Nem, nem tévesztettük el a témakört, nem az aktuális fürdőruha-divatról lesz szó. Jelen cikk “főhőse” a Bikininek, gyermek- és ifjúkorom rajongott zenekarának a karantén-időszak utáni első koncertje.
Nem kicsit szubjektív lesz a beszámoló, hiszen ahogy írtam, rajongó vagyok, s rajongásom évtizedekben számolható. Be kell ismernem: sosem voltam rendszeresen bulizó típus, de időről-időre azért betévedtem egy-egy koncertre. Viszont ahogy az évek múltak, egyre kevésbé tudtam önfeledten szórakozni a fél literes söröskorsóval a kezükben ugrándozó vidám fiatalok között. Tudom, idejét múlt hozzáállás, de én sokkal jobban érzem magam, ha nem kell attól tartani, hogy valaki nagy lelkesedésében nyakonönt valami alkohollal. Ráébredve, hogy ez már nem az én világom, kihúztam a „feltétlenül megnézendők” listájáról a koncerteket – mintegy tíz évre.
A bezártság és a mindentől eltiltottság után azonban, feledve minden negatív emléket, lelkesen indultam el én is mindenhova, ahova lehetett és egy kicsit is érdekelt – így találtam magam egyszer csak egy szabadtéri koncertszínpad nézőterén. Rossz emlékeket elűző kellemes meglepetésként ért, hogy bár elől álltam, nem süketültem meg a túlhangosított zenétől, és az utolsó tapasztalatokkal ellentétben egyetlen, a hangerő miatt eltorzult hangot sem hallottam. Az pedig őszinte örömmel töltött el, hogy a környezetemben senki nem ugrált pohárral a kezében. (Ennek persze lehet az oka az is, hogy a felettem elszállt tíz év a vidám fiatalok felett is elszállt, és már ők sem ugrálnak, ha nem feltétlenül muszáj.)
Olyan fizikailag megmagyarázhatatlan eset persze most sem maradhatott ki, amikor a váll-a-vállon-vonalban állva egyszer csak azt vettem észre, hogy a mögöttem álló keze megjelenik a látóteremben anélkül, hogy az embert bárhol is látnám. De ilyen sci-fi helyzetek velem szinte mindig előfordultak.
Utólag elgondolkodtam azon, hogy pszichológiailag valószínűleg pontosan megmagyarázható, miért is kellett jó néhány számnak lemenni addig, míg újra megéreztem azt a „régi” koncerthangulatot, de én most nem próbálom megmagyarázni ezt.
Még azzal sem, hogy az elmúlt sok-sok hónapban mennyire elszoktam attól, hogy akármerre fordulok, a közvetlen közelemben idegen emberek vannak.
Tény, hogy viszonylag hosszú idő eltelt, mire a „mitiskeresekénitt”-feszengés végre elszállt és egyszerűen csak élvezni tudtam a zenét. Egy idő után arra eszméltem rá, hogy állok egy tömeg közepén, szorongatom a fényképezőgépet fennhangon énekelve (ez mindenki szerencséjére nem hallatszott), ritmusra mozgok és nagyjából úgy érzem magam, mint a ’80-as évek vége felé, mikor az iskolából „kiszabadulva” a Balatonnál először jutottam el egy Bikini koncertre.
Úgy érzem, azok a dalok és az azóta íródottak nem véletlenül találtak meg – még mindig felhőtlenül kikapcsolnak, elgondolkodtatnak vagy megnevettetnek, mindegyik másképp hat. De egy biztos: hat.
És azt gondolom, hogy a jó zenének épp ez az egyik legfontosabb jellemzője. Hat, akár évtizedek elteltével is. És ha ez így van, ha ennyi év elteltével is hatása van – akkor talán mégiscsak van valami ebben a koncert-dologban.
Hosszú idő után most újra úgy jöttem el egy koncertről, hogy várom a következőt, nálam újra indult a Bikini-szezon.
