Kezdőlap Hírek Kultúra Egy évad Blénesi Zsolttal – 2.

Egy évad Blénesi Zsolttal – 2.

Fotók: Farkas Krisztina; archív -
3062
0

Folytatva tavaly megkezdett sorozatunkat, a 2023/24-es évadban is végigkövetjük az évadát két művésznek: idén Molnár Janka színésznő, a Pesti Magyar Színház Ensemble-jának tagja és Blénesi Zsolt, a Budapesti Operettszínház Balettkarának balettművésze lesz a beszélgetőtársam.
Elméletileg mindketten „hátul állnak” a színpadon, de hogy ez tulajdonképpen mennyire nem igaz, hogy az ő munkájuk – és természetesen az általuk képviselt két csapaté – mennyire fontos része a zenés színháznak, a látványnak és a hangzásnak, hogy személy szerint nekik mennyi időbe és energiába kerül, hogy előadásról-előadásra ugyanazt a nagyon magas minőséget tudják nyújtani, arról remélhetőleg beszélgetésről-beszélgetésre

Az őszi-téli időszakban Zsolttal időpontot egyeztetni komoly munka volt. Szinte minden este játszott, közben az új operettet, Az Orfeum mágusát próbálták, melynek novemberi bemutatójára nagyon készült a színház. A hétvégék is próbákkal és/vagy előadásokkal teltek, több hét eltelt, mire sikerült egy üres órát találnunk, amikor le tudtunk ülni beszélgetni – két előadás között, a pihenése rovására. Erről, az időhiányról, a kimerültségről is mesél, de minden szaván átsüt az az őszinte szeretet, mely a szakmájához fűzi, ami erőt és energiát ad neki ahhoz, hogy estéről estére ugyanazzal a lelkesedéssel lépjen a színpadra.

Nagyon hosszú ideje, több, mint húsz éve vagy az Operettszínház Balettkarának a tagja, ez alatt az idő alatt rengeteg koreográfussal és rendezővel dolgoztál együtt. Látsz meghatározható változásokat az operettek rendezésében, színpadra állításában?
Mindig látok változást, de nem pozitívat vagy negatívat, csak egyszerűen azt, hogy más. Az nagyon izgalmas volt és a mai napig az tud lenni, hogy például a Víg özvegy vagy a Csárdáskirálynő több, három vagy akár négy rendezésében is szerepelhettem. Én nem vagyok rendező, ezért nagyon bírálni egy rendezést nem tudok. Véleményünk-véleményem nyilván van a rendezői koncepciókról, de bírálni nem a dolgom. Nekem az a dolgom, hogy amit a rendező mond, én azt megoldjam a magam módján. Viszont az izgalmas, amikor adott egy darab, amiben már játszottam, tudom kik a szereplők, van, hogy én magam is ugyanaz vagyok benne, viszont az, aki az új verziót megálmodta, teljesen másképp gondolja és csinálja, mint az előző. Persze, van nekem is kedvencebb rendezésem meg kevésbé kedvenc is, de inkább az izgalmassága, amit kiemelnék, a változatosság. Ilyenkor ugyanazt egy picit máshogy látod és ha ugyanazt a darabot megrendezik többször, már jobban oda tudok figyelni, jobban kitűnik, hogy a rendező milyen, hiszen akkor már van viszonyítási alap. Elmondhatom, hogy szerencsére jópár rendezővel dolgozhattam, ami aránylik az eltelt évekhez és elég jó amplitúdókat érzékelek. Volt olyan rendező, aki úgy jött, hogy mi már kész voltunk számokkal és akkor érkezett azzal, hogy ő mit gondol róla. (grimaszol) Akkor azért egy kicsit kétkedve néztem, hogy ebből mi lesz, de az is működött valahogy. Sokszor egyébként nagyon sok múlik magán a csapaton, a csapatmunkán is.
Nem jönnek vissza a régi reflexek, nem csinálnád ugyanazt, mint előzőleg?
Van olyan, a mai napig. Megszólal egy zene és visszajönnek a mozdulatok. De érdekes módon az agy elraktározza az összeset, nekem ugyanazon a darabon belül, akár ugyanazon a betétszámon belül ez is meg az is vissza tud ugrani.
Sose kevered össze?
Nem. Bár az elején még megzavarhatnak a régi beidegződések. Az inkább előfordul, hogy megtanultam egy darabot, tudom, de nem csináltam egy ideig és ha közben változtatások lettek benne, mire visszaállok, akkor a régi jön, mivel majdnem ugyanaz a koreográfia, kis változtatásokkal – az idegesítőbb, mert akkor ott már be van ülve valami. Ha a betanulásnál tartunk és ismerem a koreográfust, tudom jól, hogy úgy dolgozik, hogy minden nap hoz valami új ötletet és el kell telnie két hétnek, mire nála is kiforr, akkor például nem úgy rögzítek rögtön az elején, mert ha berögzítem, nehezebb kiütni. És tudva, hogy változhat, nekem könnyebb így. De ez táncosfüggő is. Van, aki máshogy működik, én így működöm. Ha így nézzük, nem kavar be az előző, de valóban van, amikor nagyon hasonló a koreó és az zavaró tud lenni. Ezen viszont segít a rutin.
Látsz-e valami ívet a koncepciók között?
Látok. (nevet) Hogyne látnék, persze. Az más kérdés, hogy van, amikor ívet látok, van, amikor háromszöget, vagy egy csúcsot. (elmutogatja) (nevetünk) Látok, de ez tényleg nagyon relatív és nagyon szubjektív. Van, amit én ívnek élek meg, más meg egy teljesen sík dolognak – nem tudom, ez mennyire értelmezhető. Én azért általában eggyel lelkesebben állok hozzá, azáltal, hogy van egyfajta fantáziám, én ezeket színesebben tudom látni, mint amennyire azok…
Az aranyszárnyak milyen színt kapnak a fantáziádtól?
Azokat csak aranynak látom. (vigyorog) Én mindig azt figyelem, hogy miben van a kihívás és ez bele tud szólni abba, hogy hogy látok meg egy dolgot. Ha azt látom, hogy nem olyan ívet fut be, amire azt mondom, hogy az én művészi koncepciómmal is együttműködik, akkor sem esem kétségbe, mert akkor az agyam szépen úgy húzza rá az egészet, úgy kezdem el nézni, hogy mégis összeférjenek – jó esetben. Mert hiszem, hogy ez visz előre. Ezzel nem mondok újat, de nagyon hiszek abban, hogy soha nem a problémát kell keresni, az úgyis bejelentkezik, hogy itt van. A megoldását kell keresni. Én is sokszor beleesem ebbe, hogy azt nézem, mi okozhat gondot az adott helyzetben, de így még soha nem sikerült hamarabb kiküszöbölni magát a problémát, mintha kapásból a megoldáson gondolkodtam volna el. Csak ugye át kell lépni egy csomó természetadta dolgot, egótól elkezdve megbántottságig vagy akár fáradtságtól, kevés alvástól kiindulva mindent.
Azt mesélted, hogy az utóbbi időben adósa vagy a szervezetednek nem is kevés alvással, fárasztó időszak van mögötted. Hogy bírod ki?
Szeretem ezt csinálni. (mosolyog) Tényleg nagyon nagy mozgatórugója mindennek, ha az ember szereti is a munkáját, azért is gondolom azt, hogy az ilyen embereket jobban ki lehet használni – és itt nem feltétlenül rossz értelemben mondom – a munkára. Mert ugye élvezi is és nem csak munkának fogja föl. Ehhez mi hozzá vagyunk szokva. Itt vagyok már annyi ideje, hogy elmondhatom, voltak itt ennél durvább, meg nyilván sokkal lazább időszakok is. De igen, tud nehéz lenni. Én a holtpont-rendszert használom, csak így hívom, ami a fáradtságon alapul, akár pszichésen, akár fizikailag fáradt az ember. Az a lényege, hogy tulajdonképpen addig rossz, míg elérem a holtpontot. Mi valahogy így vagyunk összerakva és szerintem pont ez a nagyszerű az emberi fajban, hogy mindenki magában találja meg a megoldást az adott helyzetre. Én, ha átesem a holtponton, az egy picit olyan, mint – és ezt anyutól tanultam – ha egy három napja főzött levest felforralok újból, főzök rajta egyet, ettől olyan lesz, mintha akkor főztem volna. Természetesen nem lesz a legfrissebb, de azért mégis olyan…
Ezt az újraforralást hasonlónak gondolom, mint azt, mikor az ember átesik a holtponton. Ha sikerül azon átlendülni, akkor új erőre kap. Van erre egy szó a futóknál, az átkattanás – amikor majd meghal, jön ez az átkattanás és utána még nagyobb távokat bír utána egyhuzamban lefutni. Pszichésen és valahogy a fizikai ereje is átbillen.
És amikor valaki a harmadik vagy negyedik átkattanásnak is a végére ér, akkor eltemethetik őt?
Hááát… (nevet) Nálam rendszeresen eljön a jól megérdemelt „tusoló alatt esem össze”-állapot. Ebben azért ott egy, mondjuk úgy perverz, mazochista érzés. A balettmesterem mindig azt mondta nekünk, hogy egy táncosnak, egy művésznek, aki ezt a szakmát választja, mazochistának kell lenni. Ezt az évek alatt értettem meg jobban, akkor még nem tudtam, mit jelent ez a szó. De igen, én is így fogom fel, mert egy picit élvezni kell azt is, hogy fáj (nevet), máshogy nem lehet. Lényegében annál jobban tud esni a pihenés. Ami érdekes, hogy ilyenkor egy nap pihenés például semmi. Nekem egy nap pihenés – persze, nagyon kellemes tud lenni –, de többet árt, mert egy nap alatt pont kijön minden fáradtság és fájdalom. Akkor inkább ne bolygassuk meg a rendet…
Az segíteni tud, amikor nagy a hajtás és nincs pihenés, ha valami elvonja a figyelmünket, ha valami egészen mást csinálunk. Legyen az a családdal foglalkozás, vagy akár most az ajándékbeszerzés, az ilyesmi is tud egyfajta ilyen pihentető, vagy inkább kikapcsoló dolog lenni, ami segít, hogy ne essek össze. Ide a Roniba szoktam járni vásárolni és amikor tényleg ennyire az enyémtől távoli szakmától látom, hogy ők is ott vannak, ott látom őket, mikor jövök és mikor megyek, akkor mindig azt érzem, hogy ma így működik a világ, így toljuk és ez még jobban segít mindezt elfogadni. És tényleg az emberi test meg szervezet csodákra képes és ez pont az a szakma, ahol ezt nagyon jól le lehet tesztelni.
És kihasználni.
Hát… Igen.
Egy ilyen időszakban, ami a legutóbbi bemutatótok próbafolyamata volt, mit tudsz csinálni, hogy életben maradj? Mivel tudod esetleg gyorsan, mert idő nincs elég, mégis kipihenni magad?
Ez is szubjektív. Általában ilyenkor az számít sokat, ha az ember minél többet pihen, eszik, regenerálódik, hiszen észnél kell lenni. Én kicsit kilógok a normálisak sorából, én a pihenésem rovására pihenek. Nem ez az első ilyen hajtásom, tényleg volt olyan, ami több hónapig tartott és akár ennél sokkal durvább is volt. Párszor már átestem ezen és megtanultam, hogy fontos az alvás, de kialakult nálam, hogy én sokkal kevesebbet alszom az átlagnál. Valahogy pont ezért, mert amikor hazaérek, akkor tudom egy picit azt érezni, hogy van egy életem, ami nem a színházról szól. Legyen az egy Xboxozás, legyen az egy társasjáték, legyen az csak annyi, hogy leülök és játszom egy játékkal a telefonomon, vagy megnézek egy filmet, ami kicsit lekapcsolja a reléimet… Szóval ez nagyon relatív, de nekem kell, hogy történjen velem valami más is. És tény, hogy ez valamit valamiért helyzet, mert ez az alatt tud megtörténni, amikor pihenni tudnék, de nekem ezt muszáj. Nehezebben kelek, kómásabb vagyok, de olyankor, ha három órát alszom, a napon belül próbálok egy-két órát csenni, amikor tudok pihenni és sokszor sikerül is. Tény, hogy míg világ a világ ezt nem lehet tartani, mert már tizenéve alszom keveset és érzem, hogy már nehezebben megy így, kevés alvással. De egy picit ez is a mozgatórugója nekem, hogy meg tudom őrizni azt a jókedélyűségemet, hogy érzem, nemcsak a színház van meg az utazás. Azt érzem, hogy van ez is, ami a fő munkám és szeretem csinálni, néha utazom, de van egy pici magánéletem, ami ki tud kapcsolni és jól tud esni. Ezért van az, hogy néha, időszakonként megcsinálom, amiről már az előző beszélgetésben meséltem, hogy egy-két napra bezárkózom egy játék fantázia-világába és hagyom, hogy magával vigyen. Ez nekem így jó és tud segíteni – de ez mindenkinek más.
A Mária főhadnaggyal kezdtétek az évadot. Az előadás elején van egy jelenet, amiben pincért alakítasz, itt-ott kedvesen elcsevegve az asztaloknál állókkal. Miről beszélgetsz olyankor?
Én totál karakterben vagyok akkor, úgyhogy karakterből beszélek: „Még egy poharat tetszik parancsolni?” „Elnézést, ez a pohár nem lett rendesen elmosva.” Ami jön. Egy-két poén elhangzik néha egymás között, de amennyire lehet, a civilkedést kerüljük. Lehetnek kisebb kinyújtózások a karakterből, apróbb humorizálások, de inkább csak a helyzethez illő mondatok hangzanak el.
Van, amikor viccesebben, van, amikor mogorvábban „Na, adják már ide.” (eljátssza) (nevetünk), de az is inkább humor-értékkel és az is karakterből megy.
Szintén a Mária főhadnagy egyik jelenetében van egy „magánszámotok”. Saját magatok rakjátok ezeket össze, vagy rendezői utasítás, hogy mit csináljatok?
Is-is. Van egy alap-koncepció. Mi ott ülünk és kokettál velünk a táncos komikus. Van egy alap váz, amit megrendez a rendező: ott ülj, ott emeld föl, ott fordulj ki, ott mondd, hogy amen, ott mondd, hogy nem – a többit meg mi töltjük ki. Abban, hogy mi mivel töltjük ki, nagyon sok múlik azon, hogy a színész mit játszik felénk. Ha nagyon bevon minket, többet tudunk játszani. Ha annyira nem von be minket, akkor meg jobban kell figyeljünk, hogy mikor kell reagálnunk, hiszen mi érte vagyunk ott. Itt is nagyon fontos, hogy ne öncélúság legyen, ne szerepelni akarjon Zsoltika, hanem igenis odafigyeljek arra, hogy mi az, ami a jelenethez hozzátesz. Azon belül szoktunk persze kitalálni dolgokat, viccelődni, mert az a jelenet maga is vicces, tehát belefér, de a fő koncepció az, hogy figyelünk arra, amit az adott színész és az adott helyzet kíván, ahhoz képest töltjük ki mi a többit.
Gyakorlatilag, ha megnézem a három szereposztást, három különböző jelenetet fogok látni?
Picit mást, igen. Egy picit. A váz ugyanaz, akkor állunk föl, akkor szól hozzánk, reagálunk rá, de egy picit azért mégis másabb. Másabb, mert az nem lehet, hogy ha valaki nagyon nem von be minket, akkor mi sokak legyünk, mert akkor őt is megzavarjuk és elvonjuk a figyelmet. Hiszen a rendezői koncepció szerint nem az a lényeg, hogy két matróz mit hülyéskedik, hanem hogy mi történik a két szereplővel és ezt kell figyelembe vennünk.
Az nagyon jó, hogy a kollégám, akivel csinálom, teljes mértékben bízik a rutinomban és ezáltal ő is bátor mer lenni. Én mindig mondom, hogy reagálni szeretek, szeretem, ha olyannal vagyok, aki szintén játszik, mert akkor még jobban tud ez működni akár megbeszélve, akár nem megbeszélve.
Szintén hasonló kérdésem adódott a Mágnás Miskánál, ott több olyan jelenet van, amelynek a végén kitessékelnek – arra te mindig észrevehetően reagálsz. Az szintén rendezői utasítás, hogy nemtetszéssel, itt-ott hisztivel fogadod a helyzetet?
Neeem… Nem…
Olyankor az te vagy?
Az csak annyi, ahogy mondtad, hogy reagálok. Ennyire azért nem rágnak szájba mindent, inkább arról van szó, hogy elmondják, hogy “ott ki kell menni” és mindenki karakterből csinálja. Elképzelem, hogy ott vagyok és egy ilyen helyzetben van, aki úgy reagál, hogy „Jól van, elnézést, megyek már…” van, aki úgy, hogy „Mit képzel??” Tehát ahogy beleéled magad a szituációba.
És te az vagy, aki „Mit képzel??”…
Nem mindig, van, amikor inkább az van, hogy „Na jó, elég volt, menjünk-menjünk-menjünk innen.” Mikor hogy.
Szóval nincs minden megmondva, de… Azt például megmondják, hogyha sok valami. Én azért merek sokszor sok lenni, mert abból vissza lehet venni. És akkor úgyis szólnak, hogy „Figyelj, az már túl sok, azt ne játszd! Értem, jó poén volt, de inkább ne!” Ilyen is van, de ezek a próbák alatt kiderülnek. Ezért mondtam, hogy nagyon fontos: nincs értelme az öncélú hülyéskedésnek.
Feltűntél A Szépség és a Szörnyetegben, oda hogy kerültél bele?
A Szépségbe? Már jópár évvel ezelőtt, tizenéve. Nagyon sokat, rengeteget játszottam már a Szépségben. Meg nem mondom az évet, hogy mikor, külföldi turnéra kellett ember, be kellett állnom és azt hiszem, a Postás volt az első szerepem. A többiek kint voltak már és utólag mentem ki egyedül. Miattam volt egy próba – egyébként dvd-ről tanultam meg. Szabó Erika nagyon sokat segített, volt „kisfőnökünk”, balettmesterünk. Ő betéve tudta az egészet, elképesztő, hogy milyen agya volt hozzá. Nos, akkor kellett beállnom és onnantól csináltam a Postást sokszor ilyen-olyan turnékon, visszahívtak, egy hónapig kint voltam, két hónapig kint voltam – amikor kellettem, akkor hívtak és elég sok szerepet tudtam belőle csinálni, Tányért, Halárust, Postást, Kocsmárost és most Kanál vagyok a revüben.
Mindig csak külföldön? Mert én nem egy-kétszer láttam az előadást, de nem láttalak benne.
Külföldön, turnékon, igen. Most idén volt először, hogy kellett ember és beálltam itthon is. Szeretnek engem használni, mert nagyon szeretem a Szépséget, ott tényleg lehet dilisnek lenni és egyfajta terápiás kezelés én azt érzem.
Ugyanakkor igazán nagyon szépen is csinálod.
Hát, én ezt nem merem magamra mondani, de köszönöm. Azt mindig is mondtam, hogy ezt az előadást én mindenkinek ajánlanám, hogy egyszer csinálja meg. Nekem konkrét lelki problémámon tudott segíteni. Magam alatt voltam, hulla fáradtan végigtáncoltam a Szépséget és jobb kedvem lett, mert azt érzem, hogy igenis élek benne, játszom, színpadi játékot érzek úgy igazán rajta. Szeretem Duda Éva koreográfiáit, Bőhm Gyuri rendezéseit is. Meg… Mesedarab, szépen meg van csinálva, nem véletlen, hogy a Szépséget a BB Promotion, a Disney jogokért felelős cég is ajnározza. Jól össze lett rakva, ügyesek benne a karakterek is meg mindenki. Én meg most küzdök vele, mert még most se tudom tökéletesen a magyar szöveget. Nekem ez teljesen új volt. Teljesen. Még a mesét se láttam annakidején. Ismertem a sztorit, de nem voltam az, aki kívülről dalolja a főcímdalokat. És most is sokszor a német szöveg előbb ugrik be úgy, hogy nem tudok németül, csak amit kint megtanultam. Vannak mondatok, amikről a mai napig nem tudom, mit jelentenek, csak azt, mikor kell mondani őket. Viszont amióta magyarul is játszom, egyre többet értek belőle. (vigyorog)
Említetted nemrég, hogy teljesen privát helyzetekben is eszedbe jut és zavar, hogy nem tudod tökéletesen a szöveget. Ennyivel nehezebb énekelni is, mint nagyon idézőjelben „csak” táncolni?
(elgondolkodik) Nem, de arra sokkal több idő kell, be kell gyakorolni. Ha ott tudok lenni, amikor megy a próbafolyamat és a korrepetíciókon a betanulásnál, akkor nincs baj. De ha utólag beállsz, kapsz egy rakás szöveget, azt tanuld meg úgy, hogy a táncra is kell figyelned egyazon időben és van rá három napod… Van, aki ezt így (csettint) megugorja. Aláírom, hogy van akinek tökjó agya van és simán megcsinálja. Természetesen én se szeretek tátogni, ha tudom a szöveget, én még énekelek is becsülettel, ha van port, ha nincs, de nagyon nem szeretem azt a helyzetet, amikor mindenki tolja, én meg nem tudom. Az nem jó. Meg kell tanulni. A turnékon inkább az volt nehéz, hogy én soha nem tanultam németül, angolos voltam és bár sokszor hülyéskedem a német nyelvvel, de nem tudok németül. Nagyon nehéz volt befogadnom a német szöveget. Másfél órás korrepetíciónál egy óra után felálltam és ki voltam akadva, hogy kiszakadt a nyelvem, elfáradt a szám, már nem bírom kimondani, azt se tudom, mit énekelek… (nevet) Volt ilyen hiszti, de több ilyet megcsináltunk és azért műkszik.
Melyik volt az első musical, amiben játszottál?
Nekem az első a Rómeó és Júlia volt, amibe be kellett álljak és ahol táncoltam és énekeltem is. Ott tanultam meg a Verona képnél, hogy mi is ez. Ott még a mainál is nagyobb energiákkal táncoltam és ott is énekeltem, hogy „Szédült világ… höööö… Hogy veszel itt levegőt?”… Tényleg, ha lelkiismerettel csinálja az ember, akkor az kivesz, viszont egy idő után jó kondit ad. A tüdőt megedzi, nagyon keményen.
Nem olyan régen volt egy teljesen más szereped: Mikulás voltál.
Igggen. (meghatottan vigyorog)
Ki találta ki, hogy te legyél Mikulás?
Itt a szakszervezetisek. Tavaly felkértek, én meg megtisztelőnek éreztem és örültem, mert imádom, szeretem a gyerekeket. Én is voltam gyerek, vagyok is még valamennyire. Szerintem ez az egyik legmenőbb, menőbb, mint a tűzoltó, meg a katona, meg a vadakat terelő juhász, mindennél menőbb a Mikulás, mert mindenkinek az életében volt egy pillanat, amikor nagyon hitt a Mikulásban. Jó esetben. Akár tényleg csak egy pillanatig is és most én lehettem az a lény, aki egy-két gyereknek egyfajta reményt adott, egyfajta öröm-energiát, amit nem tud megfogalmazni, csak érzi. És számomra ettől tök megtisztelő volt az egész. Működött is, mert idén is engem kértek föl.
Az kiderült, hogy miért pont te jutottál valakinek is az eszébe a Mikulásról?
Én úgy tudom, hogy azért, mert az egyik kolléga nem ért rá. Először őt kérték meg, ő meg mondta, hogy inkább kérdezzétek meg Blériót –megkérdeztek engem, én meg csillogó szemekkel mondtam, hogy „Peersze!” (nevet) Utána szabadkoztak is, hogy nem baj-e, hogy így – de én soha nem csináltam abból presztízskérdést, hogy ha engem csak másodjára kérnek fel valamire… Dehogy! Én ezt egyfajta ajándéknak éltem és élem meg, mert az embereknek, a gyerekeknek hiszem és remélem – hiszen most is kint van a hűtőmön az egyik gyerek rajza –, hogy ad valami olyat, amiről hiszem, hogy ha én ilyet tudok adni, akkor már boldogan élek.
Igen, azt láttam, hogy kaptál rajzot, kis csomagocskát…
Igen, kollégám kislánya sütött nekem.
Ő sütötte?
Igen, nagyon cukiság volt. Egyébként én annyit mondtam csak előre és úgy néz ki, hogy elfogadták, hogy én nem akarok soha szokványos Mikulás lenni. Az van az áruházban, az van mindenhol. Mégiscsak egy színházban vagyunk, egy zenés-táncos színházban és ha rajtam múlik, mindig lesz valami, sőt, ha több időm lesz majd rá, akkor jobban ki lesz dolgozva minden. Mindig legyen valami érdekesség, amire azt tudják mondani, hogy ez picit más volt, picit izgalmasabb, érdekesebb… Mindig csak azt mondom, hogy egyszerűen jó rezgéseket kell átadni és a többi már adja magát. Úgyhogy… jó volt az idei Mikulás-ünnepség is.
Nagyon kedves volt, valóban. Picit pilledtnek tűntél a végére.
Persze, hulla voltam. Már alapból nem kipihenten kezdtem az egészet. De megérte!
Pár hete volt egy új bemutatód, Az Orfeum mágusa.
Igen, azt kell mondjam, nagyon pozitív, hogy ebben a darabban nagyon sokan, mi, táncosok, együtt tudunk dolgozni. Én mindig szerettem az olyan darabokat, ahol olyanokkal is dolgozhatok, akikkel amúgy nem. Most ez alatt azt értem, hogy Balettkar, Ensemble, Bozsik Yvette-táncosok együtt és ez így csapatépítő jellegű lett, ezt például csíptem a dologban. Az ilyen próbafolyamatok, mint ez volt, megmutatják, hogy mindig kialakulhat káosz, de a végére akkor is össze tud állni. Nagyon jók a közönség visszajelzései. Azt hittem és többedmagammal féltünk is kicsit attól, hogy túl hosszú lesz az előadás, mert volt már ennél rövidebb előadásunk is, aminek a második felvonására már sokan nem ültek vissza, most nagyon sok ilyet nem láttam és azt érzem, hogy nagyon szeretik az emberek. Legalábbis a reakciókból ez jön le és ez jó.
Még ki kell forrnia magát a produkciónak, nagyon az elején vagyunk. De én minden ilyen végén azt mondom, hogy „csíny letudva”, megvagyunk, megyünk tovább és jöhet a következő.
Amikor először szembesültél azzal, hogy mit ragasztanak a fejedre, akkor mit szóltál?
A bajusz? (vigyorog) Láttam előtte terveket, mutatták, mikor a jelmezpróbákra mentünk és én vártam, mert ilyen karakter még nem voltam és minél több karaktert ki lehet próbálni, szerintem annál jobb. Ahhoz meg a Menyasszonytáncok alatt hozzászoktam, hogy mindig tüdőre veszek valamiféle szőrt. (nevetünk) Azt már a Menyasszonytánc pajeszoknál tánc közben megismertem, hogy milyen, amikor veszek egy levegőt és letüdőzöm azt a kis tincset. Itt is ez van, olyan is volt, hogy leizzadtam a ragasztót és folyton odanyúlkáltam, mert esett le a bajusz, de hát ad egy karaktert, meg jól el is lehet mögé bújni és azt kedvelem.
Mit tudsz csinálni, mikor azt érzed, hogy egy rendes copfnyi szőr csiklandozza a hangszálaidat?
Semmit. Egy gyors mozdulattal megpróbálom kivenni, ha nem sikerül, akkor lenyelem. Nem tudok jobbat. (nevet) Ki kell kapcsolni pár dolgot, ha táncolsz.
A nagyon pici, természetes dolgok tudnak úgy igazán beleszólni a komfortérzetbe (vigyorog), de ezek is hiszem, hogy építenek. Anno a balettmesternőnk, Bálint Éva – Isten nyugosztalja -, megtanította ezt. Ha valakin azt látta, hogy ásít, nem kellett, hogy kinyissa a száját, csak látta rajta, azt kivágta óráról. Nem értettük, csak később, hogy ezzel már sulisként hozzászoktatott ahhoz, hogy vannak olyan testi reakciók, amik a színpadon is előfordulhatnak és tanuljuk meg, hogy van, amikor az elmének erősebbnek kell lenni a testnél. Viszket? Fáj? Kapcsold ki. És megtanulja az ember. Nehéz, van, amikor megküzdök vele, de akkor figyelek másra, belevájom a körmömet a tenyerembe, hogy más fájdalmat érezzek, tehát ténylegesen hasznát veszem a tanultaknak. Nem azt mondom, hogy mindig így csettintésre megy, de…
Említetted az ajándékvásárlást: ilyen sűrű színházi időszakban – átlag napi két Diótörő előadásod lesz – tudsz egyáltalán bármilyen szinten karácsonyozni?
Egy napom, a december 24. lesz szabad, azt mindenképpen szeretném kihasználni. (mosolyog) Szerencsére a nagy hajtás közben sikerült az ajándékbeszerzés a családnak, annak a megszervezése, hogy ezt hogy tudom megoldani a kis lyukakban, ahol a próbák és előadások között van valamennyi időm, ad egy olyan izgalmat, amitől már most van egy pici ünnepi hangulatom.
Azt az egy napot a kedvesemmel töltjük csendesen, öregesen (nevet), üldögélősen, kis romantikával és próbálunk egy nap alatt minél több időt együtt tölteni, amit eddig nem tudtunk megtenni. Közös főzés, filmnézés – bármi, amivel együtt eltölthetjük a napot.
Én 24-én igyekszem megtartani a lehető legtöbb hagyományt, például a fadíszítés előtt a fafaragást, amit én külön nagyon szeretek sok emberrel ellentétben, nekem minden ilyen apróság hozzáad a hangulathoz.
A karácsonyi időszakban játsszuk a Diótörőt és 25-én már folytatjuk. Az ad egy különleges élményt, segít a munka mellett a karácsonyi hangulatot megteremteni és megőrizni, hogy az előadás egyik jelenetében szülőkként gyerekekkel táncolunk, mellettük egy picit úgy érzem, mintha én is tényleg szülő lennék. (mosolyog) Hiába, hogy ez lényegében csak egy képzeletbeli család, mert csak a színpadon létezik, de ez hozzátesz az ünnepi hangulathoz és egy picit a munka mellett ezáltal is át tudom érezni, hogy valóban Karácsony van.