Herczegh Péterrel, a Nemzeti Színház fiatal színészével a színház művészbüféjében beszéltünk meg találkozót, melyre pár perccel korábban érkeztem. Belépésemkor azonnal úgy éreztem magam, mintha egy középiskolába csöppentem volna a szünet kezdetén, annyi vidám, csevegésbe merült fiatalt láttam az asztaloknál. Persze az előadások alapján nem volt kérdés, hogy rengeteg fiatal színész játszik a Nemzeti Színházban, de azért így szembesülni az átlag-életkorral, meglepő volt. Viszont az is tény, hogy a nevetve beszélgető fiatalok között az ember automatikusan mosolyogni kezd a világra, lehetetlen komornak, de talán még komolynak maradni is egy ilyen közegben.
Interjúalanyom abszolút beleillik a miliőbe, egy kedves, közvetlen, rendkívül szimpatikus fiatal srác ült le velem szemben és mesélt hatalmas mosollyal, ragyogó szemekkel, komolyan elgondolkodva vagy nagyokat nevetve önmagáról, a színházról és mindenről, ami ezekhez kötődik.
A beszélgetésünket megelőzően megpróbáltam felkészülni belőled, de elég kevés infót találtam rólad. Egy félmondaton azonban megakadt a szemem: „foglalkozása színész, zenész”. Zenész?
Igen, van egy Dante nevű zenekarunk, amely lassan három éves. Én trombitálok benne.
Nem ez a legtipikusabb hangszer, amin egy fiatal játszani kezd. Hogy találkoztál a trombitával?
Egyetemen kellett választani egy hangszert ahhoz, hogy az osztályzenekarban játszhassak. Nem tudatos választás eredménye: fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, végül az osztályfőnököm, Uray Péter javasolta a trombitát. Én meg azt mondtam, hogy jó, akkor az lesz.
Ez ennyire egyszerű? Amit a kezedbe adnak, azon játszol?
Nemnem. (nevet) Annyira nem… Hosszú út volt, de már megszerettem és mostmár meg is marad.
Az út elején megkedvelted vagy azért időbe telt?
Örültem neki azonnal! Nagyon jó érzés volt megtanulni, annyira büszke voltam, mikor már öt hangot is le tudtam rajta játszani! Azóta is nagyon szeretem.
Erős tüdőd lehet… Persze az a beszédeden is hallatszik, hogy az jól működik. Nagyon különleges, szép beszédhangod van. Nagy hangsúlyt fektettél hangképzésre, vagy ez genetika?
(nevet) Ezt nem tudom. Egyetemen volt rendes hangképzés-óránk, énekóránk, mint mindenkinek. Lehet, hogy ez csak szerencse, hogy ezt kaptam a szüleimtől. Azt mondják, hogy édesapámnak is jó erős hangja van. (nevet)
Folytatva a megkezdett vonalat: milyen stílusú zenét játszotok?
Ajaj, ebben én nagyon rossz vagyok. Talán nevezzük világzenének. Népies hangzásvilág van vegyítve, alternatív, könnyű rock, ska elemekkel.
Megtalálható a zenétek a Youtube-on?
Youtube-on, Spotify-on, iTunes-on, mindenhol. DANTE.
Megjegyeztem a nevet. Utána fogok nézni, nagyon kíváncsi vagyok rá. Énekelni is szoktál?
Nem, egyáltalán nem.
Nem szeretsz, vagy nem megy? Vagy sose volt rá szükség?
Hát… Annyira nem megy. (nevet)
És szeretnél?
Persze, csak… A hangok tisztaságára kellene ügyelni. (nevet)
Félre ne érts, egyáltalán nem muszáj mindenkinek énekelnie, csak kíváncsi lennék, hogy szólhat az énekhangod…
Én is kíváncsi lennék, igazából örülnék, ha tudnék énekelni.
Térjünk át a prózára. A legújabb előadásod, amire most készültök a május 14-én bemutatásra kerülő Bakkhánsnők lesz, Theodórosz Terzopulosz rendezésében. Milyen vele próbálni?
Ó, az ő rendszere teljesen más! Ilyesmivel még tényleg soha nem találkoztam.
Megfogalmazható, hogy miben olyan más?
Valószínűleg igen, de ezt elég nehéz szavakkal pontosan kifejezni.
És azt, hogy te milyen különbséget érzel, mikor a Bakkhánsnőket próbáljátok, mondjuk Az ajtó próbáihoz képest?
Azzal kell kezdeni, hogy Terzopulosz azt mondja: a tragédia egy egészen más műfaj, mint aminek gondoljuk, nem pszichológiai módon közelíti meg a szerepeket, vagy az egész előadást, nem a megszokott értelemben beszél a szerepekről. Az alapkoncepció az, hogy mindent az Isteneknek játszunk, mert ők nézik az előadást. Itt testből indul ki minden. Fizikai színház, fizikai megközelítése a lényegnek, tulajdonképpen egy rituális színházi forma. A beszéd is inkább a test hangszerként való használata, mint csak szavak kimondása, egy ősi, elemi erejű kifejezésmód. Mélyről, „test-emlékezetből” jövő szavak hangzanak el, a logikát kikapcsoljuk és minden csak az ösztönökön alapul. Az egésznek különös megszólalási módja van, még hangban is.
És mit csinál az, akinek nincsenek benne az ösztöneiben az ősi görögök?
(nevet) Gyakorlatokat csinálunk rá, nagyon sokat. Minden reggel van egy egyórás tréning. Ez egy alapverzió, van egy három órás változata is, de mi csak az egyórásat csináljuk és utána kezdünk el dolgozni. Ez sokat segít, hiszen egy-egy próba nehezebb, mert szokatlan és az embert a tapasztalat arra késztetné, hogy reál-sziutációkat játsszon. Ez a helyzet pedig vissza-visszatér.
Te gondolatból játszanál és itt érzésből kell?
Gondolatból, igen és ezt ösztönből, érzésből kell. Ilyet még nem csináltunk.
Mindenki jól bírja?
Igen, mindenki próbálja felvenni a fonalat. Izgalmas előadás lesz, bár nem lesz hosszú, csak egy óra húsz perc.
Jól érzem a szavaidból, hogy ez a nézőktől is különös, értő figyelmet követel majd?
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen lesz kívülről. Az biztos, hogy nagyon jó próbálni, mert ez olyasvalami, amit még nem csináltam és ez inspirálólag hat. Én a magam részéről folyamatosan tanulok valami újat, de hogy ennek a végeredménye kívülről milyen lesz, azt tényleg nem tudom.
Ezeket a most tanult dolgokat be fogod tudni építeni egy következő szerepbe, vagy esetleg a már futó szerepeiden változtatsz valamit a hatásukra?
(mosolyog) Ezt még nem tudom.
Nagyon az elején vagytok?
Nem, már egy hónapja csináljuk. De mivel annyira eltér mindentől, nem tudom, hogy hogyan lehet a későbbiekben „felhasználni”. A tréning részei, a légzés-gyakorlatok, amikre nagyon nagy figyelmet fordítunk, ha nem is feltétlenül tudatosan, de be fognak szerintem épülni a későbbiekben. Ez a tréning nagyon hasznos, főleg így reggelente, gyakorlatilag elindítja az ember napját. Ha legalább ennyi megmarad, az már egy nagyon jó dolog.
Egy kicsit beszéljünk a Rómeóról is. Nekem az az előadás kifejezetten tetszett, bár irgalmatlan hosszú. Ti hogy bírjátok azt a négy órát?
Azt az elején ijesztő volt végiggondolni, hogy ez négy óra lesz. De már nem érzem annyira fárasztónak. Próbálni sokkal fárasztóbb volt, akkor hosszabbnak tűnt, megterhelőbbnek, de most hogy már bennünk van pár előadás…
Pár?
Húsz körül lehetünk, azt hiszem. Átlag havi kettőt-hármat játszunk, kivéve most áprilisban, mert most a MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) miatt nem volt szabad este.
A klasszikus nyelv, a Rómeó és Júlia klasszikus fordításának nyelve jön neked ösztönösen, vagy sokat kellett tanulni? Nem mindenki képes szépen és értelmezve mondani az ilyen szöveget.
Pont a Rómeó esetében nem tudok erre válaszolni. Egyetemen ugyanebből a Mészöly-féle fordításból volt egy vizsgánk, én akkor megtanultam ezt az anyagot, ezért a mostani próbafolyamat alatt nem volt vele problémám, már a fülemben volt.
Azt olvastam az életrajzodban, hogy kétéves korodig New Yorkban éltél. Magyarul tanultál meg beszélni vagy angolul?
Ez egy jó kérdés, szerintem magyarul, de erre nem igazán emlékszem. Angolul az volt az első szavam, hogy „bubble”. (buborék)
A leglényegesebb szavak egyike. (nevetünk) Volt oka?
Igen, volt egy kis buborékfújóm, azt vittem magammal mindenhova.
Gyerekkorodtól színésznek készülsz, vagy egy hirtelen ötlet volt?
Tulajdonképpen igen. Nem fogalmazódott meg bennem szó szerint, hogy színész leszek, de mikor először felmerült a kérdés, hogy mi szeretnék lenni, akkor már efelé terelődött az életem.
És akkor hogy kerültél rendező-asszisztens képzésre?
Nem vettek fel a Színművészetire. Tulajdonképpen a család ösztönzésére történt, azt akarták, hogy csináljak valamit, ne hagyjak ki egy évet. Abban maradtunk, hogy valamit legalább tanuljak. Ehhez hozzátartozik, hogy amikor felmerült lehetőségként a színészet, akkor én inkább a filmek felől közelítettem a kérdést, nem a színház volt az elsődleges.
Filmszínész akartál lenni?
Igen, abszolút.
És még mindig a filmhez húz a szíved, vagy mostmár megragadtál a színháznál? Vagy paralel szeretnéd a kettőt?
Nyilván mindenki szeretné paralel a kettőt… (nevet)
Fizikailag ez megoldható?
Megoldható lenne, ha nehezen is, de mostanra beleszerettem a színházba. A színház még mindig személyes műfaj és mára annyi minden lett digitális, annyira könnyen elérhető minden az interneten, annyi filmet gyárt mindenki, hogy a film már nagyon mást jelent.
A mozi elvesztette az értékét?
A mozi értéke azért még egy kicsit megvan, a tévében, interneten elérhető filmekre, tartalmakra gondolok. A színház élő és személyes, ott és akkor történik minden. Még mindig megvan a maga óriási varázsa, csinálni is és nézni is. És ez most nagyon tetszik.
Van olyan szereped, amit különösen szeretsz? Vagy az mindig az aktuális a legkedvesebb? Esetleg valami, amit csak szeretnél?
Én általában megszeretem az előadásaimat. Nem ez így nem igaz, eddig mindegyiket megszerettem.
Volt, amit kevésbé szerettél az elején vagy mindegyiknek lelkesen állsz neki?
Minden próbafolyamatomban van egy pont, amikor azt mondom, hogy jó, ezt akkor mégsem kell megcsinálni. De szerintem ezzel mindenki így van. A próbafolyamat ilyen, hullámzik és a végén a színésznek meg kell szeretnie az előadást, hogy hiteles legyen. Egyszerűen nem lehet másképp: megszereted az előadást a próbafolyamat végére, ha jó a szerep, ha nem jó. Nyilván a közönség változtathat rajta, mert ha azt érzed, hogy a közönség nem feltétlenül szereti, az jelent valamit.
De minden közönség más…
Ez abszolút igaz. És azért többnyire a végén szereti a közönség is.
Voltam egy olyan Rómeón, ahol több iskolás csoport is volt a nézőtéren. Azt gondoltam, hogy folyamatos zizgés-mozgás lesz a sorokban, és ha a négy órát végigülik, a tapsrend kezdetekor már a ruhatárban fognak lökdösődni – ehhez képest ők tapsoltak a legtovább. Azért ez egy nagy dolog, hogy nem csak a musical-verziót szeretik a fiatalok.
Igen, tényleg nagy sikere van az előadásnak.
Az véletlen, hogy szinte csak komoly szerepeid vannak? Nem szereted a vidám-műfajt, vagy nincs lehetőséged játszani?
Ez azért lett így, mert itt a Nemzeti Színházban vígjátékokból kevesebb van, inkább a klasszikus, nagyobb ívű drámák vannak műsoron.
És szeretnéd egyébként, vállalnál vígjátéki szerepet?
Persze, nagyon szívesen! (mosolyog) Kifejezetten szeretnék egy jó, klasszikus, igazi „ajtócsapkodós” vígjátékban szerepelni.
Mondjuk egy Neil Simon-félében?
Abszolút, igen!
És arra van időd, igényed, hogy nézőként is beülj a színházba, vagy kitöltik az idődet a saját előadásaid, próbáid?
Igen, szeretek színházba járni, de tény és való, hogy az utóbbi időben nagyon kevés előadást tudtam megnézni. A nap nagy részében itt vagyunk bent, nyilván, amikor van egy szabad este, akkor egy kicsit jó otthon lenni. De nem olyan régen láttam a K2 Búcsúkoncert című előadását, ami nagyon izgalmas és ajánlom mindenkinek. Aki pedig nem oda megy, az jöjjön a Nemzeti Színházba, mert nagyon különleges előadásokat játszunk!
