A 2022/23-as évadban egy különleges ötlet megvalósításaként végigkísérjük az évadát három színművésznek. Herczegh Péter a Nemzeti Színház tagja, kimondottan prózai szerepeket alakít. Homonnay Zsolt egy már a nevében is zenés, a Budapesti Operettszínház bonvivánja, neve musical- és operett-szerepeiről ismert leginkább. Kováts Krisztával, a talán legkevésbé behatárolható, „szabadúszó” státuszban lévő művésznővel válik teljessé a kör.
Krisztával az egyik belvárosi étteremben találkozunk, beszélgetésünk hátterét ezúttal is fantasztikus ételek illata, az időpontból eredő teltház zsongása adja – és az ebéd. Beszélgetésünk szinte csapong a közelgő, Thaiföldi utazásától kezdve a Rock Színházig, de a helyzetből kifolyólag adja magát a kérdés:
Foglalkozol azzal, hogy mit eszel?
Hát ez a csokimouss a gyengém. (Az asztalon levő édességre mutat, nevetünk.) De egyébként nagyon szeretem a thai-ételeket, ezért is fantasztikus, hogy megyek Thaiföldre – erről majd mesélek -, ott aztán ehetek majd csőstül thai-kaját. Nagyon szeretem azt a fajta ízesítést.
Hogy szeretted meg a thai-ételeket, honnan jött?
Hát… Azt nem tudnám már megmondani, hogy mikor ettem először.
Ezek szerint nem vagy vegetáriánus és egyéb terv szerint táplálkozó?
Nem, bár disznóhúst nem eszem.
Elhatározásból vagy ízlésből?
Valahogy így alakult, ízlésből inkább. Marhát is nagyon keveset eszem, főleg csirkét-pulykát – egészségügyi okokból, hogy könnyű legyen.
Azért nem egyszerű a helyzetem, mert a férjem vegetáriánus, a lányom vegetáriánus, ilyen szempontból ez egy kicsit nehéz. Van, hogy magamnak sütök például csirkecombot – neki meg csinálok valami mást.
A főzés is a mindennapjaid része?
Igen, bár a férjem nem várja el, csak én nem tudom nézni, hogy azokat a tartósítószeres, félkész kajákat egye. Inkább főzök neki valamit. De például most, hogy itt veled ebédelek, most ő otthon eszik valamit, amit talál. (nevet) Mondjuk egy rántottát, azt meg tudja csinálni.
Legutóbbi beszélgetésünkkor még csak készültél a Baltazárbeli premierre, a Segítség, segítek című előadásra. Az közben lezajlott, milyen volt a fogadtatása?
Nagyon jó volt a visszhang és a fogadtatás. Nagyon szerették, akik látták és az volt nekem a fontos és azért örültem, mert nevettek is és sírtak is, ez volt a cél. Nem volt még sok előadás, talán négy, de a közönséget mindig nagyon megfogja. Nagyon sok munka van benne és itt a téma is nehéz, ezért is akartam, hogy legyen benne humor is, mert az emberekre rázúdul ez a nyomasztó téma – mert akárhogy is, ez a háború mindenképpen nyomasztó. Muszáj volt, ezért is tettem bele olyan játékokat, amikkel egy kicsit oldhatjuk ezt. Shakespeare-től már megtanultuk, hogy a legnagyobb tragédiákban is ott vannak azok a komikus figurák és vicces részek, amikről az ember azt gondolja ugyan, hogy nem lehetnének benne, de még a legvadabb helyzetekben is lehet nevetni.
És hallhatunk benne énekelni.
Ezt tulajdonképpen a kényszer szülte. Az a kislány, aki a szerepet játszotta, nagyon nehezen beszél születése óta. Nehéz őt megérteni, az éneklését meg végképp, úgyhogy mivel ők a szerelmespár a darabban, kitaláltam, hogy mind a kettő fogyatékkal élő legyen: a fiú vak, a kislány meg nehezen beszél, viszont gyönyörűen táncol, ő táncolja el az érzéseit, én meg adom hozzá a hangomat – ők akkor majd így tudnak kommunikálni. Egy rendezésnél a színészekből kell kiindulni, hogy ők miben jók, ott a baltazárosoknál ez hatványozottan jelenik meg, amiben jók, azt kell megmutatni, amiben meg nem, azt el kell valahogy fedni. Izgultam, hogy ez mennyire lesz elfogadható a nézőknek, hogy én vagyok a belső hangja, de szerintem nem volt ezzel gond.
Nézőként én is megerősíthetem, hogy egyáltalán nem volt gond vele. Sőt.
A bemutatón láttam Édesanyádat, testvéredet, férjedet és még a lányodat is. Minden ilyen fontos eseményre elkísér a családod?
Igen, minden fontos helyen ott vannak velem. A lányomnak ez fantasztikus meglepetése volt, hiszen ő Németországban él. Reggel csöngetnek, nézünk egymásra Péterrel, hogy „Te vársz valakit? – Nem.” Kinyitom az ajtót és ott áll a lányom – egy szó nélkül egyenesen Frankfurtból hazajött a bemutatóra. Az volt a nagy szó, hogy ő ott volt, mert egyébként ő nem tud mindenhova eljönni. Teljes volt így a boldogság.
A lányom most költözik át Berlinbe és megyek majd ki hozzá remélhetőleg. Ez is nagyon izgalmas – most egy váltás előtt áll. Hihetetlen az egész, professzor lett, fantasztikus sikereken van túl, csodálatos koncerteket csinál, szervez… Nagyon izgalmas az élete.
A következő lépés a Baltazárral megvan már?
Konkrétan nincs. Van egy tervem a Szophoklész: Oedipus Kolónosban, azt szeretném megrendezni. Az is menekülésről szól, arról, hogy hol fogják az öreg Oedipust befogadni, mert senki nem akarja. Volt nekem egy Antigoné tükör-előadásom 2006-ban, abban a szellemben és abban a látványvilágban szeretném folytatni. De itt most csak Klabacsek Dániel lesz, aki sérült – vak -, a többiek ép színészek lesznek. Így persze mindent meg kell hozzá szereznem: pénzt, helyszínt, satöbbi… Szerettem volna ezt decemberben vagy november végén, de ez nem jön össze, úgyhogy marad az, hogy áprilisra megpróbálom összehozni.
És van még egy újabb tervem, az már sínen van, amit említettem már: januárban megyek egy hónapra Thaiföldre, egy katolikus kolostorba, ahol dawn-szindrómás fiatalokkal fogok csinálni egy hónapig egy előadást.
Ott, Thaiföldön? Valami felvételt majd hozol belőle? Nem látszik sok esély rá, hogy egyik este elugorjunk megnézni…
(nevet) Valami lesz belőle, nyilván majd rögzítjük a végén, persze. Ez lesz januárban, ennek nagyon örülök, fantasztikus lesz. Önkéntes munka egyébként, az ember ott lakik és kap kaját-szállást, mindent.
Másik tervem, hogy szeptembertől indítanék a meglévő rádióműsorom mellé egy másikat, egy újat, „Kovátsműhely plusz” címmel. A téma a zenés színház lesz, minden, ami zenés színház, nem leszűkítve arra, hogy musical meg operett, hanem inkább minden, ami zene és színház. Akár a színházban a zene szerepe és elkezdve egészen a görög színháznál. Nyilván benne lesznek a mai sikerek is.
Nem egy kis téma.
Hát nem. De hosszútávra tervezzük. Ha lehet, akkor én ezt elindítom és elleszek vele.
Tervezek még egy Budapestről szóló „Budapest bámészko…” című koncertet Nádasdy Ádámmal, aki a dalok között a saját novelláit és esszéit fogja felolvasni. Talán a Budapest 150 kapcsán most tényleg lesz belőle egy-két koncert.
Kriszta, neked honnan van ennyi energiád? Ezt csinálod, azt csinálod, ide utazol, ott lépsz fel, közben családod van, segítesz, ilyen segélyszervezet, olyan segélyszervezet… Csak amióta elkezdtük ezt a sorozatot, legalább négy-öt komolyabb segély-szervezésben benne voltál. Megállsz valaha?
Nem, nem is akarok. Nyilván nekem kell, hogy élet legyen körülöttem. Meg azért ez soknak tűnik, de nem úgy van. Ha minden nap játszanék színházban, az bőven elég strapás lenne, de én most nem játszom, csak elvétve, szervezek egy-két koncertet, de nincs egy állandó, mindennapos rutin, mint azoknál a színészeknél, akik társulatban vannak és megvan a lehetőségük és a feladatuk. Nekem ez nincs.
Szívesen lennél társulatban? Vagy jó így?
Nem tudom… Milyen társulatban? Jó így, igen, de azért szeretnék társulatban lenni – csak éppen egyikben se lenne helyem. Nem lenne olyan helyem, ahol feladatokat is kapnék. Eleve az én korombeli színésznőknek már nincs szerep, ezzel szembe kell nézni. Nincs. Az a kevés, ami lenne, azt azok játsszák, akik már régebben ott vannak az adott színházakban. Ez egy nehéz helyzet, de el kell fogadni és kész. Nincs vele mit tenni, ki kell találni mást.
Persze, nekem nagyon hiányzik a színház, hogy aktívan benne legyek, de nem tudom erőltetni.
Nemrégiben volt lehetőség egy kis nosztalgiázásra a Musical Klub estjén, ahol Sasvári Sándorral voltatok vendégek. Nektek a Rock Színházzal kapcsolatos megjelenések mit jelentenek? Örök emlék, vagy azért már magatok mögött hagynátok, hiszen kimondható, hogy nagyon régen volt.
Egyrészt ez egy örök dolog nekünk, nem hagyjuk magunk mögött, mert a legfontosabb dolog volt mindnyájunknak, úgy gondolom. Ha még van rá igény, mi természetesen szívesen felidézzük, de ahogy mondod, nagyon régen volt és már azok a rajongók is nagyon kevesen vannak, akik emlékeznek erre. De jó dolog ezekről beszélni, jó ránézni Matyira meg Tibire (Várkonyi Mátyás és Kocsák Tibor a Musical Klub házigazdái), jó érzés az egész persze. Ahol a legszebb dolgokat kaptuk, a legszebb dolgokat játszottuk és fiatalok voltunk és nagyon sikeresek és szerettük.
Ha valahol a Rock Színház a téma, oda szívesen elmész?
Sokmindentől függ, de nyilván az én életemnek is egy meghatározó időszaka volt az, akkor robbantam be az Evitával, ez kitörölhetetlen – persze nem is akarom kitörölni. Az a nyolc év, amit ott töltöttem, az döntő volt és nagyon sokat köszönhetek neki. Csodálatos volt, ugyanakkor sok probléma is volt – de istenem, hol nincs? Ez nagyon jó volt, erről mindig szívesen beszél az ember, természetesen.
Csodálatra méltó, hogy mindent megcsinálsz, amit kitalálsz. Felmerül az emberben, hogy hogy tartod karban a fizikumodat?
Sokat gyalogolok, szeretek menni sokat, kirándulni is. Szoktam pingpongozni, úszni, azt nagyon szeretek – mindig valamit kitalálok és csinálok.
És a hangod karbantartása? Ha azt mondják a baltazáros darabban a dalokra, hogy harminc éve vették fel őket, elhiszem – semmit nem változik a hangod.
Erre büszke is vagyok, mondták már többen, hogy „Hogy van az, hogy neked ugyanúgy szól a hangod, mint régen?” Én örülök neki. Sokat énekelek, de ez valószínűleg egy adottság.
Beszéljünk egy pár mondatot a Falemelő-koncertről. Hogy kerültél kapcsolatba az ötlettel?
Úgy gondoltam, hogy Farkas Dorkának tényleg kellene segíteni. Ő egy nagyon klassz csaj, áll a lábán és biztos vagyok benne, hogy maga is összehozná – de egy kicsit hozzá tudunk járulni ezzel mi, művészek is. Nekem ebben már van gyakorlatom, mert a Baltazárnak is szerveztem egy nagy koncertet a BMC-ben gyakorlatilag egyedül. Most is egy csomó művészt én hívtam, akik nem ismerték Dorkát és azért lett egy ilyen széles merítés és nagyon színes a műsor, hogy minél többen jöjjenek. Lesz egy nagyon klassz koncert, aki megveszi a jegyet, azzal támogatja az ügyet is, aki pedig prémium jegyet vesz, az még a fogadáson együtt lehet a művészekkel is. Lesz majd egy kis fogadás – ehhez is találtam két szponzort.
Az interjúban Dorka is említette, hogy te voltál, aki rögtön szervezni kezdett.
Megpróbálok neki segíteni, igen, de nem könnyű az embereket rávenni bármire is, mert most mindenkinek nehéz. De rajta vagyunk, hogy minél többen jöjjenek el a koncertre és segítsenek is vele.
