A 2022/23-as évadban egy különleges ötlet megvalósításaként végigkísérjük az évadát három színművésznek. Herczegh Péter a Nemzeti Színház tagja, kimondottan prózai szerepeket alakít. Homonnay Zsolt egy már a nevében is zenés, a Budapesti Operettszínház bonvivánja, neve musical- és operett-szerepeiről ismert leginkább. Kováts Krisztával, a talán legkevésbé behatárolható, „szabadúszó” státuszban lévő művésznővel válik teljessé a kör.
Homonnay Zsolt a nap huszonnégy órájából nem egész harmincban találna elfoglaltságot, időpontot egyeztetni vele már-már a lehetetlenség határát súrolja. (Felülről.) Ugyanakkor képes hétvégén korán reggel felkelni azért, hogy a megbeszélt interjút megcsinálhassuk. És még a közel hajnali órán is kedves, szellemes és határtalan ismeretről tesz tanúbizonyságot.
Mikor felhívtalak, hogy megbeszéljük, mikor érsz rá erre a beszélgetésre, először rávágtad, hogy „Fú… Soha.”, majd nagyjából három percen keresztül soroltad a közeljövőben aktuális elfoglaltságaidat. Az év vége mindig ilyen hajszás?
Igazából ez nem csak az évvégére vonatkozik, az egész évre ez jellemző. De én nem a hajszát látom benne, hanem hogy az egyik nagyszerű munka közben már egy másik nagyszerű munkában vagyok benne és mindegyik nagyon jó önmagában is. Én inkább ezt látom.
Tehát élvezed csinálni azt, amit csinálni kell és ezért nem is érzed nehéznek?
Igen, én mindegyik feladatot nagyon szeretem. Nagy megtiszteltetés, hogy ilyen komoly és nemes dolog megvalósításában kapok bizalmat és lehetőséget. Mindegy, hogy ez most épp a tanítás, aktuálisan a 100 éves az Operettszínház-gála, vagy például tegnap a Hegedűs a háztetőn előadás. Én még azt is nagyon szeretem, amikor arra felkészülünk. Az talán eggyel macerásabb, amikor jön egy müncheni gála…
Tényleg, az említett felsorolásban szerepelt, hogy „tanulod a németet”. Eszerint ennek egy gála a konkrét oka?
Hogyne. Gondoltad, hogy hobbi vagy szabadidős tevékenység? (Nevetünk)
Most hogy mondod, a túl sok szabadidő hasznos eltöltésére tippeltem volna, igen.
Nem, nem. Január elsején megyünk Münchenbe, a Gasteigban lesz egy nagyszabású operett- és mucialgála. Már többször volt ott karácsonyi vagy újévi gálán a Budapesti Operettszínház. Ennek van egy rangja, nagyon magas színvonal az, amit mondjuk úgy, megszoktak és amit nem lehet, nem is szabad alul teljesíteni. És azért ott elvárás, hogy németül, illetve bizonyos dalok angolul szólaljanak meg.
Te rendezed azt is?
Nem, nem én fellépő vagyok. És azért ez sem „csak”. Egy Jégmosoly magyarul is nagy kihívás. Annak is megvan a nehézsége, idő kell hozzá. Ezért, ahogy most is, felkelek inkább korán reggel, hogy legyen időm a csendes tanulás fázisába merülni. Aztán mikor már kicsit beemeli az ember a tanulandó anyagot, akkor már elkezdi élvezni, hogy ez is egy olyan „birtokolt anyag”, amivel már tud előadóként a színpadon mit kezdeni.
Könnyen tanulsz szöveget?
(elgondolkodik) Könnyen. Viszonylag. A magyart eléggé könnyen. Tréningezve is vagyok erre, nagyon sokat kellett beugranom az elmúlt évtizedekben és nagyon sokszor volt olyan, hogy egyik beugrás után a másikat kellett megoldanom.
Emlékszem egy olyan évadra, amikor az összes operett utolsó előadásába be kellett ugranod.
Igen, volt ilyen. Beugrottam a Bajadérba, aztán pár nap múlva már a Cigányszerelembe. Szóval mondhatom, hogy viszonylag tréningezve vagyok arra, hogy tudjak nagyon gyorsan, hatékonyan, fókuszáltan szöveget tanulni. Vannak erre saját speciális memoriter technikáim, amikkel meg tudom magamnak könnyíteni – ezek már „kidolgozódtak” az évek alatt. A német annyival jobb – vagy nem jobb? -, hogy éltem Berlinben meg Bécsben, értem a szöveget. Egyébként nem mindig előny, ha az ember beszéli a nyelvet. Vannak olyan sorok például, amik máshonnan fogalmaznak meg egy gondolatot, vagy teszem azt a némethez képest a magyarban két sorral később jön el ugyanaz a kép. Tud egy kicsit zavaró lenni, amikor a bennem lévő, a magyar szöveghez társított képek nem fedik le teljesen a német által leírtakat.
Technikailag ez hogy valósul meg majd? Hiszen december 31-én még dupla szilveszteri gála van itt – elsején meg már ott lesztek. Azért az nem lehet egyszerű dolog, fizikailag sem.
Nem, egyáltalán nem az. De azt gondolom, hogy az is nagyon fontos, hogy itthon, Budapesten is egy nagyon magas színvonalú esttel zárjuk a naptári évet. Az, hogy másnap egy másik ország másik városában kezdjük az újévet egy másik gálával, az két külön dolog. Mindegyik nagyon fontos, de ez az évbúcsúztató gála előadás a budapesti nézőknek jár.
Ezt a hozzáállást a nézők nevében köszönöm.
Csak így. Csak így lehet. Én örülök neki, hogy ilyen lehetőségek adódnak, még akkor is, ha ez most így egy extrém-sűrű időszak nekem. Például itt van a 100 éves az Operettszínház-gála, amihez száz év anyagát kell átnézni, darabokat átböngészni, dalokat tematika szerint összeválogatni, veszel hozzá hetven szólistát – és ezek csak a szólisták – plusz a zenekart, énekkar, balettkar… Adott esetben van, hogy kétszázan is vagyunk a színpadon. Kettőszázan. A dalok átnézését tekintve pedig több ezer dalról beszélünk.
Ez viszonylag rövid időn belül a harmadik, ha idesoroljuk a kissé más stílusú Ebugattát is, akkor a negyedik gála, amit te rendezel. Nem tartasz attól, hogy egyszer csak sok lesz és ugyanazt fogod csinálni? Meddig lehet új ötleteket vinni egy ilyen műsorba? Eddig mindegyik nagyon szép volt, félre ne értsd, csak tény, hogy az első gála-rendezésed óta viszonylag rövid idő telt el, elég gyors egymásutánban csinálod őket.
Igen. Azt gondolom, hogy amíg motiváltan működik bennem a kreatív energia és örömmel foglalkozom a dologgal, nem azt érzem, hogy „jól van, eddig volt három, mostantól négy lesz” – szóval, ha kihívást jelent, akkor a bennem levő kreativizmus és az öröm mindig inspiratív és mindig valami újat ad. Nem abból megközelítésből indulok ki, hogy csak az számít, hogy feltétlenül valami új legyen – mert úgyis új lesz -, hanem inkább abból, hogy milyen legyen. Azt gondolom, hogy egy kicsit küldetésemnek érzem ezt, szerintem magát a műfajt frissíteni, közelebb hozni mind képi, mind színpadi világában a 21. századhoz úgy, hogy megtartjuk a műfaj sajátosságait, tiszteljük annak az értékeit. Azt gondolom, hogy akkor lehet valami jó értelemben vett modern, de nem erőszakosan modernizált. Csak azt szabad szem előtt tartani, hogy az előadás ma, a 21. század emberéhez kell eljusson. Hogy tudjon úgy működni, mint adott esetben száz évvel ezelőtt működött. Ezt viszont nem kell egy nagy ördöglakatnak látni, Shakespeare-t is megírták az 1600-as évek elejéig és ma is játsszák… Tehát a fontosság, az aktualitás mégiscsak benne rejlik azokban a darabokban, amik igazából mesterművek, akár Shakespeare-nél is. Egyszerűen megtalálják az utat – csak úgy kell hozzájuk nyúlni.
A balansz nem mindegy. Legalábbis én azt gondolom, az lehet a legnagyobb nehézség, hogy milyen arányban lehet modernizálni egy adott anyagot. Mert ha eltúlozzák…
Nem, azt szerintem nem kell. Eleve a műfaj zenei világa számomra kijelöl egy bizonyos keretet. És ha már a mérleg egyik oldalára Shakespeare-t tettük, közelítsük meg ezt az operák szemszögéből. Puccini, Verdi, Mozart – most teljesen mindegy, kit mondok a nagy szerzők közül – kijelölik a zenei világgal az utat, mégis meg tudja találni a mai kor befogadó közönségét, hiszen műveik tudnak aktuálisak lenni, hordoznak mai gondolatokat, amelyek minden időben érvényesek, a zenei világa pedig, ahogy az operetteknél is, nyilván meghatározza annak az atmoszféráját vagy világát. Ezen belül persze, megpróbálunk mai szemszögből a műre tekinteni.
Ugyanez a célom a Mária főhadnaggyal is, aminek közben zajlik az előkészítése, hiszen ahogy visszaérünk Münchenből, már másnap kezdjük az olvasópróbát. Azt is rendkívül izgatottan várom, március 15. kapcsán lesz a bemutató.
Most egyelőre nézzünk rá a decemberi programokra. Elindult a hónap a Hegedűs a háztetőnnel, jövő héten jön a Csárdáskirálynő, majd lesz egy beszélgetés a KIT-ben, ahol Fischl Mónikával lesztek ketten a vendégek. Lesz a már említett 100 éves az Operettszínház gála és a szilveszteri előadások. Elárulhatsz valamit arról, hogy készülsz-e valamilyen meglepetéssel, valamelyik alkalommal várható olyan újdonság, amit még nem hallottunk tőled? Természetesen nem a Csárdáskirálynőre gondolok első sorban…
(nevet) Hát a Csárdáskirálynőben a Jégmosoly kissé fura lenne, meg az Eljött az óra is, igen.
A szilveszter műsorban lesz egy-két érdekesség, meg persze a Közelebb című beszélgetésben Fischl Mónika partnereként. Az a nézőknek nagyon érdekes lesz, hiszen mi évtizedek óta vagyunk partnerek a színpadon Mónikával, rengeteget utaztunk, rengeteg darab van mögöttünk és az azokhoz köthető élmények… Egy este kevés is lesz rá.
A néző készüljön háromnapi hidegélelemmel?
Hát, szerintem igen. Sok érdekes dolog lesz.
A Csárdáskirálynőről jut eszembe: abban a jelenetben, mikor éppen nagyon ki akarod nyírni Bónit és pisztolyt kérsz a közönségtől, a múltkor egy nézőtől kaptál egy takaros kötőtűt. Az ebből következő improvizációd alatt az jutott az eszembe, hogy vajon mit csinálnál, ha valaki egyszer valóban egy pisztolyt nyomna a kezedbe? Ugyanúgy elbohóckodnál vele – már bocs a kifejezésért…?
Persze, hát ez az improvizáció lényege és én ezeket imádom! Már a kötőtű is egy elég erős geg volt, hogy egy néző egyszer csak belekotort a táskájába és elővett egy kötőtűt. De azért ha valaki ott elővenne egy pisztolyt, vagy tíz perccel még bővülne a jelenet szerintem.
Ezt egyszer muszáj lesz kipróbálni. (Nevetünk) A Csárdáskirálynőhöz kapcsolódik, mégis teljesen más téma: egyre többek Facebook-oldalán bukkan fel a Csináljuk a fesztivált műsor promója. Az első részből maximális pontszámmal jutottál tovább a „Jaj, cicával”, gratulálunk hozzá. Hogy kell elképzelni egy ilyen műsort: odamész lepróbálod, elénekeled, eljössz, vagy ez is egy több órás, több napos forgatás?
Egyértelműen több nap, mert először is megtanulom a dalt, aztán van próbanap, meg van kamerapróbás nap. Aztán van a felvétel napja, ami szintén jelmezes, kamerapróbás nap, aztán előadás – illetve a felvétel.
Mire az az egy dal kamera elé kerül… Próbák, jelmezek, sokszor világítják át, meg ledfalazzák – az is hosszú-hosszú idő. Önmagában a kamerapróba sem három perc, dalonként az is néhány óra tud lenni.
Ilyen időbefektetés kell egy-egy tulajdonképpen „aprósághoz”…
Persze. Minden így működik egyébként. Ha nincs igazi előkészület, igazi felkészültség mindenki részéről maximálisan az anyagból, akkor az a három perc nem lesz professzionálisan működőképes. Valamilyen lesz, jó esetben jó, rossz esetben nem jó, de ahhoz hogy igazán jó legyen, ahhoz muszáj nagyon előkészülni, jelentsen az bármennyi üzemórát is. Tökmindegy egyébként, hogy miről beszélünk, hogyha egy gáláról, vagy egy Hegedűs-előadásról, adott rendezésről vagy akár a német nyelvű dalok megtanulásáról – mindegyik igényli a felkészülést és a színfalak mögötti óriási munkát.
És mi, nézők, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy te csak odaállsz és elénekeled.
Á, hát vegyük csak most ezt a száz éves gálát. Van a száz év anyaga, számoljunk mondjuk évente tíz-tizenkét bemutatóval. Akkor már beszélhetünk úgy ezer-ezerkétszáz darabról. Jó, persze, ezek között vannak átfedések, hiszen valójában ez nem ezerkétszáz különböző darab, vannak rendszeresen visszatérők, mint a Csárdáskirálynő, a Mária főhadnagy, vagy a Luxemburg grófja és még sokan mások, de azokat is át kell nézni, hogy mely dalok legyenek belőlük. És akkor talál az ember egy olyat például, hogy Fényes Szabolcs: A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak. Érdekes pillanat rábukkanni a színlapon, hogy ezt Latinovits Zoltán játszotta és mivel az ember nem nagyon emlékszik ebből a darabból dalra, vagyis nincs, ami elsőnek beugrana, ezért át kell nézni részletesen, ám ekkor feltűnik, hogy az amúgy Máté Péterhez kötött „Küldök néked egy Nápolyi dalt” ebben a darabban hangzott el először. Aztán Fényes átemelte a Majába is például, mert nagyon sikeres lett. Olyannyira sikeres, hogy aztán Fényes Szabolcs szerzeményét – operett-szerzeményét! – elénekelte Máté Péter.
Ilyeneken azért el lehet töprengeni. És azt a sok száz darabot, vagy közel ezer darabot – nem is tudom pontosan, de nem is kell számszerűsíteni – és a bennük lévő dalokat átnézni, fellelni például egy ilyet, hogy a „Küldök néked egy nápolyi dalt” több operettnek is a betétdala – ilyen szempontból azt mondom, hogy ez egy nagy munkát és kutatást igényel. És van közel hetven szólista. Hogy osszuk szét a műsort úgy, hogy megmutassuk az Operettszínház jelenlegi helyzetét, állományát teljes pompájában? Hetven ember énekeljen egy szólót, egy duettet…? Ha csak ennyi lenne, akkor is lenne úgy száznegyven-százötven dal. Az azért egy estére elég erős.
Szentestére talán mindenki hazaér…
Hát… jó esetben. Ha szilveszterre, akkor akkor. (nevetünk) Ebben is megy a nagy szerkesztés már ott az íróasztal mellett.
Van, amiért fáj a szíved, hogy ki kell húzni, illetve, hogy nem kerülhet be?
Fúúú… százával. Százával. Ezért aztán két olyan meglepetés is bekerül a műsorba, ami eddig még sosem hangzott el így, ilyen formában: két medley is megszólal benne, ahol csak egy-egy kis részt tudunk megmutatni a dalokból és már szól is a következő, de így, ebben a formában mégiscsak elhangzik az a dal is. Két nagyon impozáns egyveleg jött így létre, de amúgy is nagyon sok kihagyott dalért fáj a szívem, hogyne!
Az elmúlt időszakban volt egy „búcsúelőadásod”, Az Operaház fantomjában közel húsz évig játszottad Raoul szerepét, október végén azonban elköszöntél a szereptől és ezzel együtt a Madách Színháztól. Volt negatív érzésed, amiért néhányan még maradtak a kezdőcsapatból és te nem?
Az én részemről az, hogy a Raoultól, illetve Az Operaház fantomjától, vagy hát ezzel együtt a Madách Színháztól elbúcsúzom, az… hogy mondjam… Nem ütköztetem én ezt mással. Nézd, az én Raoul-búcsúm szempontjából teljesen mindegy, hogy másnap valaki más, a bemutató előadás szereposztásából még játszik vagy nem játszik.
A színészi létünkben kódolva van, hogy egy darab elkezdődik, aztán egyszer csak véget ér. Az, hogy egyszer véget ér a színész életében egy szerep, egy olyan karakter, ami egy fiatal srácot igényel, azt tudja az ember.
Az egy speciális helyzet, hiszen ezt az előadást már húsz éve játsszuk és ezért nekem sokkal fájóbb az, hogy elmaradnak azok a műsorszerkesztés által szervezett, naptárilag előadáshoz kötött találkozások a kollegáimmal. Hiszen ez az egész már egyfajta klubbá alakult, voltak, akikkel a Fantom kapcsán rendszeresen találkoztam, akár volt osztálytársaim, Baráth Attila, egy darabig Haffner Ancsa és Ladinek Juci, de ott mindig találkoztunk Csengeri Attilával, Sasvári Sanyival, vagy Sáfár Mónival is és végigsorolhatnám a stábot – miattuk nagyon jó volt, hogy olyan… időtlen volt, tudtuk, hogy ott majd összefutunk, beszélgetünk egy kicsit. Közben, a húsz év alatt sok szereplőnek születtek gyermekei – ahogy nekem is -, ők már leérettségiztek vagy egyetemre járnak – sokan a hajdani kollegák közül már az „Égi Társulathoz” szerződtek, mi pedig még mindig a Fantomot játsszuk. Emiatt van, hogy ez a befejezés egy kicsit szívsajdító.
Azt is tudni kell hozzá, hogy én az Aspects of Love-val kezdtem a Madách Színházban. Annak már vagy harminc éve és ezalatt mindig volt egyfajta kötődésem a Madách-hoz, akár az Operettszínháznál voltam, akár korábban külföldön. Mindig volt egy kapocs, hiszen mikor hazajöttem, visszamentem a Nyomorultakba Enjolras-nak a Madáchba, játszottam más darabokban is és mindig volt egy kis időtlensége, mindig megvolt a kapcsolat a Madách-csal – ami most lezárult. És ez azért különleges, mert más színházakkal is zárultak már le kapcsolatok, csak… Én ott kezdtem. Ez egy kicsit olyan… nosztalgikus. Annak meg, hogy a bemutatóban szereplő lányok még játszhatják tovább Christine-t, annak én csak örülök, hát játsszák is, ne legyenek szomorúak! Nagyon jó, hogy adódott nekik ez a lehetőség, jó volt látni, hogy mosolyognak, örülnek.
Volt részed egy másik, teljesen más érzelmi töltésű búcsúban, mikor ősszel a nagyfiad Amerikába utazott. Berendezkedett az egyetemen? Szereti?
Nagyon! Most éppen alig várja, hogy hazajöjjön, de azért neki most nagyon kinyílt a világ. Múlt héten átrepült Torontóba, mennek Miamiba, néha felmennek Bostonba… De nagyon komolyan veszi – persze, nincs is más lehetősége – az egyetemet, a tanulást és most a vizsgaidőszakot. És nagyon-nagyon élvezi az új lehetőségeket. Nagyon sok inger éri, nagyon sok új emberrel találkozik, az egyetemen és a tenisz csapatban az angol vált az elsődleges nyelvvé, hiszen angolul kell olvasnia, tanulnia, prezentálnia, beadandót írnia – most gyakorlatilag csak akkor beszél magyarul, ha velünk beszél. Jó, minden nap beszélünk, éjszaka órákat csacsogunk, de azért ezek nagyon erős hatások. Amikor az ember a kezébe vesz egy könyvet, ami egész végig angolul van és tudja, hogy a következő órájára úgy három-négyszáz oldallal kell végeznie…
Nagyon fontos dolgot kap most ezzel ő és nagyon szerencsés, hogy ezt tudjátok neki biztosítani.
Én mondtam is neki, hogy annyit tudok csak mondani, hogy nagyon irigylem. „Öcsém, nagyon jó szüleid vannak, hogy ilyen jó lehetőségeket összehoznak neked. Ezt nagyon irigylem.” (nevetünk)
Gondolom a családon kívül egy csomó barátot is itthagyott.
Igen, de velük is tartja a kapcsolatot. Érdekes, hogy ilyen szempontból is nagyon sok az újdonság, hiszen az itthon hagyott kapcsolatok ápolása vagy működtetése hirtelen feladat lesz és fontossá válik. Fontossá válik, hogy beszéljen a régi csapattársaival, leszervezze az edzéseit akkorra, mikor hazajön a vizsgák után a téli szünetre, mert nyilván jár majd edzeni a régi klubjába a régi csapattársaival. Ezek hirtelen felértékelődnek és az nagyon jó, hogy nem csak sokkal később jön rá mindezekre. Ha csak akkor döbben rá, hogy amiket elmulasztott, vagy ami kapcsolatok lemorzsolódtak a mindennapos fontos dolgok tükrében és eltűntek mellőle, azokért mennyire kár – már nem tudja visszahozni. És nem is biztos, hogy lenne már rá igénye, mert elmúlt az az x idő. Így most eleve nem hagyja, hogy ezek elsorvadjanak.
Az az élet, amit ő most megismer és az a tudás, amit megszerez, hatalmas előny lesz neki az életében.
Igen. Mind az önállóság terén, mind a saját magának a hétköznapi szinten vett működtetése terén. Mert ha azt akarja, hogy legyen ásványvíz a hűtőjében, akkor el kell mennie ásványvízért, hiszen nem veszi meg helyette senki. Vagy, hogy legyen tiszta ruhája, akkor el kell mennie a mosodába, ahhoz, hogy legyen mosóport, ahhoz el kell mennie a boltba. Szóval minden téren iszonyúan fejlődik az önállósodásban. És akkor egyszer csak kitalálja, hogy átrepül a barátnőjével Miamiba – ahhoz neki kell megvennie a repülőjegyet. El kell kezdenie szervezni, működtetni az életét hétköznapi szinten, mert senki nem kérdez rá, hogy megcsinálta-e, illetve senki nem csinálja meg helyette.
Csak azt tudom mondani, hogy mi igyekszünk a lehetőséget megadni és fenntartani, neki meg az a dolga, hogy tudjon vele élni és tudja ezt a helyén kezelni, értékelni és annak megfelelően működni.
A jelek szerint tudja.
Igen. Nagyon jól áll most például a félévi vizsgáival. Amikor az ember még csak csomagolja a bőröndjét, vagy készül erre az egészre, szembesül azzal a kérdéssel, hogy oké, nagyon jó, hogy ez most összejött, felvettek, megvan a helyem a teniszcsapatban is – na de hogy fogok én ott helyt állni? Abban van egy kis természetszerű félelem, például, hogy „Én most angol nyelven fogok előadásokat hallgatni? És ha nem értem jól?” És amikor már belesimul a rendszerbe és megjönnek a sikerélményei a prekoncepciók, illetve a saját kis esetleges félelmei ellenére is, az megint csak egy felszabadító érzés, mert sikerélményként éli meg, az van benne, hogy „Én ezt tudom, én erre alkalmas vagyok. Megértem az előadásokat, jó dolgozatokat írok.” És ezért nagyon fontos, hogy az első félév nagyon jól sikerült neki. Mert így nem a kudarcokon keresztül kell felnőnie a feladathoz.
És itt térünk vissza megint az alapos felkészüléshez. A prezentáció előtti üzemórák, ami lehet, hogy neki annyival több, hogy többet kell foglalkoznia az anyaggal, többször kell elolvasnia, vagy több időt vesz igénybe az, hogy kidolgozza, de ettől az öt perces vagy tíz perces prezentációja viszont briliánsra sikeredik. És az már az ő háttérmunkáját dicséri.
Milyen érdekes ez a párhuzam, ami előbukkant egy fiatal tanulási folyamata és egy színész felkészülése között. Az egy darab produktum – akár egy dolgozat legyen, akár egy három perces dal – meghálálja, de meg is követeli a ráfordított időt.
Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, talán Picassóhoz kötődik az a történet, hogy ült egy kávézóban egy barátjával, egy kozmetikai cég igazgatójával, aki azt mondta, hogy „Csináltunk egy új szappant, nagyon illatos, luxus, nem rajzolnál hozzá egy logót?” „De” – volt a válasz és egy szalvétára vagy söralátétre rajzolt körülbelül egy perc alatt egy egy vonalból álló nőt, aki egy szál virágot tart. Nagyon tetszett a barátjának, aki viccesen megkérdezte, hogy „Mennyivel tartozom?” és erre a művész mondott egy arcátlannak hangzó összeget. „Egy egy perces munkáért?” kérdezte a barát, mire a válasz ez volt: „Nem egy perc. Harminchat év, nyolc hónap, tizenkét hét, négy nap, nyolc óra – és egy perc.” Szóval így.
