December 9-én egy nagyon kedves, bensőséges hangvételű e-mail érkezett a rendszeresen, minden este megjelenő „Ma este Színház!” feladótól, amely így kezdődött: „Éppen 2011.12.09-én vehettél először félárú last minute színházjegyet itthon online! Izgatottak voltunk: vajon szeretni fogjátok, amin dolgoztunk? Vajon megérjük az első szülinapunkat..?” Az évek bebizonyították, hogy a félelem alaptalan volt: szeretjük, használjuk, az első után a második, harmadik – és most a tizedik születésnapját is megérte a cég. De ki ez a két fiatalember és hogy találták ki ezt az „iparágat” maguknak és nekünk? Limbacher Tivadart, az egyik alapítót kérdeztük.
Honnan jött az ötlet?
A Ma este Színházat Szabadkai Attila barátommal ketten alapítottuk, kezdtük 2011-ben. Gyerekkori barátok voltunk, és régóta gondolkodtunk rajta, hogy valamilyen saját ötletet közösen meg kéne valósítani. Ő az Ernst & Youngnál dolgozott tanácsadóként, én egy neuro-marketing kutatással foglalkozó céget vezettem, ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy valamibe bele kellene kezdenünk, de folyamatosan csak halogattuk a tényleges elindulást, hiszen nem volt meg a „tökéletes” ötletünk, vagy pénzünk hozzá és időnk. Végül egy februári reggel felhívtam Attilát és mondtam, hogy este 8-ra ott leszek nálad, viszek egy üveg bort, legyen nálad is egy üveggel, addig én összegyűjtök három ötletet, te is gyűjts össze hármat és most megfogadjuk, hogy éjfélre egyrészt megiszunk két üveg bort, másrészt abból a hat ötletből, amikről még nem tudjuk, hogy mi lesz, de lesz hat, abból kiválasztjuk azt az egyet, ami a legjobban tetszik nekünk. Nem várunk tovább a tökéletes csillagzatra, amikor időnk is lesz, pénzünk is meg kedvünk, hanem megcsináljuk. Ennek a hat ötletnek az egyike volt a Ma este Színház, és bár én hoztam ezt az ötletet, az elejétől fogva 50-50%-ban vagyunk benne, egymás nélkül biztosan nem valósult volna meg. Azért ezt választottuk, mert bár mind a ketten szerettünk színházba járni, de nem jártunk túl sokat, én maximum akkor, ha édesanyámtól kaptam névnapra, születésnapra, karácsonyra jegyet, de magamtól soha nem vettem. Akkor még, 2011. környékén alig volt online információ, hosszasan kellett böngészni, hogy mit hol játszanak, két-három hétre előre megvásárolni, megtalálni, hogy online hogy lehet vásárolni, mit játszanak… Így nem színház-fanatikusként bonyolultnak tűnt nekem, arra gondoltam, hogy ha ezt egy kicsit egyszerűbbé, spontánabbá, lazábbá lehetne tenni, akkor én például biztosan többet járnék és szerintem lennének még ezzel így. Innen jött az ötlet.
Megvolt mindehhez az alap-ismeretetek?
Amikor elhatároztuk, hogy ezt meg fogjuk valósítani, fogalmunk sem volt arról, hogy hogy működik egy vállalkozás, hogy kell beindítani, sem arról, hogy hogy készül egy weboldal, és arról sem, hogy a színházakkal hogy kéne szerződni. Így aztán Attila letöltött egy dokumentumot a netről, hogy „Hogy tanuljunk meg programozni 24 óra alatt?”, én letöltöttem egy másikat, hogy „Hogyan írjunk üzleti tervet?” és így álltunk neki. Háromnegyed évvel később, egészen pontosan 2011. december 9-én, tíz éve, elindítottuk a vállalkozásunkat a Ma este Színházat. Mind a ketten 70-70 ezer forintot tettünk bele, ez éppen az ügyvédi költségre volt elég, a névjegyekre, a virtuális szerverre. Minden mást magunk csináltunk a marketingtől a szövegírásig, a weboldaltervezést-programozást, mindent. És azóta szépen fejlődtünk, az elején hat színházzal indultunk, ma már van úgy 120-130 partnerszínházunk. Főleg Budapesten, de több vidéki városban is elérhetőek vagyunk.
Igen, hatalmas lett a kínálat mára. Melyik volt az a hat színház, amelyekkel indultatok?
Két nagyobb színházunk volt, a Belvárosi volt az egyik, ott Orlai Tibor az első perctől fogva támogatott bennünket, a másik a Katona, ők mindig is nyitottak voltak az újításokra. És még négy kisebb színházunk volt, a Kamaraszínház, ami sajnos azóta megszűnt, a többiek nagyon picik voltak.
Később jöttek még, a Vígszínház és a Pesti úgy január környékén, egy hónappal később csatlakozott hozzánk. És így szépen lassan lényegében az összes budapesti színház csatlakozott hozzánk.
Ezek szerint úgy fordultatok a színházakhoz, hogy senkit nem ismertetek, csak próba-szerencse alapon indultatok el?
Egyáltalán nem ismertünk senkit. Én végiggondoltam, hogy melyik barátom jár a legtöbbet színházba, szóltam neki, hogy „gyere, Bálint, igyál meg velem egy sört” – és elkezdtem kérdezgetni, hogy ő kihez menne az én helyemben, hol kezdené. Az én végzettségem szociológus és a szociológiában ezt a módszert hólabda módszernek hívják, azt takarja, hogy az első kontakttól kérsz egy másodikat, attól egy továbbit, és továbbit és továbbit. Úgyhogy így fogtunk-fogtam bele a feltérképezésbe, mert semmilyen színházi kapcsolatunk nem volt.
Nehéz a színházakat meggyőzni arról, hogy csatlakozzanak hozzátok?
Mostmár ők jönnek hozzánk, mindenki a partnerünk. Ha formálódik egy új színház, akármilyen kicsi játszóhely, vagy társulat, a legtöbbször már ők keresnek meg bennünket, tehát mostmár nem annyira. Az elején természetesen igen nehéz volt. Akkor a legtöbbeknek az volt a –tulajdonképpen érthető, de mint tíz év alatt kiderült: nem beigazolódott – félelme, hogy ha féláron lehet színházjegyet venni, akkor mindenki féláron fogja venni, és ez kannibalizálni fogja a teljes árú jegypiacot. Ez abszolút nem lett így. Akinek szívügye a színház, akinek az élete fontos része, az megveszi két-három hétre előre a középső sor közepére a jegyet, oda, ahová ő szeretné, akkorra, amikorra ő szeretné, hiszen neki ez az egyik legfontosabb szórakozás. A mi fő közönségünk, pláne akkor, olyanok voltak, akik azt mondják, hogy „no, ma este elmehetek moziba, nézhetek tévét, de akár elmehetek színházba is” – nekik kevésbé fontos, hogy pont arra a darabra, pont arra a helyre menjenek. Ha az Erkelbe, vagy a Belvárosiba, vagy a Dumaszínházba van egy jó kis félárú jegy ma estére, akkor arra mennek el. Szóval nem kannibalizálódott a jegypiac, ez inkább egy extra bevételi forrás lett a színházaknak azokon felül, akik eddig is megvették, behoztunk egy újabb és másik közönséget, akik valószínűleg más módon nem mennének el a színházba.
És az is lehet, hogy annyira megtetszik nekik, hogy legközelebb megveszik a teljes árú jegyet.
Az is lehet, pontosan, így van! Főleg azért a legelején volt így, mert 2011-ben mi csak online voltunk jelen, és online fizetéssel lehetett jegyet venni, ami akkor még nem volt annyira elterjedt, mint most, hogy lényegében már a 60-70-80 évesek is vásárolnak online. Ez persze jó, de akkor azért ez nagyon nem így volt, ez úgymond determinálta is, hogy nagyjából kik lesznek a vásárlóink. Jobbára a huszon-harminconéves korosztály, a fiatalok voltak, a nyugdíjasok, az idősebb korosztály szinte ki is volt ebből zárva. Ma már szerencsére ez nem így van.
Soha senki nem panaszkodott, nem voltak botrányok, hogy egy-egy vevő nem ezt akarta, nem így akarta? Mindenki elégedett volt, mindig?
Igen, közel egymillió jegyet adtunk el eddig, és maximum néhány apró, vásárlási tévedés híre jutott el hozzánk. Általában nagyon szeretnek bennünket, erre az e-mailre is – amire te is válaszoltál -, több mint háromszáz nagyon-nagyon kedves történet, köszönet, jókívánság érkezett.
Ez jólesik a léleknek, ugye?
Nagyon! Annál is inkább, mert azért ebből nem fogunk soha yachtot vagy magánrepülőt vásárolni, ez elég egyértelmű, de ettől függetlenül ez egy üzletileg sikeres vállalkozás.
Gyorsan végeztem egy matematikai számítást: ha tíz év alatt egymillió jegy, az egy év alatt százezer, az napi nagyjából 270 jegy. Meg lehet ebből élni, vagy ez csak egy mellékkereset nektek?
Meg, meg lehet élni. Nyilván a vírus nagyon rosszul érintett minket is, hisz ebben az évadban is novembertől zárva volt minden. Nyárra hiába nyitott ki minden, ha a színházak nem nyitnak ki, van ugyan egy-két kisebb szabadtéri rendezvény, vagy a Dumaszínház, az mondjuk a megszokottnak nagyon kis százaléka. Úgyhogy ez bennünket nagyon rosszul érintett, az utóbbi két évben nem mondható, hogy meg lehetett élni ebből, de egyébként 2019-ben, meg 2020. elejére nagyon szépen növekedett és az úgy egy normális bevételi forrás. Az utóbbi két év nem csak nekünk, mindenkinek nehéz volt.
Igen, visszanézni most nem annyira jó. Nézzünk előre: mik lehetnek még a távlati tervek? Ezt tartani, vagy van még más ötletetek, amit még megvalósítanátok?
Rengeteg ötletünk van, de szerintem a Ma este Színház! marad ebben a formában. Sok ötlet felmerült, a külföld felé terjeszkedés, a Ma este Koncert, a Ma este Múzeum, Ma este Wellness, ilyesmi, de számos ok miatt úgy döntöttünk, hogy inkább tökélyre fejlesztjük ezt az oldalt és csak ezen dolgozunk, ez már tök jól működik, nem igényel olyan hatalmas idő-befektetést sem. Természetesen Attilával mind a ketten foglalkozunk vele, fejlesztjük – de napi pár órában, nem tíz-tizenkettőben, mint mondjuk a legelején.
Olyasmiben nem gondoltatok, hogy valamiféle gálát csináltok magatoknak? Nem lenne jó, ha megismerne benneteket, aki szeretne?
Terveztünk ilyet, de a vírus miatti bizonytalanság miatt – ahogy a céges partik a nyolcvan százalékát lemondták -, mi sem akartunk tervezni, részben azért, mert nem lehet tervezni, részben azért mert, felelősségteljesebb így. Szerintem fogunk valamit csinálni majd akkor, amikor ez az egész vírusveszély elmúlik, vagy kevésbé lesz meghatározó. Most megelégedtünk azzal, hogy ezzel az e-maillel emlékeztünk meg az elmúlt tíz évről. De igen, tervezünk valamit remélhetőleg tavasszal.
Nagyon várjuk és azt hiszem, a teljes közönség nevében mondhatom, hogy köszönjük a munkátokat, mert egy nagyon jó kis dolgot hoztatok létre és nagyon szeretjük mi is. Kívánok Nektek még egyszer és még nagyon sokszor tíz évet!
Örülök neki, köszönöm!
