Homonnay Zsolt színművészt, énekest, a Budapesti Operettszínház művészét nem kell bemutatni a színházba járóknak. Ő azonban a sok-sok pályán töltött év és a megszámlálhatatlanul sok szerep eljátszása után néhány éve úgy döntött, visszaül az iskolapadba és elvégzi a rendezői szakot is. Az újabb diploma sikeres megszerzése után szeptembertől egy másik, magas és terebélyes fába vágta a fejszéjét: tanítani kezdett a Színművészeti Egyetemen. E három, egyenként is “teljes munkaidős” elfoglaltság mellett azt gondolhatnánk, egy négygyermekes családapának aludni sem jut ideje, ő azonban még erre is rácáfol. Hogy mivel foglalkozik még, hogy látja a 2021/22-es, végre megszakítás nélkül végigjátszott évadát és merre néz tovább, miben, hol látja a jövőjét – erről mesélt komolyan, vidáman és őszintén.
Voltak előadások, melyek áldozatul estek a vírusnak, mint például a Gutenberg! A musical!, amelyből csak néhányat tudtatok lejátszani. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg munka volt benne és zseniális előadás volt. Nem akarjátok valahol folytatni?
Dehogynem! Nagyon szeretnénk, imádtam azt az előadást. Kerestünk is már rá helyszínt, talán valahova majd be tud férni. A Gutenbergnek az a nagy előnye, hogy tulajdonképpen be tudjuk csomagolni az egész cuccot egy kocsiba. Voltunk vele a Balatonon is, szabadtéren, óriási siker volt. Nagyon jól működő előadás és mondom, nagyon nagy előnye, hogy bárhol, bármikor, húsz perces pakolás után előadható.
Remek hír, eszerint a Gutenberg nem került le a műsorról, csak szünetel?
Szünetel, mert a Karinthyban, ahol ment, tovább akarták ugyan játszani, de az igazgatóváltást követően megint várni kell, hogy mi lesz, szóval ott nem biztos a folytatás.
A másik előadás, aminek keresztbe tett a vírushelyzet, az Amerikai komédia volt. Ennek az utolsó előadása végülis egy kivonat lett megbetegedések miatt és egy koncerttel ért véget. Ami egyébként egy fantasztikus koncert volt, viszont ezután a darab tulajdonképpen elbúcsúztatva sem lett. Ezért nem fáj a szívetek?
De. Pont az Amerikai komédia egy olyan darab, amire nekünk is nagy szükségünk van, végre kiszabadulva a nagy és komoly drámákból, egy felszabadultabb játékstílust megengedő előadás volt. Reméljük, hogy egyszer még visszatér.
Apropó, visszatérés: ha elővesznek egy darabot, amiben korábban játszottál és nem te kapod újra a szerepet, kritikusabban nézed a kollégát?
Nem. Nem, mert én abban hiszek, hogy minden szerep belülről építkezik és a szubjektumon keresztül megszűrve interpretálódik. A lényeg, hogy aki játszik, az az adott helyzetet értse meg, kódolja át a saját világába és abból fogalmazzon, a saját világából. Nem is keresnék hasonlóságot két alakítás között. Például a Szépség és a Szörnyetegben néha látok egy gesztust, egy mozdulatot – én emlékszem, hogy tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt miből alakult ki, minek lett ez a végeredménye, a mai szereplő már lehet, hogy nem is tudja, hogy honnan ered, csak beleilleszti a saját játékába, élvezi, hogy készen van és neki már nem kell kitalálnia. De az mégis az ő előadása már.
Automatikusan átveheti az új beálló az elődje gesztusait?
Ez a szituációtól és a rendezőtől is függ. Ha ő kéri, akkor igen. De a rendező adott helyzetben kérheti azt is, hogy a szereplő találjon ki valamit magának. Ez nagyon sokszor tetten érhető a hármas szereposztásoknál, amikor három táncos komikus játszik három szubrettel. Ott a rendező mondhatja, hogy találj ki valami olyat, ami neked jól áll, vagy hogy amit most csináltál, azt tartsd meg mert jó, vagy akár azt, hogy figyelj, ez ott őnála nagyon jó volt, ezt vedd át, gyakorold ki, hogy neked legyen természetes és hiteles, mert ez kell a darabba. Rendezői kérdés, hogy mikor várja azt, hogy az intsrukciói nyomán a színész maga teremtse meg a figura gesztusait, vagy mi az, amit pontosan látni szeretne egy adott helyzetben.
A hármas szereposztásnál te ragaszkodsz a poénjaidhoz? Ha valami tetszik, azt kigyakoroljátok mindenkivel, vagy változik úgy, hogy az aktuális partnerhez passzoljon?
Nem, én azt gondolom, hogy a hármas szereposztásnál is közös a munka. A legjobb talán pont az, hogy mindenki a kijelölt határokon belül, személyiségéből fakadóan más. Ha valaki azt mondja, hogy ez neki nem esik jól, azt nem lehet ráerőltetni. Lehet, hogy valaki valamit nagyon viccesnek talál, ettől nagyon viccesen is tudja csinálni, más meg azt mondja, hogy ugyanaz tőle erőltetett – nem mindenkinek áll ugyanúgy minden. Alapvetően a hármas szereposztásoknál, akár a Jekyll és Hyde-nál, akár a La Mancha lovagjánál, ha elindul egy próbafolyamat, akkor hárman próbálunk párhuzamosan, ezért nagyon sokat dolgozunk, gondolkodunk együtt, hogy egy-egy helyzet, az alapok, az irányok fixek legyenek és abban ne legyen különbség. Azt a partnerekkel nem lehet megtenni, hogy valakivel valami egészen mást csinálsz és azt a rendező se akarná. Ezért a rendező instrukciói alapján egy közös munka ez, egy kreatív teammé válva tudjuk a jeleneteket vagy a karakterünket építeni. Például előfordulhat egy Jekyll próbán, hogy én mondok valamit, mondjuk Dolhai Attila hozzátesz még egy gondolatot, ami neki erről eszébe jut, majd Sándor Peti ezekből fakadóan csinál rá egy gesztust vagy egy mozdulatot – ezek összeépülnek eggyé és így jön létre az adott jelenet.
A La Mancha lovagja történetébe is beleszólt a vírus: lejátszottátok néhányszor, aztán jöttek a különféle kényszermegoldások, az egyfelvonásos összefoglalók, koncertek, végül a bezárás. A Nine bemutató többször elmaradt. Ilyen indulással nehéz volt tényleg végigjátszani az évadot?
Ez a legeklatánsabb talán a Nine-nál volt, annál kétszer futottunk neki a bemutatónak és mind a kétszer elmaradt. A Nine esetében egy olyan precíziós munka folyt, ahol szinte centiméterre és másodpercre rögzült a próbafolyamat alatt minden. Egy-egy előadást mindig hosszú próbafolyamat előz meg, de itt, ebben a díszletben, ezzel a rengeteg lépcsővel szinte már matematikai pontosságú alapra volt szükség. Hogy el tudd képzelni, ez volt az egyik mozdulatom: „Azon a lépcsőn megyek, ott jobb lábbal indulok, balra fogok fordulni és jobb kézzel nyúlok, ő addigra tartja oda a táskáját, én adom a pincérnek a pénzt, ő nyújtja a poharát” – itt egy gépezetnek kellett hibátlanul működni, mert ha nem, akkor valamelyik fogaskerék vagy rugó akad és akkor már maga stílus, vagy az egésznek a rendszere sérül. Talán az a darab volt a legnehezebb, hiszen ott minden rezdülést újra fel kellett eleveníteni és rögzíteni, úgy, hogy amikor már játsszuk, ne egy matematikai képlet megoldásának látsszon, hanem organikussá váljon.
Szeretitek játszani?
A Nine-t? Én nagyon! Azt gondolom, hogy szükség van az ilyen darabokra is. Nyilván megosztó tud lenni, ha például valaki olyasfajta elvárással érkezik a színházba, ahol egyfajta és általa már megszokott világot akar újra látni. De énszerintem kell olyasmi, ami egy kicsit a nézőt is készteti arra, hogy gondolkodjon, nyitottá váljon és újat lásson. Maga ez a Fellini-téma amúgy sem egy könnyed történet, egy szürreális világ, az ebből készült zenés változat nagyon rákényszeríti a nézőt, hogy figyeljen – és nem baj, hogy van ilyen is. A színháznak ez is feladata.
Még a vírus kitörése előtt, a rendezői vizsgádra készülve meséltél egy Harold Pinter-rendezésről és azt ígérted, hogy majd látható lesz Pesten is. Végülis az az előadás létrejött az Egyetemen?
Megcsináltuk, de nem mutattuk be. Az a rendező-vizsgámhoz is kellett, az volt a prózai, a Gutenberg a zenés vizsgadarabom. Elmaradt a bemutató és azóta gyakorlatilag minden nap van róla szó, hogy valamikor pótoljuk. Most viszont épp a pandémia miatt annyi pótlás van, szinte összecsúszott az elmaradt a jelenlegivel és a jövőbeliekkel, hogy egyszerre kell mindent csinálni.
Nem ez volt a leglazább évadod.
Nézzük végig: augusztusban elindultunk a Nine-tól, jött a Mosoly országa, aztán az István a királyon és a Maricán, majd a La Mancha lovagján keresztül elértünk a Hegedűs a háztetőnhöz és torkolltunk a Jekyll és Hyde-ba, mindezt szünet nélkül, egymásba érve, párhuzamosan. Közben volt egy Huszka Gála-rendezés, közben voltak gálák, volt Dubaiban gála, voltak felújítások, mint a Dorian Gray… Egyszerre. És közben ment a tanítás.
Ezt hogy bírod aggyal?
Abban is hiszek, hogy az agyunknak viszonylag kevés kapacitását használjuk a lehetőségekhez képest, úgyhogy én megyek a tágulás irányába. (nevet) Van ott még hely, van még a vincseszterben szabad kapacitás. Mindig megpróbálok arra koncentrálni, ami éppen aktuális. Most például lesz június 26-án egy kutya-show, Ebugatta! címmel itt a színházban.
Ez mit takar?
Van egy úgynevezett „vidd be a kutyád a munkahelyedre”-világnap. Erre normál esetben azt mondja az ember, hogy jó, leül majd a kutya az íróasztal mellé, vagy beül mellé a kamionba – itt azért a színházban ez egy kicsit speciálisabb helyzet lesz, de megcsináljuk. Ezt az egészet szerkesztem és rendezem is. Gyakorlatilag az a lényege, hogy a fodrásztártól a művészeken keresztül a világosítókig, a műszakig egy csomóan hoznak be kutyákat.
A nézők is?
(nevet) Nem, a nézők nem. A kutyákkal csinálunk egy showműsort, a kutyák szemszögéből hangzanak majd el kisebb monológok, amihez a Színművészeti Egyetemről a hallgatóimat kértem fel, hogy a hangjukat kölcsönözzék. Egy akadálypályán mozognak a kutyák, megpróbálják a feladatokat végrehajtani – ami vagy sikerül, vagy nem -, közben a kutya szemszögéből egy monológ fog elhangzani arról, ahogy ő látja a gazdáját. Persze zenével. A fellépők mind kutyaátiratokkal, kutyával vagy kutyához énekelt dalokkal fognak készülni. Ma délelőtt például ezen dolgoztam, hogy a hang-alámondásait, beköszönőit megcsináljam. Így jövő hétre össze tudom szervezni, hogy bejöjjenek a hallgatók felmondani a monológokat, a szpotok hangja Dézsi Szabó Gábor lesz, ő is jön hangfelvételre. Utána én azt még hangszerkesztem, hangvágom, átküldöm a videóshoz, aki a beérkezett fényképekből a háttérvetítéseket megcsinálja – mert a kutyákról persze lesznek kis bejátszások, fotók… Ja, és az egésznek a celebrálásával is lesz dolgom, mint az est házigazdája.
Szóval egy igazi írta-rendezte-rajzolta…
… és megnézte, igen. (nevet) Én ezt nagyon jó ötletnek tartom, akár egy hagyományteremtő dolog is lehet belőle.
Te is fellépsz?
Igen, a La Mancha nagy dalát fogom a kutya szemszögéből elénekelni.
Átírjátok a szövegeket?
Át, igen. Nagyon vicces lesz az egész, egy igazi showműsor. Kis változatosság, mert közben a tanítványaim vizsgáznak, nekik épp záróvizsgájuk van az első tanévből, úgyhogy velük dolgozom naphosszat.
Készülsz egy-egy előadás, vagy tanóra előtt?
Igen, mindig az aktuális következőre összpontosítok. Én nem szeretek és nem is tudok beesni egy előadásra, nem merném megengedni magamnak, hogy ne legyek felkészült. Ezt a hallgatóknak is mindig mondom, hogy csak a felkészültségben hiszek, meg a tökéletes koncentrációban. De ahhoz, akárhányszor játszottunk is el egy előadást, nekem át kell vennem, át kell énekelnem, át kell néznem bizonyos dolgokat. Fontosak a felkészülési helyzetek. Az egyetemistákhoz sem mernék úgy bemenni órára, hogy az anyagból, amiről beszélünk, ne legyek felkészült, ne legyek kész.
Számomra ez az egyetlen lehetséges út, különben úgy mennék be a színpadra, hogy azt érzem, gyomoridegem van, azt se tudom, hogy mi jön és csak bízom abban, hogy majd beugrik, aminek kell. Hiszem, hogy csakis akkor jöhet létre művészi szabadság és alkotás, ha az anyagot maximálisan birtokoljuk.
Pedig tőled nem áll távol a szövegek rögtönzése. Fordul elő, hogy direkt költesz új szöveget?
A rögtönzés kell néha, van, amikor az ember tudja, hogy mit kéne mondania, de hogy pontosan mi is az a szó… vagy a partner mond mást és akkor arra kell reagálnom.
A szövegek átírásával én nagyon sokat szoktam… szórakozni, nekem ez könnyen megy, már az óvodától kezdve csinálom. (mosolyog) Szoktunk a gyerekkel is olyat játszani, hogy felolvassuk valamelyik mesét és egy idő után, mikor az adott szöveget már ismeri, elkezdek hozzákölteni a kijelölt jambikus rendszerben – és már nagyon sokszor azt követeli, mert az mindig viccesebb, meg új. Szóval igen, szoktam ezzel szórakoztatni magamat is.
Egy kevésbé rögtönözhető előadás kapcsán merül fel a kérdés, amiért remélem, nem bántódsz meg: hogy lettél te Tevje? Bevallom, mikor meghallottam, azt gondoltam, hogy biztosan nagyon szépen el fogod énekelni, de sem a karaktered, sem a hangszíned nem Tevje. Aztán beültem az előadásra és te bebizonyítottad, hogy de.
Igazából ugyanez volt nekem is az első gondolatom, de megint csak azért, mert bennem is, ahogy szerintem sokunkban, sztereotip prekoncepciók élnek róla.
Előttünk van a film, Tevje úgy néz ki és pont.
Azért megkérdezném, hogy szerinted hány éves volt ott Topol?
Nagyon fiatal, harmincas, de pontosan nem emlékszem.
Harminchét éves volt valójában és mire emlékszel? Egy ötven-hatvan év körüli ember.
Én annyi a különbséget láttam, miután megnéztem az előadást, hogy itt most Tevje nem a falu bölcse, hanem a szomszéd srác és ha ezt az ember elfogadja, akkor minden a helyén van.
Pontosan. Bár azért nem ő, hanem a rabbi a falu bölcse, de nekem is ez volt az aggályom, meg is kérdeztem, hogy én hogy jöttem szóba? Végül meggyőztek, bár… Azért nem kellett annyira győzködni, hiszen tudtam, hogy ez egy csodálatos darab és egy csodálatos szerep egy elképesztő történetben, de bennem is élt egy kép. Aztán átgondoltam: ahogy mondtam, minden szerepet szubjektumon keresztül kell megfogalmazni és itt miről van szó? Tevje elengedi a felnőtt korú gyerekeit – hát nem pont ez történik a ma érettségiző gyerekemmel, aki most elindul valahova a nagyvilágba egy amerikai egyetemre? Öt gyerekük van – nekem jelen pillanatban négy van, a legkisebb két és fél, a legidősebb tizennyolc éves. Eddig ez stimmel. És ha utánaszámolunk: azt mondják, el is éneklik a Do you love me?-ben, hogy huszonöt éve házasok, ők olyan tizenhét-tizennyolc évesen házasodtak – akárhonnan számolok negyven pluszosok, nem hetvenesek és innentől kezdve még matematikailag is stimmel. Volt már olyan, hogy azt gondoltam, egy adott szerep másfajta karaktert kíván, de én majd egy kicsit át fogom fogalmazni a saját arculatomra. Jó, elvileg olyan szokott lenni, de ez most egy kicsit más lesz, nézzük meg, hogy működik-e. És a darab szempontjából működik.
Azt kell mondjam, hogy a gyerekek elengedése-jelenetekben, amikor a nagylány elutazik és mikor a kisebbikre Tevje semmiképp nem adja az áldását, a könnyekig meg tudtál hatni. És ezek nem a zenés pillanatok, hanem prózaiak.
Erről is azt gondolom, hogy nem valamifajta szerepet kell megvalósítani, hanem magunkat kell a szerep mögé tenni. Tehát én pontosan azt csinálom, amit csinálnék, vagy csináltam, vagy csinálok adott helyzetben. Ezért is egy nagyon fontos szempont, amit említesz, mert pontosan ezt kérem, ezt követeljük meg Földes Dzsonival a hallgatóktól az első naptól kezdve az egyetemen. Ma már a 21. században – de már a 20. század második felében is így volt – nem szabad, hogy elváljon a próza a zenés játéktól. Nézzük meg a nagy filmszínészeket, akik egyszer csak feltűnnek énekes szerepben, Meryl Streeptől Banderasig. Attól még ők ugyanazok a nagyon jó színészek, csak éppen most zenében is meg kell nyilvánulniuk. De nem lesz más a színészetük, vagy más minőségű az előadásuk, attól még ugyanolyan igénnyel fogja eljátszani a Che Guevarát is, mint az Ügynök halálát vagy a Pillantás a hídról-t. Minket nagyon sokszor ért az a megkülönböztetés, hogy „jó, hát ti zenések vagytok”. Nem véletlen, hogy a zenés színpadon mozgók viszonylag kevesebbszer kerülnek be filmekbe vagy prózai előadásokba, mert valamiért azt gondolják, hogy meghalnának prózában. Miközben nagyon sok zenés színész – Földes Tamás, Polyák Lilla, Bardóczi Attila, Nagy Anikó, hogy csak néhány nevet említsünk – végzett prózai osztályban és aki zenés előadásban látja őket, nem is gondolja, hogy ők épp a próza felől jöttek.
Te szívesen játszanál prózát?
Igen. Meg szívesen is rendezek prózát. Például a Harold Pinter is egy óriási kirándulás volt. Ezért is volt jó ez a prózai rendezői szak, hogy elmerülhettem egy olyan rétegében a színházművészetnek, ami nem volt a mindennapjaim része, mert alapvetően az elmúlt három évtizedben mindig valami zenés kihívás előtt álltam. A rendezői szakon viszont minden egyes darab vagy jelenet, amihez hozzányúltunk, nem egy következő zenés dolog volt, hanem a legtisztább, legmélyebbre menő próza. Nagyon szívesen foglalkozom prózával, már csak azért is, mert azt gondolom, hogy ezt az elemzést, vagy látásmódot, vagy elmélyülést egy-egy szituációban ugyanúgy megköveteli a zenés színház is.
Egy Jekyllt tényleges színészi tehetség nélkül aligha lehet jól eljátszani, hiába énekli el valaki tökéletesen.
Hát, igen. Mégis nagyon sokszor rábízzák ilyenkor a zenére, ami tulajdonképpen működhet is akár. De mennyivel árnyaltabb és mélyebb drámai helyzetet lehet elérni, ha az ember valóban prózai alapossággal elemzi a Jekyll és Hyde-ot. Arról nem beszélve, hogy ezeknek a daraboknak az alapja mindig prózai mű. Talán az operetteknél van kivétel, de a musicalek mindig már meglévő, működő darabokból lesznek, akár a Manderley ház asszonya, a Jekyll és Hyde, a Dorian – bármelyik.
Még a Hegedűs a háztetőn is…
Hát hogyne, Tóbiás, a tejesember. És egyébként még a Szépség és a Szörnyeteg is egy adott mese. De például a Jekyllnél a lélektani elemzésbe belemerülve azt látjuk, hogy itt van két különböző lelki alkatú ember ugyanabban a testben, ugyanabból a személyiségből táplálkozva, ugyanakkor mégis olyan, mintha az a két lelki alkat két különböző ember lenne, de egy ember játssza végig a darabot, csak éppen jelenetenként mást. Ha két ember játszaná, akár akkor is működne a dolog. Itt Jekyllként is végig kéne tudni játszani a darabot meg Hyde-ként is. Épp az a színészi bravúr benne, hogy úgy kell mégis kezelni a karaktereket, mintha az egész estére vonatkozna és nem változna jelenetenként. Ha mondjuk héttől tízig az ember Tevje bőrébe bújik, akkor héttől tízig úgy gondolkodik, mint Tevje, ahhoz rendeli a belső világát, a gondolkodását, a reakcióit, az akcióit, a szituációkban való részvételét.
A szünetben is Tevje vagy?
Szünetben… Nekem a szünetben meditatív nyugalomra van szükségem.
Ajtó becsuk és mindenki hagyjon békén?
Pontosan. És már előtte is. Pont a Jekyll és Hyde egy olyan előadás, ahol már a fodrász is inkább az öltözőmbe jön, nem megyek át a fodrásztárba sem. Bejön, ajtó be és ott megcsinálja a maszkolás, sminkelés feladatait. Ott már nem szeretem azt a nyüzsgést, ami kimozdít. Inkább a meditatív, koncentrált állapotban maradást szeretem, tehát úgy vagyok Tevje, hogy benne maradok a világában.
De ott van Szu Csong, Lehár anyaga, ami operai szintű zenei megoldásokat kíván, az egész zenedramaturgiája operai rendszerre épül fel, sokkal kevésbé épít a prózára, mint Kálmán vagy mint Zerkovitz, sokkal nagyobb zenei képekben fogalmaz. Azt énekelvén végiggondolni, hogy a jövő héten Jekyll és Hyde leszek, de még előtte Tevje – erre mondtuk a főigazgató úrral, hogy lehet, hogy ezt majd csak később kell beleírni az önéletrajzba, mert ha most megnézi valaki, akkor lehet, hogy azt mondja, hogy „szerintem az se volt normális, aki kitalálta, hogy ez így legyen – meg az se, aki elvállalta”. (nevet) Persze, nagyon hálás vagyok, hogy ilyen bizalommal van irányomban.
És ezt ép ésszel és ép fizikummal túléled…
Persze. Ez azért fel is tölti az embert nagyon.
Ebben segít az, amikor tíz perces állótaps van egy előadás végén?
Így van, meg maga a feladat is. Például nem gondolom, hogy nagyon sokaknak eszébe jutott volna, hogy mi Janza Katával legyünk Golde és Tevje. Lehet, hogy elteltek volna évek, évtizedek, hogy a színház játssza a darabot anélkül, hogy ez felmerült volna valakiben. Pedig rettentő jó érzés, hogy arra gondolt valaki, hogy mi legyünk és jók leszünk. És hogy olyanok lehetünk, amilyenek mi vagyunk, fiatalok, de akiknek már vannak felnőtt gyerekeik és azért még a szerelem, a szenvedély is ott van közöttük…
Amikor azt mondják, hogy „Énekelj Szu Csongot!” – én örülök, hogy „De jó, azt gondolják, hogy el tudom énekelni!”. Itt meg megkaptam a bizalmat, hogy csináljak egy prózai igényű szerepet – mert ezt legtöbbször, akár a Don Quijotét, prózai színészek játsszák viszonylagos énekléssel, amit elbír a darab, mert nem követelmény úgy, mint Lehárnál, hogy úgy legyen operai igénnyel elénekelve pontosan, ahogy a kottában van.
Nézőként hadd mondjak ellent, kivételesen. Ha valaki kiáll a színpadra és elcsikorogja a La Mancha dalt, vagy belecsuklik a hangja a tetejébe, nekem az az egész előadást lehúzza és nem tud tetszeni.
Persze, csak azt mondom, hogy ezeknél a szerepeknél egy kiváló színész csodálatosan el tudja játszani a karaktert és ezen keresztül hitelesen megoldja a zenés kihívásokat is és nem mondják azt, hogy na, ezt így nem szabad. De ezért is egy nagyon jó érzés, feltölti az embert egy-egy “prózai alakítás némi zenével”, mint például a Tevje vagy a La Mancha. Aztán utána egy Jekyll és Hyde, vagy egy Guido, ami egy Fellini finomságú szürreális világ és speciális lelkületet igényel – ezt most csak arra mondom, hogy így fel sem merül a kérdés, hogy hogyan bírom ki ép ésszel, mert amellett, hogy egy szerepet, egy előadást meg kell csinálni, ne felejtsük el azt sem, hogy milyen sokat kapunk vissza mindezekből az estékből és a nézőktől. És hogy mennyit jelent az színész lelkének az is, hogy az ember bizalmat kap, hogy gondolkodnak ilyen szinten benne. Ez egy nagyon nagy vitamininjekció.
Akkor is így volt, amikor rád bízták a Huszka gála rendezését?
Hát hogyne! Hogyne! Én abba is ezerrel belevetettem magam, hogy legyen egy díszlete, egy koncepciója, hogy ne csak „még egy gála” legyen. Tulajdonképpen úgy is működne, mert jók a számok, jó a szerző, de azt akartam, hogy legyen annak is egy saját világa. Ősszel, szeptemberben lesz majd egy Kálmán gála is és a Mária főhadnaggyal is megkerestek, hogy rendezzem meg én. Nagy kihívás, mert azért sokszor gondolja azt egy színész a pályája során, hogy „ha nekem adták volna oda, ezt vagy azt egy kicsit másképp csinálnám, de mindegy, legyen így most, színész vagyok, az a dolgom, hogy a legjobb tudásom szerint csináljam, amit a rendező kér”. Ezt az elmúlt évtizedekben én is sokszor éreztem.
Szoktál kötözködni a rendezőkkel?
Persze. Hogyne. De nem mint rendező, hanem mint színész.
Hagyják?
Hát ki hogy. Győzzük meg egymást! Én alapvetően hiszek a kreatív munkában, ez a Jekyllnél is nagyon jól működött Vincze Balázzsal, mert végső soron én nem akarom őt felülbírálni sem a szándékában, sem a végső megvalósításban. Nekem az a dolgom, hogy magamat megtaláljam a szerepben és hitelessé tegyem, amit ő akar, leigazoljam, elfogadtassam azt. De az, hogy ez hogy alakul ki… Amikor egy rendezőnek azt mondom, hogy „mit szólnál egy olyan dologhoz, hogy…”, erre az a válasz, hogy próbáljuk meg, aztán lehet, hogy azt mondja, hogy jó, csak legyen kevesebb, vagy épp több, de így lesz közös a munka. Én nem azt várom el, hogy pontosan megmondja, mit csináljak, azt várom, hogy azt mondja meg, ő mit szeretne látni. Aztán találkozzunk valahol a keresztútnál és onnantól kezdve közös ösvényen tudjunk menni. Ha nagyon szembemegyünk egymással, akkor legyen úgy, ahogy ő akarja, de végső soron nekem, mint színésznek meg kell, hogy legyen a belső meggyőződésem, hogy az jó, nekem abban hinnem kell. Vagy ha véletlenül azt érzem, hogy nem elég jó, akkor már az én dolgom is, hogy megpróbáljak még valamit hozzátenni, hogy jobb legyen, működőképesebb legyen. De nyitottan állok mindenhez és végső soron elfogadom a rendező világát. Ugyanis, ha majd én kerülök ilyen helyzetbe, akkor ugyanezt várom el a többiektől. (nevet)
Rendezőként is ilyen kooperatív leszel?
Volt már ilyen a Huszka-gálában is, meg a Gutenbergnél is, hogy beszéltünk dolgokról és azt mondtam, hogy jó, nézzük meg, mert lehet, hogy jobbat mondasz. Vagy csak más módon közelíted meg, amit én szeretnék, de végeredményben ugyanoda jutsz. Lehet, hogy neked az jön a saját belső világodból és azzal jobb eredményt érünk el, mintha én ragaszkodom hozzá, hogy ezt márpedig így csináld. Megpróbálok mindig mindenkit beavatni a miértbe, így nem kell mindenkinek egyesével elmagyarázni, hogy “te most itt lassan fordulj meg” és a többit, mert ha megérzi a lelkületét, akkor már tudja, hogy hogy forduljon vissza, hogy nézzen föl, és milyen testtartásban, vagyis milyen lelki állapotban legyen a következőkben önmagából fogalmazva. Úgy gondolom, hogy ezen a téren leegyszerűsítem a saját munkámat is, mert így mindenki érti, hogy mit és miért kérek.
A Mária főhadnagynál is ilyen koncepcióid vannak, vagy az még nincs egyben?
Korai lenne még erről beszélni, de már vannak koncepcióim. Most még az a fő kérdés, hogy – miután 1942-ben ezt már nagyon megcenzúrázták – mennyit tudok megtalálni az eredeti Szilágyi szövegből. Volt több adaléka ennek, mert azért ’42-ben nem volt egyértelmű, hogy miben gyanítanak német-ellenességet, mennyire tartják magyarkodó nacionalistának az egészet. Vagy adott esetben, hogy Honthy Hanna mire mondta azt, mint Antónia, hogy „Én itt csak állok, ezek meg ennyit beszélnek, majd én megyek középre!” Hiába mondták neki, hogy „Hannácska, ne menj középre, mert ott most Kossuth Lajos beszél, ez az ő nagy jelenete.”, a következő történt: mikor jött volna Kossuth beszéde – ami alatt Honthy Hannának csak állni kellett volna a nép között, mint Antónia és csillogó szemmel nézni Kossuth Lajost -, ő felszaladt mellé és azt mondta, hogy „Lajos, én pontosan tudom, hogy mit érzel és mi zajlik a lelkedben, tudom, mit akarsz mondani” – és elmondta a szövegét. Később ezeket persze kihagyták. A Kossuth-részek nagy részét amúgy is kihúzták. Én pedig most utánanézek, hogy milyen volt az eredeti. Már beszéltem Fényes Szabolcs unokáival is, akiknél lehet ’42-es operettszínházas anyag, de beszéltem ügynökségekkel, vagy Huszka Zsuzsával, szóval egy komolyabb kutatómunkáról beszélünk. Most például van arra esély, hogy egy gyűjteményben megtalálhatjuk nem is a ’42-es, hanem a ’42-es bemutató előtti anyagot, amiből még nem húztak ki semmit a cenzúrázó politikai hatalmasok a főpróbahéten.
Mindenben ilyen precíz vagy?
Szerintem igen. Különben nagyon sok idő megy el fölöslegesen a lényeges dolgok rovására. Ha az ember nem készül fel – és az most mindegy, hogy könyvespolc-készítés vagy gyerek-kisház-építés, amit a múltkor csináltam, vagy akár a hallgatókkal való együttműködés –, nagyon sok idő elmegy ahelyett, hogy már egy bizonyos alap megléte után az igazán fontos dolgokkal tudjunk alaposan foglalkozni. Fokozottan igaz ez, ha a munkafolyamatban sok ember van jelen. A Huszka gálán is vagy hetvenen voltak a színpadon. Azt nem lehet, hogy hetven ember ne tudja pontosan, hogy mi a dolga, vagy mi az elvárás. Viszont hogy ha mindenkinek egyesével kell elmondani, hogy hogy szeretném – akkor megint csak ott tartunk, hogy rengeteg időbe telt és még csak az első mondatnál tartunk. Én úgy nem is tudnám ezt csinálni, mert nem tudnék kreatívan gondolkodni, ha mindenkire akkor kellene külön-külön oda figyelni.
Az évadod egyik nagy újdonsága a tanítás. Ez régi vágyad volt, vagy az élet dobta?
Ez egy olyan meglepetés-történet volt a számomra, amire igazából nem számítottam. Tulajdonképpen Kiss B. Attila kért fel rá, mondván, hogy újra indulna az operett-musical szak és kellene neki valaki olyan, aki egyaránt jártas az operettben és a musicalben is, van gyakorlati tapasztalata színészként, az pedig pont nagyon jó, hogy egyben rendező is, ami magához a tanításhoz, az emberekkel való kommunikáláshoz nagyon szükséges. Ezért kért fel engem. Nyilván én is tele voltam kétellyel, meg vagyok is mindig, ezért is gondolom, hogy mindig fel kell készülni, nem kezdhetek el ott agyalni, hogy ez így jobb vagy úgy jobb, lennie kell egy irányvonalnak, egy vezérelvnek. Ez tényleg egy új dolog, de nagyon élvezem, nagyon mámoros dolog azt látni, ahogy fejlődnek a gyerekek. Gyakorlatilag itt van tizenhét különböző helyről jött gyerek, tizenhét különböző gondolkodással, van, aki már dolgozott színházban, énekkarban, van, aki tánc világából jött, van, aki azt se tudja, hogy mi ez és az nagyon érdekes, hogy ez a tizenhét külön út hogyan kezd egy irányba tartani.
Mi a visszajelzés: szeretnek?
(elgondolkodik) Szerintem igen. Nem kérdeztem még meg tőlük, hogy “Szerettek-e?”. (nevet) De énszerintem igen. És persze mellettem van Földes Tamás, aki prózai szakon végzett és vele nagyon jól tudunk egy irányban gondolkodni. Úgy alakítottuk ki a munkát, hogy ő a prózai tanegységünk vezetője és én vagyok mellette a tanár, én meg a zenésnek és ő mellettem tanár. Így nincs olyan, hogy egyik órán nem értenek meg valamit, amit a másikon számonkérünk, ettől viszont egészen hihetetlenül jól tudunk együtt működni.
Rendezés, tanítás – hova tovább?
Hát most a rendezés és a tanítás is két olyan felület, amiben még újonc vagyok. Vagy még nagyon sokminden van előttem. És mind a kettő terület nagyon sok fiókot nyit ki bennem. A rendezésben is ezer olyan dolog van, ami már a jövőre előkészület. A pandémia ilyen szempontból jó volt, mert azalatt írtunk egy darabot, de azon kívül is nagyon sok olyan dolog van, amit szeretnék ezen a területen megvalósítani. A tanításban is ez van, nagyon sok dologról tapasztalatból tudjuk, hogy milyen jó lenne. Mondok egy példát: analóg módon megcsinálni egy prózai darabot és egy zenést, vagy akár a kettőt ötvözni. Vegyük például a Dorian Grayt, ami egy Oscar Wilde-mű, vegyük a Nyomorultakat, ami Victor Hugo, az Anna Kareninát, ami Tolsztoj…
Sorolod a kedvenceimet…
Igen, ezek nekem is kedvenceim és azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó fejlődési terület. Én szerettem volna ilyeneket csinálni és mi meg is próbáltuk magunktól, de most a saját tapasztalatainkat tudjuk továbbadni. És egyébként elkezdem a doktori iskolát. Láthatod: most épp rengeteg minden van, egyik jobb, mint a másik és mindig az a jobb, amivel éppen kezdjük. Van, aminél már csak a zeneszerzői simításokra várok, hogy azt mondhassuk: na, itt a darab, mikor csinálhatjuk? De én közben már elkezdtem kettő másikat.
Hány órából is áll egy nap?
(nevet) Ez az! Van olyan zeneszerző, akivel azt beszéltem meg, hogy befejez valami nagy szimfonikus költeményt – két év múlva – és addigra kéri a szövegkönyvet, hogy neki tudjon állni. Tehát már a két év múlva esedékes kreatív munkákat szervezzük, mert annyi minden van.
De azért kérlek, nyugtasd meg a téged kedvelőket, hogy a színpadot sem adod fel!
Dehogyis! Én azt imádom, az nekem minden nap egy feltöltődés. Legyen az Szu Csong vagy Jekyll és Hyde, ezek akkora kihívások, hogy ezeket megfutni mindig nagyon jó érzés. Az, amikor a Vágyom egy nő után vastaps van, vagy az Eljött az óra, vagy a Ha én gazdag lennék után – csak példaképp említve néhányat -, ennek mindnek megvan a varázsa. Az én számomra is.
