Nagy igazság, hogy az életben soha nem tudhatjuk: a következő lépésnél mi bukkan a szemünk elé. Én egy könnyűzenei koncerten kérdeztem meg a mellettem álló, addig ismeretlen nőt, hogy hol szerezte a medálját, mert nagyon tetszik.
Alaptulajdonsági szinten rajongok az ékszerekért, ebből következően igen sokfélét láttam már, de ez egy rendkívül egyedi darab volt: fából készült a közepén egy kővel. Azért nem nevezem meg precízen, mert sajnos ebben a témában nem vagyok otthon, de akármilyen kő is: ez a kombináció mindenképpen különleges. És ekkor jött egy még váratlanabb dolog: nézőtársam javaslatára megszagoltam a medált, amelynek semmihez nem hasonlítható, de jól érezhető és igen kellemes illata volt. Mikor kiderült, hogy ezt az ékszert a fia készítette egy egzotikus fából, és ez nem egy mesterségesen hozzáadott illat, hanem a fa sajátja, egyértelmű volt számomra, hogy erről meg tudnom sokkal-sokkal többet.
A nem mindennapi ékszer ötletéről és annak megvalósításáról Kis Miklós fafaragó művészt kérdeztem, aki valami ritkán tapasztalható, mélyről jövő derűvel és nyugalommal a hangjában és a munkája iránti letagadhatatlan szeretettel válaszolt kérdéseimre.
– Hogy találtad ki magadnak ezt az ékszertípust, honnan jött az ötlet? Miért kezdtél el fával dolgozni egyáltalán?
6-7 évvel ezelőtt a Bakonyba költöztem, nagyon tetszett ez az élet, hogy közel vagyok a természethez. Jurtában éltem, volt forrásvíz, elegendő száraz fa az erdő alján, és körülvett a valódi természet, és még a szomszédság is jó volt. Ott töltöttem két csodás évet és ott kezdtem el faragni. Alapanyagot keresgélve egyszer találtam egy fadarabot, amibe beékelődött egy kis darabka üveg, és ez adta az ötletet, hogy az ásványokat és a követ próbáljam meg ötvözni a fával – az erdő segítségével találtam ki a “műfajt” tehát. Akkor még nem volt tudatos bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, elégedett voltam azzal, hogy kézművesként kerestem a kenyeremet.
– Épp ezt akartam kérdezni, hogy mit faragtál?
Fakanalakat készítettem helyi anyagból, galagonyából, bükkfából, égerből, szép, mintás-színes fadarabokat választottam általában. És akkor kaptam először egy darabot a szent fából, a Palo Santo-ból egy kedves barátomtól ajándékba. Ezt a fát a dél-amerikai indiánok használják szertartásokon, rituálékhoz, a füstölésével kommunikálnak a szellemvilággal, konkrétan ennek a fának a szellemével, akinek hatalmas tisztító erőt tulajdonítanak, a segítségével az ártó, zavaró szellemeket, entitásokat távol tudják tartani a szertartásaiktól.
Mivel faragással foglalkoztam, gondoltam, hogy ebből a fából is faragok valamit, végül egy tulipán készült belőle.
– Mi lett a sorsa a “promóciós” darabnak?
Elajándékoztam.
– Hogyan tudod a faanyagot beszerezni? Ez azért nem a szomszédból jön.
Nem, nagyon nem. Az az ismerősöm, aki először rendelt tőlem, egy ásvány nagykereskedésben dolgozik, és a cége Peruból és Madagaszkárról importál ásványokat. Ez a fa a perui ásványokkal együtt érkezett, mert a konténerben maradt némi hely, ők tudták, hogy nálam van kereslet erre a fára és elhozták nekem.
– Drága?
Nem olcsó. Nyilván helyben, Mexikóban, Peruban vagy Amerikában más, ott úgy 10-20 dollár között van egy kilónak az ára. Így a szállítási költségekkel együtt 50 és 100 ezer forint közötti áron ér ide egy kiló belőle. Azt azért mondjuk el, hogy egy kiló ebből nagy mennyiség. Lemértük, egy ilyen darab, amit itt látsz 10 gram.
– Igen, érzem, hogy nem sokkal nehezebb a balsafánál. De félbeszakítottam a történetedet, bocsánat. Ott tartottál, hogy elajándékoztad a promót.
Igen. Később visszajöttem Budapestre, egészen mással foglalkoztam, de a fafaragás mindig megmaradt hobbinak. Ezt a szent fát kezdtem el faragni, próbáltam beleügyeskedni különböző köveket – és sikerült. Ismerőseim meglátták, egyre többen dicsérték, hogy mennyire jó.
– Én is így találtam rád: édesanyád viselte, idegenként szólítottam meg, hogy hol vette a medálját. Jól működik az „élő” reklámfelület.
(nevet) Igen, valahogy így terjedt el a hírem. Aztán egy kedves ismerősöm szólt, hogy mennie kell nyáron egy fesztiválra és szeretne ilyen ékszereket, ebből, meg ebből az ásványból. Rám bízza a formát és a méretet, válasszam ki a megfelelő köveket hozzá, csak annyi a konkrét kérés, hogy ezekből az ásványokból készüljenek az ékszerek, vállalom-e. Nyilván vállaltam nagy örömmel. Belevetettem magam és ekkor gondolkodtam el először komolyan, hogy ez, amit kitaláltam, egy piacképes dolog is lehet.
– Az biztos, hogy nincs túl sok ilyen.
Egyáltalán nincs sok ilyen, nincs nagy konkurenciám, hál’ Istennek. Ez is egy jel volt, hogy kezdő kereskedőként is boldogulhatok, és én nagy szeretettel tudom csinálni a mai napig.
– Hogyan rögzíted a követ a fához? Ragasztva van?
Faragasztóval kerül egyelőre beragasztásra, de van már egy prototípus, amit gyantával ragasztottam, úgy néz ki, hogy működni fog. Még ki kell dolgozni pontosan, hogy mivel is kell keverni a gyantát, hogy stabil legyen, de rugalmas is, ugyanakkor teljesen természetes anyagot használjak. Mert ez a mostani ugyan egy vízálló ragasztó és funkcióját tekintve is megfelel, de a gyantával még egy lépést tehetek a teljes természetesség felé.
– Van olyan természeti körülmény, amitől esetleg elenged? Úgy értem, hogy eső és víz, vagy nagy meleg?
Nem, nem tapasztaltam. Ezt én három éve készítettem és a helyén maradt. (mutat egy csodaszép medált)
Lehet látni, hogy gömbölyű a vége, kis felületen érintkezik, és így is bírja. Alapvetően a foglalat is elég erősen tartja, erre próbálok figyelni, mert ez önmagában is segít, hogy a kő ott maradjon, ahová készült. A ragasztó csak azt a funkciót szolgálja, hogy ezt megerősítse. Szerintem a gyanta lesz a végleges megoldás. Még folyik a kísérletezés, hogy mi lesz az igazi: szénporral keverni, vagy alkoholban oldani fel…
– Van valami vegyészi végzettséged, vagy utánaolvastál?
Affinitásom van hozzá, tanultam aromaterápiát, meg érdekeltek a gyógynövények, a kivonatok készítése, úgyhogy jól informált vagyok a kutyulás tekintetében. (Nevet, majd elővesz egy bonbonosdoboz méretű fadobozt, benne különböző – természetesen – fanyelű eszközökkel.)
Itt benne van minden, amivel el tudok készíteni egy ékszert, a ragasztó kivételével. De a gyantás megoldással akár még az is belefér majd. (Az egyik fúró megijeszt.)
– Jesszusom, ez mint a fogfúró, úgy néz ki!
(nevet) Ez házi gyártmány. Vihetnék egy nagy, akkumulátoros fúrót is a vásárba… Előfordul, hogy valakinek megtetszik egy éppen elkészült darab, amin még nincsen lukacska a láncnak, akkor a ráérő időmet kitöltöm ezzel és gyorsan megcsinálom neki.
– Annyira tetszik ez a lelkesedés! Még hallgatni is élmény, ahogy a munkádról beszélsz.
Ez a munka kellemes. Vegyük csak az illatot, az egész kis műhelyem illatos. Az alkotás a számomra egy elmélyülés, már gyerekként is ilyen voltam, ha valamivel játszottam, akkor arra koncentráltam, meg se hallottam, ha hozzám szóltak. Ez most sincs másképp, alkotás közben a hétköznapok, a gondok, a múlt és a jövő problémái eltűnnek, csak én vagyok, megszűnik a világ, nem is tudnék másra figyelni.
Aki kíváncsi az alkotás eredményeire, figyelje az Illatékszer Kiállítóterem nevet a kiállításokon. Érdemes megnézni-megszimatolni a kontinensünkön meglehetősen ritka fát és a belőle készült csodákat.
