes Angéla (D. A.): Amikor elhatároztam, hogy pszichológus leszek, fel sem mértem, hogy milyen hosszú útra lépek. Tulajdonképpen ez a hivatás egy végeláthatatlan történet, mert ha valaki pszichológus lesz, akkor soha nem fejezi be a tanulást. Hogy őszinte legyek, azóta ez már valamilyen szinten az életem részévé vált, és tulajdonképpen egyáltalán nem teher a számomra. A férjem szokta mondani, hogy engem már el sem tudna másként képzelni, csak tankönyvvel a kezemben. (Nevet.)
B. A.: Ezek után gondolhatjuk azt, hogy a szakma iránti vonzódásod már egészen a gyerekkorodra nyúlik vissza?
D. A.: Nem gondolnám, hogy bármi is tudatos lett volna, de ha visszatekintek az eddigi életemre, akkor nagyon sok jelét látom annak, hogy teljesen egyértelműen megmutatkozott, mennyire érdeklődtem ez iránt a terület iránt. Ennek ellenére soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy szakmailag ez az én utam, vagy ezt szeretném csinálni. Ugyanúgy éltem a gyerekkoromat, mint bárki más a korosztályomból, mégis a mesekönyvek mellett sokszor olvastam úgymond „felnőttkönyveket” is, olyat, mint például a Ki vagy te?, vagy olyat, ami személyiségtipológiáról szólt. Egyszerűen érdekelt, hogy én melyik lehetek. E tekintetben tehát egészen biztosan kilógtam az átlagos tizenéves gyerekek közül.
B. A.: Ezek után elég nehéz elhinni, hogy ez a lappangó hajlam mégsem a pszichológia irányába indított el.
D. A.: Inkább azt mondanám, hogy egy nagy vargabetűt írtam le, amíg eljutottam a pszichológiáig. Színésznőnek készültem, és fel is vettek egy New-York-i színiakadémiára, ahova végül is nem mentem el. Talán nem csoda, ha azt mondom, hogy a színészetben is leginkább a karakterformálás és az egy adott személyiségben történő elmélyülés feladata izgatott. A családunkban egyébként nagyon erős a művészi vonal. A szüleim zenészek, emellett egyetemen tanítanak, de én ezt inkább mentorálásnak mondanám, hiszen öt-hat fős osztályt visznek, ahol a motivációnak, az inspirációnak, a lélekápolásnak nagy szerepe van. Végül is New York helyett itthon maradtam, a Metropolitan egyetemen, ahol sok pszichológiát is tanultam. Egy ponton azt vettem észre, hogy egyre inkább beleásom magam ebbe a tantárgyba, aminek a vége az lett, hogy a diplomamunkámat is reklámpszichológiából írtam. Ezek után fogalmazódott meg bennem, hogy én ezt magasabb szinten szeretném megtanulni. De még ekkor sem gondoltam arra, hogy pszichológus legyek. Az egyetem után újságíróként dolgoztam, és számos kizárólag ehhez a témához kapcsolódó cikket írtam, és ennek kapcsán nagyon sok pszichológussal kerültem kapcsolatba. Csak ezek után jött a megvilágosodás, egy pont az életemben, ami végérvényesen szélbe állított, mert rájöttem, hogy ez az én utam, és megérkeztem.
B. A.: A párod mit csinál, be tudott csatlakozni ebbe a szakmai elhivatottságba?
D. A.: Teljesen más területen dolgozik. De hozzáteszem azt is, hogy sokat szoktunk beszélgetni a pszichológiáról. Néha előny, néha hátrány az, ha az ember pszichológus feleség. (Nevet.) Szerencsére nyitott a terület irányába, így sokat szoktunk beszélgetni az emberi kapcsolatokról és természetesen a sajátunkról is.
B. A.: Kihagyhatatlan a kérdés: a párodat vagy az emberi kapcsolataidat analizálod?
D. A.: Azt gondolom, hogy én ezd?t a szemüveget már nem tudom levenni. Ezt egyszer felvettem, és ez rám ragadt. (Nevet.) De komolyra fordítva a szót: azért nem úgy kell elképzelni, hogy egy perc alatt felállít az ember egy kórismét, hanem úgy, hogy észreveszek dolgokat, amelyek másnak nem tűnnek fel. Ennek köszönhetően igen tudatosan vagyok jelen az emberi kapcsolataimban és a párkapcsolatomban is, mert mindig meg szeretném érteni, hogy mi történik.
B. A.: Ez jó vagy rossz, szerinted?
D. A.: Le nem cserélném ezt a képességemet, és azt sem szeretném, hogyha csak akkor használhatnám, amikor dolgozom. Szerintem ez a szakmai érzékenység fontos része a munkámnak, és nagyon hasznos és segítő részem az életem minden pontján. Nem vitatom, ha az ember pszichológus, akkor ezt néha „túltolja”, és belelát egy helyzetbe olyanokat is, amiket nem biztos, hogy bele kellene. Ezt a párom úgy definiálja, hogy időnként „túlpszichologizálok”. (Nevet.) De akárhogy is van, abban száz százalékig biztos vagyok, hogy nagy segítség a tudatosságban.
B. A.: Ez nem gátol meg abban, hogy adott esetben elengedd magad?
D. A.: Nem, egyáltalán nem! (Nevet.) Soha nem monitorozom magam, inkább utólag tekintek vissza helyzetekre. Ha probléma vagy konfliktus mutatkozik, akkor megnézem, hogyan szól rólam és hogyan a másikról az a konfliktus.
B. A.: Szerinted ennek a hivatásnak a tanult, vagy pedig a tapasztalati alapja a fontosabb?
D. A.: Aki nem tudja azokat, amiket meg kell tanulni, annak egész egyszerűen nincsen rálátása olyan folyamatokra, amelyekről nem is tudja, hogy léteznek. Ez egyébként egy trükkös dolog, mert minél képzettebb az ember, annál jobban látja azt, amit még nem tud, és annál jobban érzi azt is, hogy hol húzódnak a saját határai. Nálunk minden egyes képzéshez hozzátartozik, hogy az elmélet mellé saját élményeket szerezzünk. Én több száz órányi csoport- és egyéni terápián vagyok már túl. Ezek egy részét kötelező jelleggel csináltam, mert hozzátartozik a képzésemhez, a másik részét pedig önszántamból, mert azt gondolom, hogy így nagyon sok mindent megtudok önmagamról. Az önismereti munka pedig azért fontos, mert ha az emberben nagyon sok még felfedezetlen dolog van magával kapcsolatban, akkor ez megakadályozza abban, hogy hatékonyan tudjon segítséget nyújtani másoknak. Tehát elengedhetetlen része a tanulásnak csakúgy, mint a gyakorlat.
B. A.: Ebben a szakmában mennyire fontos a jó értelemben vett kémia?
D. A.: A praxisomban sokszor találkoztam már olyan esetekkel, amikor egy fiatal idős, egy férfi női vagy egy nő férfi terapeutát választott ilyen-olyan meggyőződésénél fogva. Tehát én azt mondom, hogy a kémiának nagyon nagy a szerepe, hiszen alapvető, hogy bízni tudjunk abban, aki velünk dolgozik.
Érdekességként még hadd tegyem hozzá, hogy egy tanulmányban azt vizsgálták, hogy a fiatal vagy a nagyon tapasztalt, idősebb pszichológusok tudnak-e hatékonyabb segítséget nyújtani. A felmérés konklúziója az volt, hogy ebben a kérdésben nincsen feltétlenül együtt járás, tehát nem mindig egyenesen arányos a két dolog egymással. Én ezzel együtt azt gondolom, hogy fontos szerepe van a tapasztalatnak, és örömmel tanulok nagy tudású kollégáktól, amit sosem szeretnék abbahagyni.
Soha nem szabad elfelejteni, hogy nagyon sok alázat kell ehhez a munkához, tulajdonképpen soha nem jutunk el arra a pontra, ahol már nincs kétség és nincs kérdés. Ha elfogynak a kétségek és kérdések, az baj, hiszen meggyőződésem, hogy nélkülük nem lehet előrejutni.
B. A.: A saját praxisod alapján milyennek látod a társadalmunk mentális állapotát?
D. A.: Az a helyzet, hogy a klinikai szintű problémákra nincs rálátásom, tehát a véleményem aligha lehet reprezentatív, de mivel elég sok emberrel dolgozom, vannak benyomásaim. Azt látom a klienseimnél és magam körül is, hogy még soha nem volt ekkora igényük az embereknek arra, hogy valamiféle kapaszkodóra leljenek, és ez azt igazolja, hogy nagy a globális bizonytalanság. Látom, hogy nagyon sok ember küzd egyfajta talajvesztettséggel, úgy érzi, valami nem jó az életében. Általában ezen szeretnének is változtatni, de fogalmuk sincs, hogyan tegyék. Aki nem rest, az elolvas egy önsegítő könyvet, vagy elmegy meghallgat egy-egy előadást, ami ugyan nagyon sok dolgot tud adni, de összeségében mégsem eleget, hiszen az önismeret az egy nagyon mély és hosszú folyamat tud lenni.
Nagyon sok fiatal felnőttel dolgozom, és látom, hogy rengeteg bennük a szorongás. Például amikor valaki kikerül az egyetemről, dilemmák sokaságával néz szembe, például hogy elégséges-e a tudása ahhoz, hogy elinduljon az életbe, közben gyötrődik, mert nincsen stabil párkapcsolata, tinderezik, de így is azt érzi, hogy ő csak egy a sok társkereső között, amiben egyszerre éli meg a helyzet gyorsaságát és bizonytalanságát is. Ez a fajta gyorsaság és úgymond „lecserélhetőség” nem segít abban, hogy valaki a saját értékeivel tisztába jöjjön. Nagyon sok ember vívódik, hogy ő jó-e, elég jó-e. Ezek a dolgok az említett társadalmi, online tényezőkből és persze szülői mintákból is fakadnak, ami nem könnyíti meg azt, hogy valaki önbizalomtól telve vágjon neki az életnek. Ennek ellenére mégis úgy tűnhet, hogy digitális korunkban a fiataloknak milyen könnyű a helyzete. Pedig ez csak a látszat, hiszen sok fiatalnak például nincsen vagy soha nem is volt még párja. Szóval szerintem egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben.
B. A.: A fiatalok még csak elvannak a felgyorsult és minket behálózó online világgal, a social mediával, de ezt a következő vagy egy idősebb generáció hogyan éli meg?
D. A.: Az idősebb generációk esetében szintén nagyon hasonló a hatás, bár persze harmincöt-negyven éves korban nem a kapunyitási pánik a jellemző. De az a tény, hogy a számtalan közösségi csatornán sok ember vesz körül minket, és mi is sok ember életét látjuk, ami önkéntelenül is viszonyítási alapul szolgál, és folyamatos hasonlítgatásra ad okot. Nyilván ezekre a platformokra mindenki a „jó arcát teszi ki”, és nehéz azzal szembesülni, hogy mondjuk „X. Y.” szuperül neveli a gyerekeit, állandóan utazik, a párjával csodálatos kapcsolatban élnek, és ráadásul még a munkájában is megérkezett a csúcsra. Az ilyen képek láttán el tudjuk hinni, hogy ez maga a tökéletesség, azonban az élet nem ilyen, az élet nem tökéletes, hiszen mindenkinek vannak problémái. Én azt látom a klienseimnél, hogy egy-egy életterületük rendben van, egy másik pedig nincs. Úgy gondolom, hogy ez valahol az élet természetes velejárója, hiszen nem lehetünk mindenben tökéletesek. Ugyanakkor amit a social média közvetít, vagy amit mi látunk ezeken a felületeken, az nem más, mint egy tökéletes világ egy tökéletes díszletben.
B. A.: A saját tapasztalataid alapján mik a legjellemzőbb problémák, amivel megkeresnek? Lehet ezeket a típusuknál fogva kategorizálni?
D. A.: Nyilván vannak olyan esetek, amelyek eredendően egyik halmazba sem illenek bele, de nagy általánosságban azt mondhatom, hogy sokszor, ha más gonddal is keres meg valaki, valamilyen párkapcsolati probléma mindig megbújik a háttérben, ami például a gyerekkori kapcsolati mintára vezethető vissza. Aztán az önbizalom, az önostorozás, a magabiztosság területét és ennek különböző vetületeit is megemlíteném még, amiben olyan elemek jelennek meg például, hogy elég vagyok-e a kapcsolatomban, vagy a félelem attól, hogy bármikor elhagyhatnak engem, mert nem vagyok elég jó, stb. Szintén egy nagy csoport a párkeresőké, náluk jellemzően a nincsen párom, hogyan lesz nekem párom a kérdés, illetve az a felismerés, hogy a keresési szakaszban mindig ugyanazokat a mintákat veszi észre valaki. Egy nagy csoport az életterületek, a munka, család, házasság összehangolásának kérdésköre is.
B. A.: Egy nagyon erős egyéniségű embernek is lehet „papírból” a lelke?
D. A.: Azt látom a klienseimnél, hogy sokszor azt hiszik, az az erős ember, aki nem mutatja meg a gyengeségeit. Szerintem mindenkinek, mindannyiunknak van egy „papírrésze”, és aki azt mondja, hogy nincsen, az nem mond igazat. Úgy gondolom, hogy pont ettől leszünk emberiek és esendők. Úgy vélem, hogy ahhoz lehet igazán kapcsolódni, aki megmutatja a gyengeségeit, mert abban látszik az erő.
B. A.: Hajlamos vagy az első benyomások alapján valamilyen képet kialakítani másokról, vagy a te munkádban ez nem megengedhető?
D. A.: Az emberi megismerés kategorizációból is áll. Ez egy praktikus folyamat, így működik az agyunk, kvázi dobozolunk, skatulyázunk, mert ez a megismerési folyamatokat könnyíti, gyorsítja. Ezek a folyamatok mindannyiunk agyában ugyanúgy lejátszódnak. Amikor egy pszichológus találkozik egy klienssel, akkor is fontos az első benyomás, de nem azért, hogy értékítéletet alkosson, hanem azért, hogy abból együtt tudjunk később építkezni.
B. A.: Egyébként egy munkanap végén nehéz lesz a lelked, vagy amikor kilépsz az ajtón, ott marad minden a rendelőben?
D. A.: Erről sok minden eszembe jut. Sokan sztereotípiákban gondolkoznak, és azt hiszik, hogy a pszichológus ott ül, hallgatja a kliensek búját-baját, és kikészülve, zombiként jön ki a nap végén a rendelőből. Ezzel szemben előfordul, hogy sokkal jobb kedvvel és kisimultabb arccal fejezek be egy napot, mint ahogy elkezdtem. Ennek prózaian az az oka, hogy ez a hivatás többről szól, mint ülni és hallgatni valakinek a nyűgjét. Hiszen a beszélgetésekben vannak felismerések, amit facilitálni tudok egy folyamatban, aminek én nagyon örülök, vagy hogy mást ne mondjak, az is a napi sikerhez tartozhat, hogyha a klienssel eljutunk például egy olyan felismerési pontra, ami engem tovább inspirál. Persze van, amikor elfáradok, de ez elsősorban azért történik meg, mert nagyon figyelek a kliensre. Tehát tévhit az – mert sokan ezt gondolják –, hogy mi csak csacsogunk és beszélgetünk. Beszélgetünk, de én figyelek minden szóra, a kliens metakommunikációjára, miközben jegyzetelek, ami nagy koncentrációt igényel. A folyamat során természetesen kialakul egy érzelmi kapcsolat is a klienseimmel, és számomra fontos, hogy tudjam, merre halad a sorsuk. Tehát ők nem csupán valakik, hanem a szívemhez közel álló emberek, és szeretném, hogyha jól működne az életük. És igen, szoktam rajtuk gondolkozni, ezért nem mondhatom azt, hogy a munkaidő végén valóban befejezem a napot.
B. A.: Ahogy a bevezetőben is említettem, a beszélgetésünk egy sorozat belépője. Nem akarok előre szaladni az időben, de mindenképpen tényként kell megélnem, hogy a sors most egy extrém helyzet elé állította a világ társadalmát. Véleményed szerint a pandémia hatására megváltozunk?
D. A.: Szerintem a fokozódó bizonytalanság megrengeti a biztonságos világba vetett hitet, hiszen egy kicsit elvesztettük azt, hogy élni tudunk a lehetőségeinkkel és kontrollálni tudjuk a dolgokat. Most sok faktort nem tudunk befolyásolni, és ez nyomasztó sokak számára. Nehéz a bizonytalanságban biztonságra találni, és ez szerintem mindenkire hat, de egyben izgalmas feladat is a saját határainkat átlépni e tekintetben.
A párkapcsolatban nagy hangsúlyt kap az összezártság. Az, hogy egyfolytában együtt vagyunk, átformálja a kapcsolatainkat. És ebben a helyzetben felmerül az a kérdés, hogy bevallom-e magamnak, ha nekem ebből elegem van. És ha ezt bevallom, akkor ezt a megállapításomat arra fordítom-e le, hogy nem szeretem a másikat, vagy arra, hogy szükségem van arra, hogy teljesen egyedül legyek, ami egyébként egy teljesen jogos igény. Ha az emberek nem kezelik jól az összezártságot, akkor ez elmélyítheti a párkapcsolati problémákat, ami aztán odáig vezethet, hogy a kapcsolat nem működik tovább.
B. A.: Szerinted mennyiben jelentkeznek a fejekben, kapcsolatokban maradandó hatások? Vagy a vakcinával együtt minden visszaáll az eredeti állapotba?
D. A.: Ebben nagyon sok egyéni faktor közrejátszik, felelőtlenség lenne bármit is kategorikusan kijelenteni. De azt tudom mondani, hogy minél több a tudatosság egy pár kapcsolatában, minél előbb észreveszik a változásokat, és minél előbb elkezdenek dolgozni azon, hogy alkalmazkodjanak a helyzethez, hogy működtetni tudják a kapcsolatukat, hogy tudják, milyen új vagy régi erőforrásokra támaszkodhatnak, amiből építkezni tudnak, annál jobb eséllyel tudják átvészelni ezt a krízist. Ezek határozhatják meg, hogy az ő kapcsolatuk hol lesz, milyen lesz a covid után: egymásra találás és harmónia lesz-e, vagy pedig egy egyre mélyülő konfliktushelyzettel kell szembenézniük.
Folyt. köv.
