Százhuszonöt éve, 1896. május 1-jén Jókai Mór „A Barangok, vagy a peoniai vojvoda” című darabjának díszbemutatójával nyitotta meg kapuit a Vígszínház. Azóta eltelt 125 év, amelyben a színház épülete a szemünk előtt volt, de igazából nem sokat tudunk róla. Az épület története sok érdekességet rejt, ezeket, vagy legalábbis ezek látható részét igyekszünk feltárni.
Az első, ami még az utcáról nézve szemet szúr: nehezen megindokolható számú bejáratot találunk az épület minden oldalán. Ez a látvány azonban csalóka, hiszen az ajtók számánál jóval kevesebb a jelenleg is aktív bejárat. A volt jegypénztárak ajtaja, néhány oldalajtó – a legtöbb ezek közül csak látszat már.
Kijelenthető, hogy arányaiban kevés önálló színházépület van Pesten. A Vígszínházon kívül talán csak az Operaház, az Erkel, a Magyar Színház, és a Nemzeti Színház, ami nem lakóépületben található. Ennek kialakulása érdekes történelmi háttérre mutat. Az 1800-as években, amikor még nem is volt igazi kőszínház, mert kastélyokban vagy pajtaszínházakban játszottak, nagyon sok volt a tűz, hiszen vagy gázvilágítás volt, vagy még az sem: gyertyákkal, olajmécsesekkel világítottak. A zsúfolt belső terek, a faszerkezetű épületek gyúlékonysága és a lángmentesítési technológia hiánya miatt nagyon sok volt a tűzeset, de okozott tüzet például a sötétítés miatt a padlástérbe felhúzott, gyertyákkal teli csillár is. A nagy tüzek miatt megfogalmazódtak olyan építési elvek, amelyek szerint különálló színházépületre van szükség, hogy minél több menekülési útvonal legyen, minél könnyebben ki lehessen jutni vis major esetén.
Ha a Vígszínház 125 évéhez hasonlítjuk, döbbenetesen kis szám, de sajnálatos tény: átlagosan 15 év alatt többnyire leégtek a színházak, volt, ami még fel sem épült, már építés közben a lángok martalékává vált. A Vígszínház épületének tervezésekor már cél volt minél több menekülési útvonalat kiépíteni. (Valószínűleg a sétám során elsőként feltűnt rengeteg földszinti ajtó is erre szolgált eredetileg.) Ezt a szempontot figyelembe vették, ezért áll külön telken. Itt már nem lehetett szó gázról vagy gyertyáról, hiszen három évvel a villanyáram budapesti bevezetése után épült fel, és a tervezők ragaszkodtak hozzá, hogy villanyvilágítása legyen. Az is lett, bár van egy furcsa csavar a dologban: a biztonsági világítási hálózatnál – amiről például a vészvilágítás megy, és aminek „a fő villamos betáplálástól független műszaki megoldással kell működnie” – nem fogadták el, hogy az is elektromos áramról működjön, ezért gyertyás biztonsági világításokat tettek be annak ellenére, hogy már volt áram. Ez még körülbelül 15 éven át így volt, mert nem bíztak az elektromos áramban, szükség volt a „megbízható” tartalék áramkörre.
A földszinti nézőtérről indul felfedező utam, első megálló a protokoll páholy. Eléréshez elhaladok az aktív bejáratok egyike mellett kiderül, hogy ez a védett személyek és az illusztris protokoll vendégek biztonságos be- (és váratlan helyzet esetén gyors) kijutására van fenntartva. A 125 év során felsorolhatatlanul sok híresség és politikus járt az épületben, csak példaként említhető Ferenc József császár vagy Lady Diana és Károly herceg – akár ők is élhettek a „rejtett” bejárat lehetőségével.
Végre bepillanthatok a protokollpáholyba. Ez a földszint jobb oldalán a színpadhoz legközelebbi páholy, ahol csodálatos, királymintás tapéta borítja a falat, a meghatározó színvilág a bordó, mely mellett a fehér és arany díszítés eleganciát, magától értetődő szépséget sugároz.
Érdekesség, hogy a páholyból is látható függőleges fekete sáv, ami most beleolvad a színpad környezetébe, és jelenleg már világítási páholyként „üzemel”, eredetileg még egy páholyoszlop volt, amit „bedarált” a technika az 1951-es felújításnál. Az átépítés előtt a mai világítási páholy helyén volt a protokollpáholy.
Innen egy csodálatos falépcső vezet felfelé. A faragott fa és a bordó-arany színvilág itt is uralja a teret, a plafon fehérsége adja a világosságot, és beragyogja a bársonnyal borított lépcsőfokokat.
A színháznak 1949-ig, az államosításig amerikai tulajdonosa volt, aki nyilvánvalóan megpróbált minden értéket kimenteni belőle. A háború utáni újjáépítést már a Honvédelmi Minisztérium finanszírozta, ebből következően nagyon sok technikai újdonságot nem építettek be, mert nem volt rá anyagi keret. A saját társulatuknak, a Honvéd Színháznak akarták felújítani az épületet, mely a Magyar Néphadsereg Színháza néven nyitott meg 1951-ben.
Ennél a felújításnál – ellentétben az 1993-as valódi rekonstrukcióval – az volt az ideológia, hogy a „legegyszerűbb” nézőnek is otthon kell éreznie magát itt, tehát, ami pompát lehetett, azt eltakarták, eltávolították, eltüntették. A közönségforgalmi területek gyönyörű aranyozásai is mind fehérre lettek festve, hogy megszűntessék a díszes, elegáns hatást.
Az előcsarnokban ma a „gyertyák” alatt látható fehér téglalapok is ekkor kerültek fel a hajdani kariatidák helyére.
Keresztülhaladok a büfén, amely 125 éve még nem létezett. A szükségesnél jóval kevesebbnek bizonyult a büfék befogadóképessége, ezért az ’51-es felújításnál „kitermelték” ezt a 600 fős büfének szükséges területet.
Akkoriban ugyan nem így nézett ki, a mai csodaszép tükörfalas – aranyozott oszlopos látvány is az 1993-as rekonstrukció eredménye.
Utam megérkezik arra a helyre, ami a Vígszínházban nem maradhat ki a megnézendők közül:
Az igazi padlás nem annyira színes, mozgalmas, nem is zenés, amolyan padlás jellege van.
Viszont az első pillantásra szinte érdektelen, fekete pallók és fémrudak között egyszer csak egy furcsa kis helyiség tárul elém. Nem volt könnyű megközelíteni, de a látvány magával ragadó: egy résen keresztül felülről látható a csillár és a nézőtér egy része. Ezt látni a legfinomabban fogalmazva sem mindennapos élmény.
Lefelé haladva a tetőszinten egy üvegfolyosóra érkezem, ahol tekintélyes méretű jelmezraktár fogad jobbról, balról pedig az üvegtéglás folyosó, amelynek sajnos csak billenő ablakai vannak, s ezeknek a résein csak a kisebbik kupola látható teljes terjedelmében.
A kupola aljában érdekes lapok tűntek fel, rá is kérdezek: Hogyan kerültek ide napelemek?
„Egy pályázat segítségével, 85%-os uniós támogatásból valósult meg, 30 megawatt áramot termel évente. Ez konyhanyelven annyit jelent, hogy ha körülnézel itt, akkor a környéken bármelyik 15 lakásos társasház teljes éves fogyasztását előállítja egy ekkora napelem-telep. Ami nagy szám, de a Vígszínház összfogyasztásához képest azért elenyésző” – tájékoztat a részletekről Illyés Ákos, a Vígszínház főmérnöke.
Felérve a kupolába őszintén megmondom, nem gondoltam volna, hogy itt „hasznos” helyiséget találok, de hát mi más is fogadna, mint egy jelmeztár.
Két szint, csupa ruha-csupa cipő-csupa megfejthetetlen, fejre-lábra-bárhova való holmi – az azonnal látszik, hogy napokat el lehetne tölteni itt úgy, hogy nem érnénk a végére a fogasoknak és még közel sem láttuk az összes ruhát.
Ma már elképzelhetetlen, de az ötvenes évekig nem volt jelmeztervező a Vígszínházban, és valószínűleg más színházban sem, egyszerűen azért, mert a polgári darabokban hétköznapi öltözetben játszottak, amit a divatszalonokban saját maguk vásároltak meg a férfi és a női szereplők is. Persze, ha valami kosztümös darabhoz kellett a jelmez, akkor a díszlettervező csinált skicceket hozzá és elkészíttették, de erre külön tervező nem létezett.
A jelmezek kapcsán az embernek eszébe jutnak az öltözők. Nem biztos, hogy széles körben ismert, de a Vígszínházban az öltözőket tekintve van női oldal és férfi oldal. A jobb oldalon találhatóak a női-, a balon a férfi öltözők, ezért van az, hogy ha az ember jó megfigyelő, észreveszi, hogy a férfiak többnyire balra, a nők pedig jobbra távoznak a színpadról, hisz így van mindenki a legközelebb az öltözőkhöz, a gyorsöltözéshez. Külön öltöztető-csapat áll a nők és a férfiak rendelkezésére.
Ha pedig „női oldal”… Aki akár egyszer is járt színházban, valószínűleg átélte, micsoda krízishelyzetek tudnak előállni a színházakban a női mosdók alacsony száma miatt. Arról a nagyszerű hírről tudok beszámolni, hogy a pandémia miatti leállás alatt az eddigi 15-ről 23-ra nőtt a Vígszínház a női mosdóinak száma, ami több mint 50 százalékos növekedést jelent. Remélhetőleg ennek következtében több ideje jut majd nőtársaimnak a színház által nyújtott élmény gondtalan átélésére.
Visszatérve a közvetlenül felettünk lévő, körúti kupolához: hihetetlen, de a bombatalálat után gyakorlatilag sértetlen maradt, ahogy a színpad feletti rész is. Ez azért történhetett így, mert ez az épületrész nagyon stabil lábakon áll, azonban az utcán folyó harcok itt is nyomot hagytak. Ennek meglepő mementója éktelenkedik itt, bár ezt magamtól nem vettem volna észre. Ákos hívta fel rá a figyelmemet: „Itt látható egy világháborús lövedék nyoma.
Ez a kupolát tartó acél szerkezeti elem feltételezhetően nem mástól sérült meg, mint egy golyótól. A bombatalálatot ugyan megúszta a kupola, de az utcai harcok során a külső bádog héjazata és a deszkák megsérültek, így több golyót is átengedhettek.”
A padlásról lefelé haladva a Padlás kapcsán felmerül, hogy a műfaj nem csak a színpadon, a „háttérben” is nagy változásokat hozott, hisz a zömében zenés előadás, a musical térhódításával szükség volt technikai átépítésre is. Ezért lett kialakítva az első hangstúdió is, például. A műszaki háttérnek követnie kellett a hangtechnikával az élő elektronikus zenét, ami nem kevés pluszt kívánt a hangosítástól. A műszaki háttér, nézzük akár a hang-, a fény- vagy a színpadtechnikát az egyik olyan terület, melynek fejlődése több kötetes könyvre rúgna, és valószínűleg az a korabeli szakember, aki 125 éve a legjobbnak minősült a saját területén, ma bekapcsolni sem tudná a legalapvetőbb eszközök többségét. Elképesztő dolgokra képes a mai technika, amit a nézőtéren ülve egyáltalán nem is biztos, hogy észreveszünk – a néző csak azt látja, hogy „milyen szép” és „mennyire jól szól”, nem tudja, hogy mekkora apparátus dolgozik mindezen. De persze ez sem érne semmit, ha a színpadra lépők nem tudnának lépést tartani vele, hiszen a színháznak a színész az „arca”.
Elgondolkodtató ma már, de a gazdasági világválság idején a színészek egy részének annyira nem volt pénze, hogy direkt várták azokat az előadásokat, amelyekben enni kellett, mert azokból a kellék-ételekből ők aznapra jól tudtak lakni. Megtörtént, hogy a színházak kifejezetten úgy kértek állami támogatást bizonyos előadásokra, hogy minél több „kellék” ételt vehessenek.
Visszaérkezem kiindulási pontra, a nézőtérre, ezúttal azonban a legfelső szintre, ahonnan belátni alattunk az egész területet. A színpadon a következő bemutató, a Kabaré próbái folynak, innen nagyon különleges a rálátás. Mindenre.
Az ember úgy érzi, hogy megérintheti a plafont és az égőket, annyira közel van hozzá. A ma látható csillárról tudni kell, hogy az 1945-ös, – feltehetőleg – bombatalálat következtében teljesen beszakadt a nézőtéri mennyezet, így a csillár is megsemmisült. A nézőtér felett most az eredeti másolata ragyog.
Leülök az egyik sor szélén és az jár az eszemben, hogy mennyire furcsa: ez az épület nem minősül műemléknek – noha a leírások szerint 1974-ben egyszer már műemléki védelem alá vették. Persze érdekes műemlékké nyilvánítás lehetett egy olyan átalakítás után, ami puritánná csupaszította a gyönyörű barokk díszítést és elvette az épület igazi pompáját, eleganciáját. A páholyok mellvédjein a mai csodás aranyozott ornamentikák helyére különböző katonai fegyvernemek: ágyúk, puskák keresztberakva és egyéb, a mai szemnek szokatlan harcászati díszítések kerültek „újjáépítés” fedőnéven.
A műemléki védettség helyett most már csak egyfajta védettsége van a Vígszínháznak: egy fővárosi rendelet, ami a Szent István körút páros oldalának a homlokzatát védi. Ez azt jelenti, hogy semmi jelentősebb építészeti átalakítást nem lehet végrehajtani a homlokzaton.
Annak ellenére, hogy nem műemlék az épület, a ma benne dolgozók próbálnak úgy bánni vele. „Nekem szinte fizikai fájdalom minden egyes fúrás a falakba, ha lehet, akkor próbálunk mindennél az eredeti állapot megtartására törekedni. Arra az eredeti állapotra, aminek belsőépítészetileg most már a ’94-est tekintjük” – árulja el Ákos.
Az 1994-ben befejeződött rekonstrukció kapcsán említésre méltó tény, hogy abban az évben az Év Tetője pályázaton a Vígszínház új teteje különdíjat kapott. Nem is csoda, több mint 500 ember dolgozott itt. Egyes források szerint legalább 400 ember mindig volt az épületben. Rengeteg alvállalkozó volt jelen minden területen, a tető réz borítását is négy cég csinálta együtt, és hogy tartani tudják az ütemet, a színház maga vásárolta meg a vörösréz anyagot, amiből a tető elkészült. És díjnyertes tető lett. Mára már megmutatkozik az eltelt idő, elkezdett patinásodni, de ez mit sem von le a szépségéből.
Kissé vonakodva, de felállok, elindulok. Kifelé jövet Magócsi Anikónak, a Vígszínház sajtófőnökének szavai csengenek a fülemben, amit az egyik jelmezraktárban, kezében az éppen levett maszkkal mondott: „Itt én is gyerekbe megyek át. A 125 éves évforduló miatt már többször körbejártam az épületet, és még mindig imádom!”
Azt hiszem, ezzel a mondattal érdemes lezárni ezt a sétát. És mit kívánhatnánk a színház következő 125 évére, mint ilyen lelkesedést és rajongást – a dolgozói és a nézői oldalról is.
