Egy megható, szomorkás hangvételű videó jelent meg július 2-án, szombaton, az esti Az Operaház fantomja előadás kezdete előtt nem sokkal. Ebben Homonnay Zsolt árulta el, hogy közel húsz év után ez az előadás lesz a búcsúja Raoul de Chagny vicomt szerepétől, melyet a 2003-as bemutató óta folyamatosan játszott. Raoul szerepéről, az ikonikus darabról, annak szerepéről a musicalek magyarországi térhódításában, továbbá személyes emlékekről és álmokról mesélt a búcsú kapcsán.
Ahogy az interjúra előkészülve képeket keresgéltem, azzal szembesültem, hogy nemcsak a Madách Színház oldalán, de az Interneten kutatva sem találtam rólad kettőnél több fotót a Fantom előadásból. Biztos, hogy játszottál te ebben a darabban?
(nevet) Biztos, biztos. Az elmúlt húsz évemben mindig jelen volt a Fantom. Kezdve a meghallgatásokkal és utána a próbák alatt… Nagyon sokáig próbáltuk, úgyhogy biztos. (nevet) Benne vagyok a műsorfüzetben is!
Maga a Fantom egy olyan emblematikus című darab, hogy igazából a darabnak van sajtója és marketingje, nem az egyes szereplőknek. Nagyon érdekes volt, hogy New Yorkban is, amikor megnéztem, azt, hogy ki játssza vagy ki nem játssza, azt csak a playbillből tudtuk meg, mindössze annyi volt a Fantomról is, hogy ő a 9. “behind the mask”, tehát az, hogy személy szerint ő ki, az már nem volt fontos. Egy ilyen hosszú szériát futó darabnál már nem igazán a szereplők vannak előtérben, hanem maga a darab. Nagy sikerrel fut a világban mindenfelé és félévente-évente kicserélődnek az emberek. Főleg egy en suite-rendszerben, ahol heti nyolcszor megy az előadás. Alapvetően ilyenkor már a darabra, a címre fókuszálnak, a produkció menedzselése és marketingje az elsődleges szempont.
Annakidején nagy casting előzte meg a bemutatót, még a napilapokban is szerepelt az egyes körök továbbjutóinak névsora. Te könnyen megkaptad a szerepet, vagy komoly küzdelem volt?
Én akkor Berlinben játszottam a Notre-Damme-ban és akkor nekem többesélyes volt, hogy hol folytatom tovább. Két éve játszottam kint, akkor értünk a széria végére. Ilyenkor azért a befejezést megelőzően az ember eljár meghallgatásokra. Nekem is volt több lehetőségem, hogy merre tovább, mert több meghallgatásra elmentem, ahogy a többi, tizenhat országbéli kollégám is. Ilyenkor az ember gyűjti az ajánlatokat és, ha szerencsés, akkor választani tud. Nekem ilyen szempontból jó volt a helyzetem, mert több helyre hívtak: Füssenbe a Ludwig II.-ra, Hamburgba a Tanz der Vampire-ra, a bázeli Operaház fantomjában Raoulnak, Colloredonak a Mozart!-ba, azt hiszem, az is Hamburgban volt vagy Stuttgartban. Volt több lehetőség, de még nem döntöttem el, hogy merre menjek tovább.
Hozzáteszem, hogy Berlin fantasztikus hely volt, csodás volt ott élni Európa kulturális központjában – én nagyon szerettem. És mikor elmentem Stuttgartba, vagy Hamburgba, vagy Bázelbe és körülnéztem, hogy az elkövetkező fél évben vagy egy évben itt élni Berlin után… Az nem ugyanaz. Füssenről nem is beszélve, ami nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott, kellemes üdülőváros volt, ahol a berlini pörgés után azt éreztem, hogy én itt meg fogok kattanni.
Amikor megtudtam, hogy lesz Az Operaház fantomja Budapesten, akkor valahogy egyértelmű volt számomra, hogy ez a jel, hogy jöjjek haza inkább, ne körbe-körbe rakosgassam a székhelyemet Európában és sodródjak tovább ebben a kicsit gyökértelen létben.
Kellett-e küzdeni? Hát persze, sokan voltunk, de végülis kiválasztottak. Én előtte már voltam a Madáchban, Kerényi Imre szerződtetett, még amikor volt szerződtetés, 1997-ben, a színművészeti után a diploma évében. Már előtte is játszottam ott, hiszen volt Beszterce ostroma, Will Shakespeare, aztán később Ács Jánossal a Te édes, de jó vagy, légy más. Szóval előtte már ideig-óráig tag is voltam a Madách Színházban, úgyhogy kicsit hazai pálya volt ilyen szempontból, de azért meg kellett küzdeni érte és végül megkaptam Raoul szerepét.
Nagy dolog volt akkor Az Operaház fantomjában szerepelni vagy egy darab volt a sok közül?
Nem, nem! Az Operaház fantomja akkor egy vízválasztó volt. Valahogy a musicalek addig a pontig – ahhoz képest, hogy a színházak repertoárján mindig ott voltak – iszonyatosan réteg-műfajnak számítottak. Mi előtte is játszottunk musicaleket, például a Nyomorultakat, de nem játszottunk nagy sorozatokat – szerintem ilyen havi négyek mentek belőle kettős szereposztásban -, holott egy fantasztikus darabról beszélünk. Addig csak a Rock Színháznak volt igazából a küldetése, hogy nagyszabású musicaleket játsszon, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Nyomorultakat Szegeden is, aztán a Dorian Grayt, Anna Kareninát, de valahogy az az övék volt, a többi színház műsorában csak egy darabnak tűnt egy musical, teljesen mindegy, hogy az Beszterce ostroma volt vagy más. Igaz, voltak nagy sikerek, mert a Vígszínházban ment a Padlás, a Madáchban a Doktor Herz, vagy az Operettben a Miss Saigon, amit rengeteget játszottunk, de az is a Rock Színházzal közös koprodukció volt. Valamiért a színházak nézőit a musical nem annyira vonzotta be, mint mondjuk egy másik darabja az adott színháznak. Persze ott volt a Macskák, de az nem a musical műfajt képviselte – noha az volt -, az a Macskák volt, amit “egyszer meg kell nézni”.
És akkor, Az Operaház fantomjával egy olyan vízválasztóhoz érkezett a magyar musical-játszás, amelyik áttörte a határt és azzá vált, ami külföldön: iszonyú populáris és hatalmas nézősereget megmozgató műfajjá. Ne felejtsük el, hogy Az Operaház fantomját és a dalait még az is ismerte, aki azt sem tudta, mi az a musical. Pedig itt nem játszották és gyakorlatilag úgy tűnt, hogy egy ilyen kaliberű darab nagyon-nagyon sokára fog eljutni hozzánk, annak technikai meg jogi követelményei miatt. Ez valahogy kinyitotta az ajtót, mindenki úgy volt vele, mint a Macskákkal, hogy “Az Operaház fantomja? Azt azért meg kell nézni!” És akkor azt mi egy huzamban százötvenszer játszottuk el a bemutató után. Valahogy úgy volt, hogy bemutattuk májusban és attól fogva szeptemberig-októberig folyamatosan játszottuk. Senki nem tudta, hogy ez hogy fog működni nálunk, mert erre addig nem volt precedens. Sokkal drágább jegyek voltak, sokkal nagyobb előadásszámok – nem lehetett tudni, hogy maga ez a rendszer mennyire lesz életképes nálunk, Magyarországon, ahol eddig a repertoár-színház modellje volt csak. És egyszerűen csak működni kezdett, ezzel magának a musical műfajnak nyitott utat. Nagyon jókor jött ehhez a Mozart!, a Rómeó és Júlia és aztán a Szépség és a Szörnyeteg, ahol már a műfaj maga megtalálta a közönségét szemben az addigi réteg-jellegével és hirtelen hatalmas tömegeket vonzott és hatalmas előadásszámokat ért el. És azt gondolom, hogy mi, akkori frissen végzett zenés-színész generáció nagyon jókor voltunk jó helyen, mert alkalmunk volt ennek a küldetésnek a beteljesítésére, hogy a musical nálunk is ugyanolyan popularitást szerezzen, amit én már tapasztaltam Bécsben, Berlinben, Londonban és New Yorkban.
Percekkel a szombati előadás kezdete előtt került ki a Facebookra az a videó, amelyben elmondtad, hogy az lesz az utolsó előadásod. Van oka annak, hogy ezt nem lehetett előre tudni?
Tulajdonképpen ezt már egy pár hete lehetett tudni, ahogy az utolsó széria elindult. A Raoulok – Christine-ek vonalában benne van mindig a levegőben, hogy ezek fiatal, úgy értem, hogy szinte kölyök szerepek. Húsz év után egyértelmű volt, hogy kell majd benne egy fiatalítás, dacára annak, hogy a Christine-ek is nagyon jól néznek ki és nagyon illúziókeltőek, de bármikor benne volt a lehetőség. Külföldön nem várnak ennyit. Ennyit? Semennyit se várnak. Igaz, az en suite rendszerben, ha valaki megkapja a Christine-t vagy a Raoult, akkor játssza fél évig, egyig, na mondd, hogy kettőig, igaz, hogy heti nyolcszor vagy hétszer, de akkor már annyi és jön egy másik. Ahogy a mai napig Londonban vagy New Yorkban, ahol a bemutató óta megy, ott nagyon sok Christine és Raoul adta át egymásnak a szerepet és nagyon sokan várnak készenlétben, hogy aztán ők kapják meg. Ezért ez egy nagyon speciális és áldott lehetőség, hogy mi ezt ilyen sokáig játszhattuk és tulajdonképpen nem ért minket semmi olyan pejoratív megjegyzés, hogy “na jó, azért mostmár tényleg, de tényleg nekik kell játszani a fiatal szerelmeseket?” – mert valahogy illúziókeltő volt és működött és mi ugyanazzal a fiatalos hévvel és elánnal csináljuk vagy csináltuk minden este, mint a bemutató pillanatában. Itt nem volt fásultság, megszokottság, nem vált rutinszerűvé – igaz, hogy nem is játszottuk hetente nyolcszor. Volt, hogy eltelt fél év két Fantom-blokk között. Idén lesz a 900. előadás. Nyilván közben jöttek újak, mentek el régiek, például Miller Zoli viszonylag hamar kivált a castból, akivel együtt próbáltuk, együtt alakítottuk a figurát. Aztán jött helyette más. Az alap Christine-ek közül Mahó Andi maradt, a bemutatókor Bíró Eszter és Király Linda játszották még. A mi vonalunkon Raoul-okból Bot Gabi és én maradtunk, a Fantomok közül pedig Sasvári Sanyi és Csenger Atti, majd hozzájuk jött az új Fantom. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindegyik vonalon maradt alappillér és mindenkinél ugyanaz az energia és elán volt és van, mint a bemutatókon.
Még egy dolgot nem szabad elfelejteni: ez a hosszú széria lehetőséget adott arra, hogy tökéletesítsük a saját szerepünket, figuránkat, sok apró csiszolást, nüansznyi dolgot tudtunk hozzátenni, tehát nem a megszokottság lett úrrá, inkább a csiszoltsága és a finomítása.
Nagyon sok emberrel beszéltem szombat este óta, akik azt mondták, hogy ha tudják, hogy ez a búcsúd, biztosan elmentek volna megnézni, tapsolni neked még egyszer.
Sajnálom, igen. Sajnos visszatekintve, az én szemszögemből a Fantom kapcsán a sajtó-marketing rész az engem valahogy elkerült a húsz év alatt. Érdekes, hogy annyi interjút adtam különböző szerepekről, mindenhol, minden nyelven, csak erről nem. Így visszagondolva milyen érdekes, hogy ennyi év alatt valahogy nem voltam érdekes a sajtónak a Fantom kapcsán soha. Nincs jelentősége, a produkció működése szempontjából ez nyilván nem osztott-nem szorzott és bennem sincs semmi tüske vagy hiányérzet emiatt, csak tény, hogy így van. Fel se tűnt nekem sem, mindig volt más, sokat lehetett beszélgetni minden szerepemről, csak most így lezárva ezt a korszakot, ahogy te is mondtad: talán valahol találsz két képet. Nincs ebből bánat, csak tudomásul vettem, hogy ez így van.
Az említett videóban nagyon szomorú a hangod. A saját döntésed volt, hogy abbahagyod?
Bennem azért bennem volt egy pár éve már, hogy nagyon jó, hogy az ember játssza Raoult, de adott esetben, ha úgy van, egy ponton túl kell tudni, hogy ennyi. Nem szabad körömszakadtáig ragaszkodni-ragaszkodnom egy figurához, egy szerephez. Ne a külvilág mondja azt először, hogy “figyelj, nem látod, hogy milyen szánalmas vagy benne?” Hálistennek ilyen nem ért, de mondom, azért bennem volt már, hogy egy ponton túl én is megköszönöm a lehetőséget. Azt gondoltam, hogy ha úgy van, akkor én természetesen el tudom engedni. Igazgató Úr is mondta, hogy kezdjünk el foglalkozni a gondolattal és mondom, szerintem is eljött az idő, hogy ezt elengedjük. Tehát közös megegyezéssel volt a válás, mindenfajta rossz szájíz nélkül.
Van egy olyan külföldön megszokott, természetesen nem kötelező vagy adekvát lehetőség, hogy a Raoulok átváltanak Fantomra – mint Steve Barton esetében is -, én is gondoltam, hogy hátha eljön majd az a pont is, amikor azt mondják, hogy figyelj, ne Raoult játssz már, hanem Fantomot, de valahogy nem így alakult.
Pont ez lett volna a következő kérdésem. A bemutatón készült egy kis videó, amit a kerek előadásokon is levetítettek, ebben utaltál rá, hogy – ha jól emlékszem – tíz év múlva talán majd Fantom leszel. Felmerült ez a lehetőség az évek során?
Sajnos csak bennem.
És látsz rá esélyt a későbbiekben?
Nem tudom. Nem tudom. Amikor azt mondtam, hogy tíz év múlva, akkor tényleg azt gondoltam, hogy akkor majd – de már nincs bennem ilyen vágy. Ezzel is úgy vagyok, hogy nyilván azért is éreztem úgy, hogy játszom Raoult tovább, mert ezelőtt úgy tíz évvel még azt gondoltam, hogy ez a váltás bármikor megtörténhet. Volt olyan helyzet, amikor Fantomot kerestek, de akkor nem gondolkodtak bennem, játszottam tovább Raoult és akkor valahogy el is engedtem, hogy akkor ezzel nekem már nincs dolgom. Nyilván bennem volt, hogy talán majd egyszer úgy alakul… Nem alakult. De tele vagyok friss feladatokkal és lehetőségekkel és annyira széles palettán, hogy nincs már ott, nem tartozik a bakancslistámhoz a Fantom, nincs szerepálmom a Fantommal kapcsolatban.
Ennyi eljátszott és folyamatosan játszott szerep után lehet még olyanod, hogy szerepálom?
Talán… (elgondolkodik) Olyan szerepálmom van, hogy… Rengeteg új felület nyílt meg előttem, inkább azt mondanám, hogy a rendezéssel meg a zenés rendezéssel vannak álmaim és terveim és konkrét projektjeim, hálistennek egyre több és egyre érdekesebb lehetőségek nyílnak meg az Operettszínházban is.
Szerep… nem mondom, hogy álom, mert játszottam Jean Valjeant Miskolcon, de sajnos nagyon hirtelen vége lett. Szabó P. Szilveszter volt akkor Javert, szerintem – és nem csak szerintem – egy nagyon jó előadás jött létre, amibe mi nagyon sokat beletettünk Szilveszterrel. Az valahogy bennünk maradt, tehát Jean Valjeanhoz még visszatérnék, ha úgy adódik. De mondom, annyi az új dolog, az új terület… Ha csak augusztustól nézem Guido Contini, Jekyll és Hyde, a Szu-Csong, Tevje, La Mancha – olyan a paletta, hogy egy évtizedre elég a színészi vágyak kielégítésére, nemhogy egy évadra. Emellett a rendezések, a Huszka gála, volt egy különlegesség, a kutya-show, szeptemberben csinálom a Kálmán-gálát, aztán lesz majd egy arénás James Bond-gála, amiben fel is lépek, meg rendezem is, aztán tavasszal a Budapesti Operettszínház nagyszínpadán lesz a Mária főhadnagy, amit rendezek és még számos… (nevet) nem: számtalan új projekt van, amin közben folyamatosan dolgozom. Vannak új darabok, amelyeken dolgozunk, amik mind arra várnak, hogy kiléphessenek a fénybe, új darabok, átdolgozások, feldolgozások, hű, nagyon jók vannak és szinte nem is tudom, hogy épp melyikhez nyúljak, melyiket véglegesítsük. De, tudom egyébként. (nevet) Mindezt csak azért mondom, hogy van oka, hogy a Fantomot én már elengedtem, így alakult, megvagyok nélküle.
Ebben a közel húsz évben, amíg Raoul szerepét játszottad, volt olyan pillanat, ami örök emlék marad?
Hű, rengeteg volt. Rengeteg. Egyrészt nagyon érdekes: minden gyerekem két Fantom között született. Zsombor – aki most készül szeptembertől egy tengeren túli egyetemen folytatni a tanulmányait – ott volt az utolsó előadáson és ő 2004. február 21-én 14:01 perckor úgy született, hogy nekem 15 órakor el kellett volna kezdenem az előadást. Bementünk éjszaka a kórházba és kiderült, hogy nem fogok odaérni a délutáni előadásra, mert még nem indult meg a szülés, ezért telefonáltam, hogy még bent vagyok a szülőszobában, nem tudok bemenni a délutáni előadásra. 14:01 perckor megszületett és az esti előadáson én már ott voltam, mint néhány órás apuka, mentem be játszani. Ugyanígy történt Bulcsúval is és a két és fél éves Botonddal is.
Összefonódott a darab a magánéleteddel. Lehet, bugyuta a kérdés, de azzal a tudattal, hogy egy-két órája született meg az első kisfiad, hogy tudsz egy szerepre koncentrálni?
Hát, a színész az ilyen. Van a magánélete az embernek és van a színpadi léte és egyszerűen így működik a pavlovi reflexe. Nyilván fel van töltődve, mámoros meg minden, de tudja, hogy éppen mire kell fókuszálnia, mire koncentrál, hogy működik az összpontosítás. Ez persze nem csak velem van így. Nagyon sokan jönnek be éppen valami tragédia közepette és a legvidámabb darabot kell játszaniuk aznap. Ez a színész-létnek a része, hogy méghogyha nagy, sorsdöntő, sorsfordító dolgok történnek, valakinek az elvesztése vagy gyerekszületés, attól még “the show must go on”, megy az ember és teszi a dolgát. A színészlét ilyen: ha öröm, ha bánat, a színpad az szent.
Nincs bennem rossz érzés, fantasztikus lehetőségeket kapok a Budapesti Operettszínházban minden téren… és ez csodálatos. Szóval megyek tovább, és ahogy mindig, a saját maximalizmusomtól vezérelve, teszem a dolgom.
Néhány fotó a Madách Színház műsorfüzetéből:
