Nem jellemző rám a mindenféle fogadás, ám ha csinálnék olyasmit, nagy tétet tennék fel rá, hogy igen kevesen tudják, mit is találnak pontosan a címben foglalt “piacon”. Egészen őszintén magamba nézve meg kell állapítsam, hogy én sem tudtam, mi is ez ténylegesen, mikor elindultam rá, ismeretanyagom kimerült a tényben, hogy ez egy ékszerbörze, ahol csodás illatékszereket készítő kedves ismerősöm ott lesz és elhozza nekem a honlapjáról kiválasztott medálokat, melyek ékszeres dobozkám újabb egyedülálló darabjai lesznek ezután.
Terézvárosi lévén megörültem a VI. kerületi címnek, bár nem ismertem a Jenő Bárt, a cím alapján könnyen megtaláltam. Rövid időt eltöltöttem azzal, hogy elképzeljem, mi fogad majd, de a képzelet helyett inkább rábíztam magam a valóságra, egyszerűen a háttérismeretet nélkülözők nyitottságával léptem be az apró, kissé talán zsúfolt helyre, ahol már az első pillanatban körülvett a Palo Santo illata, tudatva velem, hogy jó helyen járok. (A dél-amerikai szent fáról és az ebből készült ékszerekről készítőjükkel, Kis Miklóssal korábban folytatott beszélgetésünkből minden kiderül.)
Azzal, hogy a helyiség apró, vagy legalábbis annak tűnik a jó néhány kiállító pulttól, nem mondtam sokat. Az azonban rögtön kiderült, hogy egész kis helyen egészen sok különlegesség egészen kényelmesen elfér. A fából faragott, meglepően élethű falevél-medáloktól a préselt virágot rejtő ékességen át a pár száz évvel ezelőtti stílusú nyakláncokig, a tollakból készült fülbevalók mellett elhaladva végre rábukkantam a Manakasha ékszereire is. A tulajdonos-készítő-eladó Miklóssal először nyélbe ütöttük a megbeszélt üzletet, s csak akkor kezdtem el felfedezni a pultját, mikor már a táskámba rejtve tudtam legújabb kincseimet.
A pultot végignézve ismét megállapítottam, amit mindig, hogy a havi fizetésemet ott tudnám hagyni, annyira különbözőek és annyira gyönyörűek az alkotásai. Nem könnyen, de lebeszéltem magam a teljes anyagi csődöt jelentő bevásárlásról és néhány kedves, baráti mondatot váltva továbbálltam a következő pultokhoz.
Nézelődés közben azon morfondíroztam, hogy tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy mi a pontos különbség egy ékszerbörze és egy ékszer kiállítás között. Természetesen elég volt csak megemlíteni a kérdést, máris közérthető, egyszerű magyarázatot kaptam az egyik igazán kedves eladótól: egy börzére az eladók nagy százaléka kifejezetten eladási szándékkal hozza el a saját maga által készített termékeket – a kiállításon nem csak üzlet folyik és túlnyomó részben ékszer- és drágakő-kereskedők, gyűjtők is részt vesznek rajta a kézművesek mellett.
Ezzel a tudással és a két újabb kinccsel gazdagabban elindultam haza. Rendkívül jól éreztem magam a rendezvényen, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt két pult, ahol megálltam, egészen komoly vásárlási szándékkal, annyira megtetszett egy-egy ékszer, de néhány perces ácsorgás után, mely közben a kutya nem kérdezte meg tőlem, hogy mégis mi okból szteppelek ott, eljöttem. Mondhatjuk, hogy olcsóbban megúsztam a napot, de nem biztos, hogy ez a kereskedők jólétének igaz útja. Persze… lehet, hogy az eladók – ahogy korábban én is – azt hitték, kiállításon vannak?
