Ma már egy retrónak tervezett nyaralás is egy Facebook-poszttal indul, korunk már csak ilyen. Egy reggelen feldobta a rendszer a hírt, hogy az Agárdi Popstrandon Bikini koncert lesz. Erről eszembe jutott az a néhány héttel ezelőtti koncert, ahova sok-sok év után merészkedtem el és nagyon pozitív élményekkel távoztam, majd rögtön jött a felismerés rökönye: én sosem jártam az Agárdi Popstrandon. Voltam a KEK-en, a SOTE-n, voltam nyári, balatoni koncertturnékon, kisebb-nagyobb koncert-rendezvényeken – persze még a múlt század második felében, fiatalkorom kezdetén -, de érthetetlen módon Agárd és a Popstrand kimaradt az életemből.
Persze azonnal rákerestem a lehetőségekre, s mikor beigazolódott a félelmem, hogy a „lemegyek a koncertre és vissza”-verzió kétséges, mivel nem voltam tisztában az időpontokkal és a távokkal, keresgéltem tovább, immár a szállások között. A külföldi utaknál már bevált a Booking.com – a többi, gyakran reklámozott oldalon eddig csak drágábban találtam meg ugyanazokat a szállásokat -, így itt foglaltam le egy szobát. A visszaigazolásból kiderült, hogy kicsit jobban oda kell figyelni, mert sikerült egy kétágyas szobát úgy lefoglalnom, hogy egyedül akarom igénybe venni. Mikor Lídia barátnőm szólt, hogy szívesen velem tart, megpróbáltam módosítani a foglalást két főre, ám a szállás visszajelzett, hogy nincs több hely. Ezt azóta sem értem: vajon a kétágyas szoba másik ágyát kiadták másnak? Másképp hogy lehet, hogy ilyen esetben nincs több hely? Hamar lefoglaltam két főre egy másik szállást azzal, hogy majd az egy főset törlöm. (A törlést pár nappal az indulás előtt akartam intézni, és megjegyzendő, hogy a szállás a „miért mondja le?” kérdésre adott válaszom után jelzett, hogy van még hely, foglaljam át – az utazónak jól jöhet az infó, hogy ha 3-4 héttel az utazás előtt már nem is talál szállást, előfordulhat, hogy 3-4 nappal az utazás előtt sikerrel jár.)
Eljött a tényleges indulás, a vonatúthoz különösebb hozzáfűznivaló nincs, a vonat elindult, meg-megállt – csak az volt meglepő, hogy 40 perc alatt meg is érkeztünk Agárdra. Engem mindig elbűvöl a velencei-tavi megállók épülete – lehetséges persze, hogy másutt is vannak ilyen boltíves kis házikók, de az én agyam még gyerekkoromból a Velencei tóhoz köti őket. És nagyon szívesen nézegetem.
Elindultunk a szállásra, a címet tudtuk, az útirány nagyjából megvolt, csak azzal nem számoltunk, hogy Agárd nem gyalogos- illetve tömegközlekedésre szakosodott, ebből következően buszt a környéken nem találtunk, de ami még meglepőbb: járda sincs minden útszakaszon. Elég sáros-vizes volt a talaj, ezért a járdát helyettesítő füves sávon nem szívesen indultunk volna el, az úttesten még kevésbé, így a keresztutcákon és a párhuzamos utcákon át gyakorlatilag cikk-cakkban jutottunk el a szállásunkra egy nagyjából tizenöt perces sétával.
A nap folyamán kiderült, hogy az egész településre – legalábbis az általunk bejárt részére – jellemző ez a helyzet. Egyetlen buszmegállót láttunk, a menetrend azonban összesen 3 (!) járatot ígért egész napra. Azt gondolná az ember, hogy az egyéni közlekedéssel számolnak, ennek azonban némiképp ellentmond, hogy a gyalogos- és bicikliút nincs mindenhol jól értelmezhetően szétválasztva, ahol pedig igen, ott nagyjából 40-50 centi egy-egy sáv, amin a legnagyobb jóindulattal sem fér el két ember egymás mellett, arról nem beszélve, hogy egy modernebb babakocsi egymagában is átlóg a biciklisávba. Viszont az is tagadhatatlan, hogy bár a biciklisták száma jelentős, mégsem kellett konfrontálódni senkivel, mindenki udvarias mindenkivel. (Szinte, de erről ne is essék szó.) Az utak egyértelmű pozitívuma a rengeteg pad, ahol megpihenhet a fáradt sétáló – gyönyörű kis szigetek állnak padokból, hívogatnak arra, hogy lecsüccsenjünk rájuk.
Érdekesség, hogy alig látni személyautót, valószínűleg ennek is köszönhető a pesthez szokott tüdőnek érzékelhetően tiszta, élvezetes a levegő, s még a kánikulai hőmérséklet is elviselhetőbb volt, az árnyék érezhető hűvösségéről nem is beszélve.
Apropó: kánikula és napsütés. Egy héttel az indulás előtt már kifejezetten ellenszenves időt ígért a meteorológia, az előző egy-két naptól pedig már országos esőt prognosztizáltak egész hétvégére. Ehhez képest, bár láthatóak voltak az előző éjszakai eső nyomai, kicsit borongós, de száraz reggelen érkeztünk Agárdra, ahol tíz óra környékén kisütött a nap és onnantól csodálatos, határozottan meleg, nyári időnk lett.
A kronológiához visszatérve itt jön az a pillanat, amikor megérkeztünk a szállás elé. Azért csak elé, mert egy csengő nélküli, bezárt kapu fogadott minket. Ez a biztonság mind a kettőnknek tetszett, azt mindig jó tudni, hogy illetéktelen nemigen juthat be a szállodába. Gyorsan telefonáltam egyet, mire egy nagyon kedves, mosolygós lány kiszaladt értünk és beengedett, hogy sok órával a szoba elfoglalása előtt letehessük a hátizsákjainkat. A közösségi teret megpillantva megállapítottuk részint, hogy nagyon szép, másrészt, hogy amilyen véletlen, olyan jó választás volt az Atrium Agárd Tréning- és Üdülőház. Közben kísérőnk elmondta, hogy a szobakártya minden publikus zárat nyit, a többi szobán kívül bárhová be- és kimehetünk vele, anélkül viszont sehova, a bejárati kapu is csupán a szobák elfoglalására rendelkezésre álló időben nyitható kártya nélkül. Az információt megjegyezve elindultunk utunkra.
Kávéfüggőként az első utam egy kávézóba vezetett – volna, ha találtunk volna ilyet, vagy bármit, ami nyitva van. De nem: Agárdon, hétvégén minden délben nyit. Hiába sétáltunk el nem egy és nem kettő, különféle rendeltetésű vendéglátóipari egység előtt, egyikben sem foglalkoztak hajnali fél tízkor a potenciális vendéggel.
Elszontyolodva döntöttünk a valahova beülés helyett a tópartra kiülés mellett, mikor kiderült, hogy a legszigorúbb szabály alól is van kivétel: a parttól pár méterre lévő Regatta Büfét nyitva találtuk! A pulton belül álló, első pillantásra kissé unott fiatal lány pillanatokon belül meggyőzött bennünket arról, hogy a látszat csal, olyan közvetlen stílusban, humorral és profizmussal kezelte a száz százalékban nem teljesíthető kérésemet, és olyan tökéletesen pótolta a lehetőségek ismeretében a hiányzó hozzávalókat, hogy a végén finomabb jegeskávét kaptam, mint amire számítottam. Nagyon sajnálom, hogy nem kérdeztem meg legalább a nevét, de ha véletlenül eljut hozzá ez az írás, tudnia kell, hogy nagyon hálás vagyok neki, amiért feldobta a hangulatunkat. Kávéval kezemben sokkal lelkesebb vagyok, vigyorogva folytattuk utunkat még vagy tíz méteren keresztül, a korábban már kinézett padig.
Zöld fű, kék ég, vízpart, vagyis csodás színekben játszó táj, kávé és egy jóbarát. Egy dolog hiányzott még a teljes harmóniához, de pár percen belül a nap is kisütött, így immár mindent tökéletesnek nyilvánítottam.
Lelkes szemlélődésünk közben felfigyeltünk arra a sajnálatos tényre, amiről sokat hallottunk, de szembesülni vele nem túlságosan jó érzés: a tó vize valóban ijesztően alacsony. A mellettünk lévő strandon egy fiatalember hosszan-hosszan besétált a vízbe, és az mégsem ért neki még térdig sem. Szomorú látvány volt, ahogy a kicsit odébb, nem strand-részen elénk tárult kép is: az autógumitól kezdve a fémvödörig és a műanyag nemtudjukmegállapítanihogymiig döbbenetes mennyiségű szemét bukkan ki az alacsony vízből.
Elég hosszan elbeszélgettünk, talán abba se hagyjuk, ha nem éget annyira a nap, hogy kezdtük nem igazán jól érezni magunkat a naptej ellenére egyre piruló bőrünkben.
Az interneten talált agárdi nevezetességek közül a Gárdonyi Géza Emlékházat választottuk ki, arra vettük az irányt. Online térképünk szerint két kilométer út várt ránk, „az csak egy fél óra” – gondoltuk. Hááát… Nem volt sokkal több fél óránál, de nem volt egy kellemes út. Itt szembesültünk a pár centi széles gyalogossávval és azzal a ténnyel is, hogy rengetegen közlekednek biciklivel Agárdon. És az is most szúrt szemet, illetve bőrt, hogy a csodaszép, egymásba érő lombozatú fasor csodaszép, egymásba érő lombozatán vígan átsüt a nap, így bőrünk újabb és újabb adag naptejet igényelt.
Melegünk volt és kissé talán már elegünk is, azon töprengtünk, hogy vajon hogy sikerült kiválasztani a szállásunktól legtávolabb eső nevezetességet, mikor egy kanyar után felsóhajtva pillantottuk meg a táblát: „Gárdonyi Emlékház arra”!
A jegypénztár-büfé-információ ellátója, Ráczné Irénke a sebtiben ráárasztott kérdéseinkre útbaigazított, elmondta, hogy mit merre találunk, mi mennyibe kerül, és végül át is vehettük a belépőket. Rövid beszélgetésünk alatt kiderült számunkra, hogy nem véletlenül van ő ott: lelkesedésről és komoly ismeretanyagról árulkodott minden mondata. Láthatóan örült neki, hogy mélyebben érdeklődtünk a házról és szívesen, barátságosan válaszolgatott. Végül megkért bennünket, hogy nézzük meg jó alaposan az általa megnevezett képet és távozás előtt térjünk vissza hozzá, mondjuk el, kiket láttunk a fotón.
Bevallom, a XX. század elejének íróit-költőit hamarabb felismerem idézeteik alapján, mintsem arcképeikről, de tüzetesen megszemlélve a homályos, fekete-fehér fotót, Móricz Zsigmondot beazonosítottuk. Be kell ismernem, a továbbiakban csaltunk: Lídia leült a telefonjával, megkereste a fotót, így kipuskáztuk a többi nevet. Nem voltunk annyira arcátlanok, hogy mindet felsoroljuk, de így is kissé szégyellem a csalást, itt kérek elnézést Irénkétől, de a lelkesedése láttán nem volt képünk egy árva névvel visszakullogni hozzá. Reméljük, nem okoztunk csalódást neki így utólag és olyan jó szívvel emlékszik ránk, ahogy fogadott minket – és ahogy mi emlékszünk rá.
Az emlékház Gárdonyi Géza szülőháza, pontosabban 1863. augusztus 3-án egy bizonyos Ziegler Géza született meg ebben az épületben. A tökéletesen felújított házban a 2009-ben rendezték be a ma is látható kiállítást, ahol sok érdekesség között látható például Gárdonyi pipája, egyik festménye, saját titkosírásával írott kézirata és különleges fényképtartó állványa is. Őszintén szólva nem tudtam róla, hogy Gárdonyi festett, fényképezett, és a titkosírásáról sem rémlik, hogy tanultam, így tehát azt mondhatom, hogy a néhány szobában kifejezetten sok új információ birtokába jutottam.
A rendezett, füves-fás parkon keresztülsétálva nagyon hamar elértük a rönkvárat, mely az Egri csillagokban szereplő egri vár kicsinyített mása.
Ez a hely persze inkább a gyerekeknek élmény, s bár mi is szívesen végigsétáltunk rajta, egy felnőtt számára ez egy viszonylag gyors programpont, mely közben gondolataink közé már befészkelte magát az, hogy „visszafelé is két kilométer gyalog” – és már sokkal inkább arra koncentráltunk, nem indul-e épp el egy olyan autó a parkolóból, amibe esetleg beférnénk. Persze nem volt szerencsénk, így egymást nógatva és kelletlenül, viszont telefonjaink lépésszámláló alkalmazása által ünnepelve visszafelé is megtettük az ebben az irányban valahogy rövidebbnek tűnő távot.
Már nagyon aktuálissá vált az ebéd, és hirtelen túl nagy lett a választék: jóval elmúlt dél, így amerre néztünk, nyitott éttermek és büfék vettek körül minket. Vaktában választottunk egyet.
Az agárdi vendéglátók honlapjainak többségén nincs feltüntetve a SZÉP-kártya elfogadása, ezért kellemes meglepetés volt az erre irányuló kérdésünkre a „természetesen, mindegyik fajtát”-válasz. Ennek ismeretében némileg kevésbé foglalkoztunk az étlap árak-oszlopával. A választék bőségéből kifolyólag nem könnyen, de rendeltünk a rendkívül udvarias és szolgálatkész pincérünktől, akitől megtudtuk még azt is, hogy 1894-ben ezen a helyen már egy csárda üzemelt, ezért onnan számlálódik a Nádas Étterem történelme, jelenlegi formáját pedig 1993-ban nyerte el az épület. Mi ebből csak annyit tapasztaltunk, hogy az étel nagyon finom és az adagot sem mérik szűkmarkúan. A mosdót meglátogatva egy különlegességet vettem észre: ilyen ruhatárat én még nem láttam, nemcsak étteremben, de színházban és egyéb rendezvényeken sem. El kellett mosolyodni a láttán, nagyon tetszett.
Egyetértettünk Lídiával abban, hogy nem jöhettünk volna jobb helyre, a Nádas Éttermet szívesen ajánljuk minden Agárdon járónak.
A bőséges és ízletes ebéd után a mármár szokásos, tizenöt perces séta jutalmaként végre elfoglalhattuk „szobánkat” a szálláson. Azért az idézőjel, mert a kétágyas szobának lefoglalt szoba helyett egy kétszobás apartman várt minket, a hálóban egy franciaágy, a nappaliban egy kanapé és egy egyszemélyes ágy, mindkét szobából kijárással a teraszra. A fürdőszoba is kényelmes, modern, nem a külföldön megszokott, kisebb asztalnyi alapterületre zsúfolt zuhany-wc-mosdót jelenti, itt nem vágja vesén könyökkel a zuhanyozót a mosdónál fogat mosó kedvese. Az előtérben polcok és szekrények, valamint hűtő.
A szobánkkal szemben lévő szaunát időnk rövidsége miatt nem tudtuk kipróbálni, viszont a fantasztikus tetőteraszba, ahonnan szinte az egész tavat belátni, azonnal beleszerettünk.
Körbejárva kiderült, hogy nem csak pihenésre alkalmas a szálloda: ping-pong és billiárd asztalt és darts-táblát is találtunk, és a kerten át a strand is pár lépéssel elérhető.
Egy kávé és néhány üveg ásványvíz beszerzését követően már tényleg tökéletesen jól éreztük magunkat. Rövid pihenés, telefonálgatás-mobilnyomkodás után – a wi-fi természetesen ingyenes – elindultunk az esti programra, az utazás ötletét adó Agárdi Popstrandra. (folyt.köv)
