A 2022/23-as évadban egy különleges ötlet megvalósításaként végigkísérjük az évadát három színművésznek. Herczegh Péter a Nemzeti Színház tagja, kimondottan prózai szerepeket alakít. Homonnay Zsolt egy már a nevében is zenés, a Budapesti Operettszínház bonvivánja, neve musical- és operett-szerepeiről ismert leginkább. Kováts Krisztával, a talán legkevésbé behatárolható, „szabadúszó” státuszban lévő művésznővel válik teljessé a kör.
Második beszélgetésünkre Herczegh Péterrel a harmincadik születésnapja előtt pár nappal került sor. Egy kávé mellett ülve végigvettük természetesen az aktuális előadásait, de az év vége felé szokásos tervezgetések mellett a jeles évfordulóról is mesélt, a rá annyira jellemző mosollyal az arcán nyíltan, kedvesen.
Nézzünk egy kicsit vissza az előző beszélgetésünkre, mondj pár szót, kérlek, a Vitéz lélekről.
Eljátszottuk Bécsben egyszer, azóta itthon is kétszer és úgy érzem, nagyon szeretik.
Látható lesz még itthon? Aki esetleg lemaradt, bepótolhatja?
Igen, a #anemzetimindenkie elnevezésű programban 17-én, az utolsó adventi rendezvény napján azok a gyermekvédelmi nevelők, szociális munkások nézhetik meg a Vitéz lélek előadását, akik az idei adománygyűjtésünk kedvezményezettjeit gondozzák.
Hogy zajlott le a bécsi „kirándulás”? Kimentetek, eljátszottátok, visszajöttetek?
Igen, valahogy ilyen érzésem volt. A Tamási Áron Évhez kapcsolódóan kérte az előadást az ottani magyar közösség – úgyhogy tulajdonképpen magyaroknak játszottunk Bécsben is. Nagyon hálásak voltak, szerették, legalábbis mi belülről és a tapsból ítélve ezt éreztük. Jó élmény volt nagyon.
Más itthon fölmenni a színpadra, mint külföldön?
Az igazság az, hogy mikor októberben itthon játszottuk az előadást, én jobban izgultam előtte, mint Bécsben. Nyilván jónak kell lenni más színpadon is, de mégsincs akkora nyomás, mint itthon. Egy kicsit könnyebb talán, de egy nagyon jól sikerült este volt.
Bennetek volt, hogy oda meghívtak, tehát alapból örülnek nektek?
Nem, ezt így nem mondanám, ugyanúgy teljesíteni kell, egyáltalán nem éreztük úgy, hogy könnyített pályán vagyunk.
Jó látni, hogy mennyire lelkesen és szeretettel beszélsz a színházról. Mint egy kisgyerek, aki a játékáról mesél, mintha nem is tudnál mosoly nélkül, igazán komolyan beszélni, csak a színpadon. Tudsz?
(nevet) Valóban sokat nevetek, de tudok komoly is lenni. A mosoly sokmindenen átsegít.
Érdekel a korod? Foglalkoztatnak a számok?
Igen is meg nem is. Azt, hogy harminc vagyok, elfogadtam. Abból a szempontból érdekes, hogy hivatalosan se mondhatom többet magamról, hogy pályám elején járó, fiatal pályakezdő vagyok – mert végülis öt éve a pályán vagyok, harminc évet elértem. Ha azt nézem, az öcsém tizenhét éves, hozzá viszonyítva egyáltalán nem vagyok már fiatal. Persze nyilván nem érzem magam idősnek, a harminc még egyáltalán nem az időskor, még egy jó tíz-tizenöt év, mire azt mondhatom, hogy középkorú leszek.
Vagy még több is, akár. Ráadásul a te kölyök-mosolyoddal még nagyon sokáig fiatalnak fogsz látszani.
(mosolyog)
Színészként okoz gondot vagy érzelmi zavart, amikor az utolsó pillanatban elmarad, illetve halasztásra kerül egy bemutató? Nagyon nehéz az, hogy „elkészültem adott időre, de nem játszhatom el”, vagy csak simán vállat vonsz, hogy oké, akkor egy hónap múlva…? Aktuálisan most A kaukázusi krétakör bemutatójának elhalasztása kapcsán kérdezem.
Nagyon vegyes volt a reakció a kollégák között. Én könnyen tudtam kezelni, hogy jó, akkor majd bemutatjuk később, hiszen nem arról volt szó, hogy az előadás teljesen elmarad, hanem csak egy picit későbbre kerül. Nem éreztem semmi problémát azzal, hogy elnapoljuk.
Igazából még örültem is annak, hogy várunk Zsoltra (Trill Zsolt), mert így legalább nem az volt az érzésünk, hogy mindig mindenki pótolható, hanem az, hogy igenis azt mondjuk, hogy nem kell más, vele próbáltuk, őt szeretjük és csak akkor mutatjuk be, ha ő játszhatja.
Elmesélnél egy próbafolyamatot? Hogy zajlik az elejétől kezdve a bemutatóig?
Nyilván mindegyik más, de általában úgy néz ki, hogy először is olvasópróbáink vannak, amikor elolvassuk a darabot, beszélgetünk róla, megbeszéljük az előadás irányát, kicsit nyilván betekintést kapunk a díszletek-jelmezek terveibe – tehát mindenkiben kialakul egy kép. Attól kezdve az olvasópróbák jelenetekre vannak bontva, egyfajta barátkozás zajlik a jelenetekkel, hogy mit képzelünk el, értelmezés, a viszonyrendszer feltérképezése és aztán felállunk és megpróbáljuk ezeket megvalósítani a színpadon.
Itt A kaukázusi esetében nem volt túl sok olvasópróba, egyből belevágtunk.
Az változó, hogy hány olvasópróba van?
Igen, itt a rendező, Avtandil Varszimasvili mondta, hogy próbáljunk és ha valakinek kérdése van, az felteszi közben.
Van valami logikája az olvasópróbák számának? Egy nagyobb, klasszikus anyagot, mint mondjuk az Egri csillagok, többször kell olvasni, egy rövidebbet kevesebbszer, vagy ez teljesen változó?
Nem, ez rendezőfüggő. Ki hogy szeret dolgozni, mit szokott meg, hogy érzi magát biztonságban, vagy nekünk hogy teremti meg a biztonságérzetet.
Milyen érdekes itt az a kifejezés, hogy „biztonságban érzed magad”. Mit jelent számodra ez?
Érzelmi biztonságot jelent, hogy bátran tudjunk próbálni, mindenféle feszélyezettség nélkül, ami minden próbafolyamat elején bennünk van.
Ez megmarad végig?
Szépen lassan belelendülünk és elmúlik.
Azt hiszem, rosszul fogalmaztam meg a kérdést, arra akart vonatkozni, hogy ez a próba elején meglévő feszélyezettség minden egyes új darabnál előjön? Nem válik jó értelemben vett rutinná az, hogy elkezdesz próbálni egy új darabot?
Nyilván függ attól, hogy ismerős-e a rendező. Mondjuk Vidnyánszky Attilával, akivel már csináltunk több előadást, ezért jobban ismer minket, mi is őt, talán annyira nem érezzük. De ha vannak az előadásban ismeretlen emberek, akikkel még nem találkoztunk, ismeretlen rendező, akkor mindent újra meg újra elölről kell kezdeni. És persze a színészek között is van egyfajta bemutatkozás, hogy én ez vagyok, nézzük, figyeljük egymást eleinte, hogy ki mit csinál a színpadon. Valamivel nagyobb távolságból indulunk neki és el kell érni, hogy baráti jellegű legyen a kapcsolat. Persze lehet, hogy ez csak nálam van így, de nálam így van.
Ez szerintem nagyon érdekes, kívülállóként az ember azt gondolná, hogy ha egy színész végigpróbált és eljátszott már néhány különböző előadást, ennyi próbafolyamat után odamegy és újra elkezd próbálni, minden „lelkizés” nélkül.
Nem, ez nagyon nem így van. Tudod, mindenki jól akarja csinálni.
És ha már a színpadon vagytok? Mennyi idő, mire először végigmegy egy felvonás?
Mindig változó. Az ilyen típusú kérdésre nehéz felelni, mert nagyon sokmindentől függ. Milyen hosszú egy felvonás, mennyire van kész a rendező fejében előre, mennyi idő van az egész próbafolyamatra, mikorra tudjuk mi megtanulni…
Ha olyan az előadás, hogy szükség van rá, a koreográfus mikor kezd el veletek dolgozni?
Ez is mindig az adott koreográfiától, előadástól függ. Nyilván minél bonyolultabb egy mozgásanyag annál korábban szeretjük, ha a koreográfus becsatlakozik a munkába.
Van valami bemutató előtti „rutin”, babona?
Nekem nincs.
Mi vár rád a téli időszakban?
Semmi, képzeld el. Januárban kezdek csak próbálni. Befejezzük a Kaukázusit és elkezdjük a Bánk Bánt – és addig én csak játszom. Úgyhogy nekem ez most egy szabad időszak.
Mit jelent itt pontosan a „szabad” jelző? Alszol délig, megreggelizel és bemész játszani?
Hát lényegében igen. (nevet)
Nyilván vannak kisebb munkák, egy-egy versmondás, más felkérés és színháznak is van egy adventi programja, úgyhogy vannak plusz munkák, de alapjáraton most tényleg délig alszom és utána játszom. Ez a terv. (nevet)
Szeretsz verset mondani?
Én nagyon. Igen.
A téli időszakból nem maradhat ki a kérdés: hogy készülsz a Karácsonyra? Családi buli lesz, barátnőddel lesztek vagy mindenki együtt?
Családi. Nagy család a miénk, a szüleink tartják a kapcsolatot a testvéreikkel, úgyhogy vendégségből megyünk vendégségbe. A három nap így telik majd.
Két ünnep között lesz valamennyi pihenés? Játszol elég sokat, amellett valami lehetőség?
Játszom, igen. December 27-én a Woyzecket játszuk, amivel több nemzetközi fesztiválon is nagy sikerrel szerepeltünk idén ősszel, 28-29-én pedig a Rómeó és Júliában láthat a közönség.
Szinte minden nap színpadon vagy. Jut időtök valami közös kikapcsolódásra a barátnőddel?
Mivel ő nem volt még soha síelni, én is vagy tizenöt éve, még gyerekként voltam utoljára, azt terveztük, hogy ha nem játszunk két ünnep között, akkor elmegyünk valahová síelni – de sajnos mind a ketten játszunk. De hátha lesz majd egy olyan helyzet. Egy hosszú hétvége, egy vasárnap-hétfő-kedd elég is lenne, ha itthon, Magyarországon is lenne hó. Eplényben van egy sípálya, jó lenne oda eljutni.
Mi újság a Dantéval?
Sajnos nem sok minden.
Nincs időtök zenélni?
Egyáltalán semmi. Főleg így, hogy négy különböző városban élünk, ez nagyon megnehezíti a zenekar dolgát. De ötletünk rengeteg van, úgyhogy bizakodóak vagyunk a jövőre nézve.
