Dolhai Attilát, az operettek és musicalek főszereplőjeként gyakorlatilag az egész ország ismeri. Azt is tudjuk róla, hogy három lány példás apukája. A színpad mellett azonban van egy másik, jóval kevesebbek által ismert énje: zenész és dalszerző, aki eddig nyolc lemezt készített és kisebb-nagyobb rendszerességgel koncertezik is. Legközelebb 2023. január 12-én a Muzikum Klubban.
Miért pont a Muzikum?
Kerestünk Budapesten egy helyet, ami megfelel. Nem az volt a cél, hogy egy nagy, világraszóló koncertet csináljunk, hanem a személyes jelleg. Én azt szeretem, ha valamiféle interakció van a színpad és a közönség között, nem válik szét nagyon a kettő. Ezért egy olyan klubot kerestünk, ahol könnyen összekapcsolódik az előadó és a hallgató, erre pedig a Muzikum tűnt a legalkalmasabbnak. A saját miliőjével, atmoszférájával nekem nagyon megtetszett. Megláttam és megszerettem.
Hatalmas lelkesedést látok rajtad, már akkor is, amikor csak a helyről beszélsz. Ennyire szereted ezt az új vonalat, nevezzük könnyűzeneinek?
Igen. (mosolyog) Nagyon szabadnak érzem magam, amikor zenélek. Nyilván van egyfajta rendje és váza a dolognak, amit kitaláltam. Azt hiszem, megérkeztem arra a bátorsági szintre, amikor nem nagyon zavar, ha azt mondják, hogy nem jó. Amit én úgy érzek, hogy jó, azt csinálom. És természetesen meghallgatom a kritikákat, de itt nem kell folyamatosan azzal foglalkozni, hogy milyen kontrollok lebegnek körül.
A színház nagyon kötött, azt szokták mondani, hogy „rabságban a szabadság”. Meg van határozva, hogy mikor, mennyit, miből, milyen mondatot kinek és főleg hogyan, az ilyenfajta muzsikálásban pedig végtelen szabadságot élek meg és úgy látom, hogy akikkel együtt zenélek, ők is fel tudnak szabadulni benne. És amikor felszabadulnak egy-egy dalban, egy szólóban, egy ritmusban, az számomra nagyon nagy örömet ad. Az meg még nagyobb örömet ad, amikor azt látom, hogy a közönség is csatlakozik és őket is felszabadíthatom a zenémmel. Valamilyen szinten megélem ezt a színházban is, csak ott rengeteg fésűn megy át mondjuk egy dal, mire a színpadra kerül.
És végülis ott valaki másnak a gondolatait, érzéseit tolmácsolod, nem a sajátodat.
Így van, így van. Én nagyon szeretek zenélni és szeretném, ha ezt az oldalamat is megismernék az emberek.
Túl vagyunk néhány sikeren, kudarcon, sok mindent megtanultam a színpadon való létezés során, mégiscsak az a jelen pillanat konklúziója, hogy az az igazán érvényes, ami személyes. Akárkinek a szövegét mondom, vagy akárkinek a dalát énekelem. A saját dalaimmal kapcsolatban időről-időre felmerül bennem a kétely, hogy az, amit gondolok, mások számára is érdekes lehet-e. Ez egy állandó gát. És hogy azt, amit gondolok, fel merem-e vállalni teljes nyíltsággal – ez is egy nagyon fontos kérdés.
A Genezis lemeznél az volt a cél, hogy minél személyesebb legyen, miközben azt gondolom, hogy ha csak magamról énekelnék, az önző dolog lenne. Ezeket a személyes témákat úgy kell megírnom, hogy akik hallgatják, valamilyen módon tudjanak vele azonosulni.
Van egy olyan szándékom is, hogy ezzel a könnyűzenei iránnyal azok felé is nyissak, akiknek nem szokásuk annyira a színházba járás.
Nehéz volt elengedni a könnyűzenei színpadon a színházban, a megírt darabokban megszokott kötöttségeket?
Mindig az a kérdés, hogy hogyan csinálunk valamit. Mások dalát is el lehet énekelni, jelen lehet lenni úgy a színpadon, hogy abban benne legyek. A színházban mindig mások dalát énekeljük és az a feladatunk, hogy aktualizáljuk az adott pillanatra. Ha egy másik könnyűzenei előadó dalát énekeled el, akkor hiába teszed azt a magadévá, valamit nagyon ki kell találnod, hogy ne azt mondják, „inkább az eredeti előadó énekelje”. Érdekes ez a különbség a két műfaj között.
Hogy a kérdésedre is válaszoljak (nevet), úgy érzem, könnyebb saját magamtól kialakítani, hogy hogyan viselkedjek a színpadon. A gátat mindig a félelem szabja, hogy elég jó-e az, amit gondolok, vagy elég jó-e, amit csinálok – és ez befeszíti az embert. Volt, hogy még a próbán is úgy éreztem, hogy „Úristen, mi lesz itt este?”, amikor pedig elértünk az estéhez, hallottam a közönség moraját, megláttam őket, ez egyszer csak átfordult bennem és magával ragadott a szeretet, amivel fogadtak és onnantól fenomenális volt.
A Genezis koncert egyik első állomása Nyíregyháza volt, a VIDOR Fesztiválon léptünk fel. Nagyon sokan voltak, nagyon megörvendeztetett, hogy tele van a tér, két-háromezer embert biztos, hogy láttam ott. És képzeld, odajöttek utána idegen emberek, férfiak és nők azzal, hogy „Nem is tudtuk, hogy a színész úrban ilyen rockzenész van, maradjon így, ez jó lesz nekünk!”. Nem is ismerték a dalokat, mégis tetszett nekik. Érdekes volt ez a tapasztalás. Ez a műfaj nem engedi meg, hogy mímelj-mámolj, őszintének kell lenni, teljes egészében önmagad adni, különben nem sikerül. És én úgy érzem mostanában, hogy sikerül. Sikerül magamat adni, sikerül magunkat teljes odaadással beletenni ebbe a dologba és ezt értékeli a közönség. Most is erre vágyom, hogy 12-én is ez történjen.
Ha visszanézel, látsz valami különbséget, hogy miért találod meg most jobban a helyed a könnyűzenében, mint fiatalkorodban? Többet tudsz a szakmáról, vagy más a világ, te vagy más…?
Ha az egész pályámat nézem, akkor a rockzenétől indultam el, a könnyűzenében kezdtem az életemet, de nem nagyon találtam ott meg a helyemet, megtaláltam viszont a zenés színházban.
A húszas éveim elején szerintem nem voltam kész arra, hogy könnyűzenei, vagy rockzenei sztár legyek. Imádtam énekelni, imádtam a rockdalokat, azt hittem, hogy ez pont elég. És nyilvánvalóan nem. Amit még mögé kellett ennek az egésznek tenni, azt a fajta tudatosságot a színház hozta meg. Engem a színházi világ tanított meg arra, hogy tudatosan hogyan készüljek egy koncertre, hogy szülessen meg egy dal – bár ez nem egészen van így, mert csomó minden ösztönszerűen jön. De hogy azt a kis ötletet, ami este mondjuk nem hagy elaludni, hogyan ne hagyjam elveszni, hogyan forgassam magamban – ehhez nagyon nagymértékben hozzásegített a színházi élet. És a rockzenei szakmához szerencse is kell, meg hit és kitartás, ugyanúgy, mint a színházi léthez is.
Azt merem képzelni, hogy hosszú távon ennek az általam nagyon szeretett munkának, akár dalszerzésnek, rockzenének, könnyűzenének hívjuk, meglesz a gyümölcse. Lehet, hogy most csak pár ezren hallgatják ezt az anyagot, de lehet, hogy öt év múlva sokkal többen fogják, lehet, hogy tíz év múlva még többen. Ezt nem tudhatjuk.
Van kedvenced a saját dalaid közül?
Egy csomó számomra kedves dal van ezen a lemezen, de három, amit kiemelten nagyon szeretek, az „Őrző város”, a „Mi van még?” és a „Veled miért volt jó?”. Ezek szerintem a húzódalok.
Némelyik dal szövege feltűnően melankolikus. Te ilyen vagy, ez az időszak ilyen, vagy ez csak véletlen?
(nevet) Ez abból a szempontból érdekes, hogy én is felfedezem magamon, hogy szeretek egy picit belesüppedni a melankóliába. Gyakran belevisz egy-egy gondolat és szeretek benne lenni, de igazán nem azt szeretném, ha ez hallatszana ki a dalokból, noha ez is nyilván bennem van.
Érzelgősnek érzelgős vagyok, szerintem ez igaz. Szeretnék vad lenni, ez is látszik a lemezen szerintem…
De bocsánatot kérsz közben. (nevetünk)
Igen, bocs, hogy vad vagyok. (nevet) Szóval még mindig van bennem egy gát. Közben meg örülök ennek a küzdésnek, mert ebből születik valami, felfedezhetünk valami újat. Egy kicsit melós időnként ezt a lírát levetkőzni.
Van, amikor megjön egy mondat, egy gondolat, foglalkoztat, aztán hirtelen beugrik másik három-négy dal, ami már erről szól. Akkor legyintek, hogy „Á, a francba, ezt már megírták előttem és milyen jól megírták!” és ezért elvetem. Kis idő múlva újra előkerül, látom, hogy „De hát ő úgy fogalmazott, én meg erről mást gondolok, mi lenne, ha mégis megírnám, csak máshogy?” Akkor győzködnöm kell magam, jön egy hosszú belső monológ… (nevet)
Sokat írsz? Ha úton-útfélen eszedbe jut valami, felírod?
Vagy felmondom a telefonomra. Egy idő után előveszem a telefont és elkezdem kibogozni a felvételeket. De nem sokat írok, sajnos. Sokszor a napi feladat van a fejemben, hol egy János vitézt, hol egy Jekyll és Hyde-ot hoz elő és a figyelmem arra összpontosul. Akkor jönnek ezek a gondolatok, amikor van egy nap szünetem és már nem hallom az aznapi színházi előadást magamban.
A lemezre felkerült tíz dalt te választottad ki?
Nagyjából húsz dalból válogattuk, részben én találtam ki, hogy melyiket miért szeretem jobban a többinél, de Brandenburg Máté volt – aki hangszerelte a dalok nagy többségét -, akivel megvitattuk, hogy mi is kerüljön fel végül.
Dramaturgiailag hogy épül fel egy lemez, hogy jönnek egymás után a dalok?
A Genezist nagyon tudatosan akartam építeni, de nem sikerült. (nevetünk) Tényleg.
A koncerten fontos, hogy mi után mi következik és hogyan épül. A lemezen is így lett volna, de az nem teljesen tud kiadni egy történetet. A koncert szerkezeti felépítésében van viszont egy kapcsolat, egy ív. Egy keresés, egy egymásra találás, egy csalódás vagy több csalódás és utána a felemelkedés, hogy mégiscsak összeszedjük magunkat és visszatalálunk önmagunkhoz, vagy a másikhoz, vagy a színpadhoz. Szóval ott van egy katartikus élmény, amit én a lemezen nem érzékeltem.
A koncerten csak a Genezis dalai szólalnak majd meg?
Nem, az előző lemezekről is lesznek dalok. Azért hívjuk Genezis-koncertnek, mert annak a lemeznek majdnem minden dala elhangzik. Kerestem az előző lemezekről olyan dalokat, amik egésszé tehetik a Genezist, így most lesz egy elég komoly íve a dolognak.
A január 12-i est születésnapi koncertként van meghirdetve. Számíthatnak a nézők valamiféle ünneplésre?
Őszintén szólva nekem az az ünnep, hogy ezt a koncertet meg tudjuk tartani. Külön nagy csindadratta, vagy tortából való kiugrás nincs tervben… (nevetünk) Nem saját magamat akarom ünnepelni, ez csak egy alkalom arra, hogy egy kicsit örüljünk a saját szerzeményeknek. Ha ünneplés, akkor ilyen formán ünneplés.
Az utolsó jegyek elérhetőek ezen a linken.
