Korábban ott hagytam abba a történetet, hogy elindultunk az esti programra, az utazás ötletét adó Agárdi Popstrandra. Egyébként, amint kitaláltam, hogy ide eljövök, megkerestem az Agárdi Popstrand honlapját és Facebook-oldalát is, végigolvastam mindent, amit csak találtam. Ezek után hökkenten szembesültem egyrészt a ténnyel, hogy 44 éve működik a rendezvényközpont.
Az Agárdi Popstrand nem egy „szimpla” nyári szabadtéri színpad: amikor a Velencei-tó jege eléri a biztonságos vastagságot, Magyarország legnagyobb természetes jégpályája nyitja meg a kapuit, ahol mindenki kedvére korizhat és csúszkálhat. Mindez, mint a magyar könnyűzenei élet múltjában oly sok minden, Turbók János nevéhez fűződik. Pár nappal „villámnyaralásunk” előtt telefonon beszélgettünk vele, s ő magától értetődő kedvességgel és közvetlenséggel mesélt nyárról-télről, múltról-jelenről és természetesen a hétvégi Bikini koncertről, amit a magam részéről türelmetlenül vártam.
Miért pont Agárd?
Budapesten 15 évig rendeztem koncerteket a Kertészeti Egyetem legendás Klubjában (KEK), ahol hasonló volt a tematika, mint az Agárdi Popstrandon. Mindig nagyon odafigyelve szerkesztettem a műsorokat, mivel a színvonalból nem engedtem. Pl. soha nem volt alternatív vagy techno zene és csak normális zenekarok léptek fel az óriás klubban. Ezt nagyon értékelte a közönség. ’76-ban megkerestek az agárdiak, hogy csináljak nyári KEK-et Agárdon, mert a kiemelt üdülőkörzetben szó szerint nincs semmilyen program. Százmilliárdos állami beruházás-fejlesztés történt, de teljes mértékben kimaradtak a kulturális beruházások és a szolgáltatás-fejlesztések.
Akkor lejöttem Agárdra és 1977-ben, összeláncolt szemétszállító pótkocsikon adott koncertet pl. az Omega, a Piramis, az LGT, az Edda – tehát a teljes popzenei élvonal. Nomád körülmények voltak. Például az öltöző a Napsugár Strand kubikus műhelyében volt. Teljesen áldatlan állapotok uralkodtak és kimondható, hogy ez méltatlan volt a Velencei tóhoz.
Bár szinte minden működési feltétel hiányzott, látod: az Agárdi Popstrand megmaradt, miközben nagyon sok tradicionális hely, pl. az Ifipark, a Petőfi Csarnok, a Budai Parkszínpad, vagy akár az egyetemi klubok, megszűntek… Mi meg, megmaradtunk.
Megfogalmazható az, hogy miért?
Roppant egyszerű: ültettem – teljes földcserékkel – kb. 250 fát és bokrot, a nézőteret pedig kitaposhatatlan ősgyeppel füvesítettem be. Ezt szeretik a Napsugár Strand vendégei is. Tehát létrehoztam egy zöldövezeti környezetet, amelyet azóta is folyamatosan gondozok. A 44 év alatt, tízszer építettem fel a mindig magas színpadot. Ez nagyon fontos szempont, mivel a színpadkép láthatósága-látványa fontos szolgáltatás, igényli a közönség és szakmai elvárás is. Az átlagos magasságú nézőknek is kényelmesen – térdtől és nem az orruktól felfelé – kell látniuk a színpadon állókat. Az egész látvány arányos, például a színpad felett nem 8-10 méter magasságban van, egy ormótlan tető. Vannak ilyen helyek. A műsor és a hangosítás színvonala egyértelműen mindig kiváló, és van egy igényes és hűséges Közönségünk. Az évtizedek alatt, sikerült „felfedeznünk” egymást, ezért a jelenben már négy generáció jár a Popstrand koncertjeire. Nem csak tinik jönnek hozzánk és a közönség nagy többségét a hölgyek teszik ki. Az a véleményem, hogy a nőknek nagyobb a normalitása. Jól észrevehető, hogy a hölgyek gyorsabban fedezik fel az értékeket.
Különbözik a közönség összetétele a téli és a nyári rendezvényeken?
Nem. Szinte ugyanarról az igényes közönségről beszélünk, akik örülnek, hogy gyönyörű természeti környezetben lehetnek és tudják, hogy télen is jó zenék szólnak és tisztaság van. Erre mindig nagyon ügyelünk. És természetesen első a biztonságos jég. Felelős gondolkodást igényel annak a kimondása-kihirdetése, hogy a jég biztonságos. Igen, rajtam van az – önként vállalt – teljes felelősség. Ezért készítettem egy speciális jégvastagság mérőt, mivel kötelességem folyamatosan mérni a jég vastagságát.
Ez valóban nagyon komoly felelősség. Sosem elégelted meg? Hallatszik a hangodon a lelkesedés, hogy ez neked szívügy, de soha nem érezted úgy, hogy eleged van?
De, most már elegem van, mert kiderült, hogy én vagyok a nyári információs központ… Ez több száz telefont jelent minden nap, ami néha már sok. Engem hívnak szállás-ügyben, strand-ügyben és én vagyok a COVID- információs ügyelet is. Mindenféle kérdést megkaptam, pl.: lehet-e jönni, milyen igazolás kell és hány éves kortól kell, hogy „Ugandából jön haza a barátom”, meg Bécsből, Angliából, jöhet-e… Ezt még nem tudtam kiheverni.
Jönnek a telefonok abban az ügyben is, hogy jó-e a víz, érdemes-e jönni, stb. De hát én nem vagyok strand. A Napsugár Strand a strand, én csak egy színpad vagyok – de engem keresnek meg, mivel a különféle szolgáltatásoknak nincs, vagy nem ismert a telefonszáma.
Az a legrosszabb, mikor nem tudsz válaszolni, erre anyáznak meg okoskodnak, aztán politizálni kezdenek és sokszor már muszáj válaszolni, pedig az egészhez tulajdonképpen semmi közöm.
Ha már COVID: hogy vészeltétek át az elmúlt időszakot?
A családom minden tagja megkapta. De be vagyunk oltva, két oltással. Ami a Popstrandot illeti: hazudnék, ha azt mondanám, hogy „Á, semmi gond!”, mert igenis, a világjárvány hatással volt a vendégszámra és ez érezhető a jegybevételen. Ennek ellenére szuper koncerteket tartottunk és vannak szenzációs dokumentumaink. Szeptemberben felteszek az oldalainkra néhány koncert részletet…
Mi van akkor, ha szakad az eső? Egyszerűen megázunk?
A nyári zápor nem akadály. Viszont egy több napos zivataros előrejelzés, vagy több napos folyamatos esőzés, már tényleges akadály lehet. A Hooligans járt így. Négy napos viharos frontot jósoltak, ezért kötelességünk volt elhalasztani a koncertet.
Egy kis ajánló a Facebook oldalunkon: kiraktunk egy 1989-es agárdi Bikini koncert-részletet. Annak idején, amikor – hétfőnkénti adásszünettel – csak egyetlen tévécsatorna volt, akkor szombat esténként a televízió a KEK-re kapcsolt, vagy az Agárdi Popstrandra, ahol felvették, illetve közvetítették a koncertjeimet. Ez a Bikini koncertfelvétel is akkor készült. Ezt tettük ki beharangozónak, hogy 1989-ben érezd magad és hogy egy kicsit át tudd élni ma is az akkori hangulatot.
A beszélgetés után persze megnéztem a videót. Én abban az évben voltam először Bikini-koncerten, s a látottak valóban visszaringattak egy kicsit ifjúságom perceibe, ezek után pedig még sokkal jobban vártam a koncertet.
Néhány gondolat a Popstrandról. Gyakorlatilag a vonatról leszállva a bejárathoz érkezik meg az ember. Jó, ez egy kis túlzás, de tényleg nagyon közel van a vasútállomáshoz.
Nem tudtuk elképzelni, hogy mit is várjunk, így nyitott kíváncsisággal léptünk be, nézelődtünk jobbra-balra. Elsőnek megjegyeztük, hogy hol mentünk el a mosdó mellett, ez minden rendezvényen igen fontos infóvá válik egy adott pillanatban. Következtek a büfék, és bár én egyedül egy jégkrémre vágytam, amit pont egyik büfé sem árult, ez még nem szegte kedvemet. Persze alkoholtól a sósperecen át kürtős kalácsig minden más volt, de ezért felemlegetettem magamban Murphyt és túl is léptem a kérdésen.
Alig valamivel a kapunyitás után értünk oda, mégis találtunk már néhány nézőt: ki bebiztosítva a helyét az első sorban ácsorgott, ki a vízparton üldögélt – ki pedig felkészült versenyzőként plédet, párnákat lehelyezve a valóban figyelemre méltóan sűrű, élénkzöld gyepre telepedett.
Feltűnő volt, hogy rengeteg szemetes van kihelyezve, jól látszik, hogy a tisztaságra valóban nagyon odafigyel a rendezőség. Sajnos azt nem láttuk, hogy a sötét leszálltával a nem minden egyedében szondaképes tömeg vajon használta-e a tárolókat, de addig a legtöbben ellépkedtek a szemetesig.
Mi a partot választottuk a várakozásra, nem véletlenül: elterveztük, hogy ha jön a naplemente, olyan fotókat csinálunk, amilyet ember még eddig sose.
Természetes, hogy a vágyott színeket nemigen láttuk ott helyben, furamód viszont a fotókat visszanézve sokkal szebb színekkel szembesültünk, mint élőben.
Közben a hátunk mögött elkezdődtek a koncertek, elsőként a B52 nevű csapat lépett a színpadra, róluk nagyjából annyit tudtam, hogy rockzenét játszanak. Nem állítom, hogy fanatikus rajongójuk, de szívesen végighallgattam, tetszett a zenéjük. Őket Tóth Andi követte, akit én komoly tehetségnek tartok és a legkisebb mértékben sem kedvelek – hadd maradjak annál, hogy ez a véleményem a koncertje után sem változott.
Lídia nem nevezhető született Bikini-rajongónak, ő ott maradt a parton, én a koncert kezdetére odatrappoltam az első sor szélére – amúgy kifejezetten nem szeretek elől állni, de most a fényképezőgéppel biztonságosabbnak éreztem, ha minél kevesebb oldalról vesznek körül emberek.
Azok után, hogy leírtam, 1989-ben voltam először Bikini koncerten, és így, néhány évtized múltán is elindultam egy koncertért úgymond vidékre, azt hiszem, az én hozzáállásom a zenekarhoz nem igényel túl sok szót.
Nagy valószínűséggel az én életemben ez a csapat már mindig az örökös kedvencek közé fog tartozni.
Ezért most nem a dalokat meg a zenét szeretném véleményezni, hanem a körülményeket. Nem tudnám megtippelni a nézőszámot, nem vagyok jó az ilyesmiben, de sokan voltunk.
Viszont volt személyes tér, nem kellett összesimulni senkivel csak azért, mert mellé sorsolt a tömeg.
Arrébb tudtam lépni, ez azért egy viszonylag nagy objektívvel elég megnyugtató.
Lehet, hogy csak szerencsém volt, de nem találkoztam a számomra a koncertek rémét jelentő, fél literes műanyagpohárral a kezében ugrándozó típussal.
Ennek tiszta szívből örültem. És kellemes meglepetésként értékeltem azt is, hogy a hangszóró előtt állva sem éreztem veszélyben a dobhártyámat, nem a puszta hangerőre alapozott a hangosítás.
Igazából szinte tökéletesen jól éreztem magam, egyetlen komolyabb negatívumot tapasztaltam: a sötét beálltával a fényre érkező bogarak számát. És azt kell mondjam, a közönséggel együtt én jártam jobban, nekünk csak azzal kellett foglalkozni, hogy ha lehet, ne csípjen meg még egy és még egy szúnyog. A fiúknak a színpadon énekelni kellett úgy, hogy tucatszámra vették őket körbe a bogarak. Minden tiszteletem az övék, én tuti nem nyitottam volna ki a számat abban a rovar-rohamban.
De ha a – sajnálatosan a vízparti estéken természetes – faunaelemektől eltekintünk, minden remek volt, nagyon jó hangulatban, kellemes emlékekkel távoztam.
Rettentő hálás voltam Lídiának, amiért nem szökött meg korábban és így nem kellett találgatnom, hogy merre is kell mennem a nagyjából vaksötétben. A közvilágítás címén nagy magasságban elhelyezett meleg fehér fényű izzó szép, de szinte az utcatáblát se lehet elolvasni a fényénél. Lídia viszont képes a tájékozódásra sötétben is – ezért elmondhatatlanul irigylem – így a sztenderd tizenöt perc alatt hazasétáltunk.
Reggel arra ébredtünk, hogy azért van, ami bejött a meteorológiának: stabil eső verte a terasz mellett álló fák leveleit, látható volt, hogy ez ma nem lesz az a szép nyári nap, mint a tegnapi. Kicsit fanyalogva, de kényelmesen összekészülődtünk és már mehettünk is reggelizni.
A svédasztalos választék nemcsak bőséges volt, hanem igazán finom is. Olyan mértékben jóllaktunk, hogy még az időjárás se tudott elszomorítani bennünket. Lídia az egyik esőszünetben még a partra is lemerészkedett és fantasztikus, „homokos tengerpart”-fotókat készített.
Megállapítva, hogy az alap-terveinket megvalósítottuk tegnap, döntöttünk: ha mára bejön a ramaty idő, max megkérünk egy nyaralótársat, hogy némi hozzájárulásért szállítson el a vasútállomásig és befejezettnek nyilvánítjuk a villámnyaralást.
Összeraktuk a cuccunkat, majd többször átbeszéltük a következő lépést, mindig a pillanatnyi időjárási helyzet ismeretében, majd a sokadik napkisütés után vállat vontunk és elindultunk.
Visszasétálva a vasútállomás felé az első, ami utunkba akadt az a dodgem-pálya volt, ami mellett tegnap már többször elmentünk, és amivel szegény Lídiát tegnap az őrületbe kergettem. Ennek oka, hogy én nagyon vágytam dodgemezni, ő nagyon nem, ám minden alkalommal, mikor ott jártunk, üres volt a pálya, egyedül pedig nem buli ez a „sport”.
Ezúttal azonban hárman is köröztek-ökörködtek a pályán, így kérdés nem volt, hogy most akkor én is bepattanok az egyik – természetesen aranyszínű – kisautóba. Imádok visszamenni gyerekbe, és ez így, társakkal, remekül sikerült. Úgy tippeltem, egy apuka a gyerekekkel volt a játszótársam, három „pasival” kergetőztünk – először csak “autóztunk” szépen, körben, de egy véletlen koccanást követően már vérre menő csatákat folytattunk, halálos fenyegetések és az azokat követő hatalmas vihogások kíséretében. Eszméletlen vidám pár perc volt, végtelenül jól éreztem magam, ezúton köszönöm Lídiának, hogy őrizte a pakkokat, míg én szórakoztam és még fotókat is készített az eseményről.
Lelkesen indultunk tovább és mentünk is legalább tizenöt lépést, amikor megálltunk és elgondolkodtunk a továbbiakról. Nagyjából 11 óra volt, és még mindig hétvége, tehát ahhoz, hogy valahova beüljünk, még minimum egy órát várni kellett volna. Alig valamivel korábban reggeliztünk, tehát az ebédet még nem vártuk olyan türelmetlenül. Az idő sem győzött meg minket arról, hogy ha elindulunk valamely nevezetesség felé, nem kapunk a nyakunkba egy erőteljesebb esőt, így sóhajtva még egyszer rápillantottunk a vízre és átmentünk a vasútállomásra.
Tulajdonképpen semmi különöset nem csináltunk, csak eltöltöttünk kicsit több mint egy napot valamivel távolabb a lakhelyünktől – de azt mondhatom, nagyon kellemesen eltöltött hétvége volt. Imádtam a vízpartot, a nyarat, a szuper társaságot és minden egyes programpontot.
