Varga-Huszti Máté az Elisabeth című Lévay-Kuncze musical kecskeméti előadásának Rudolfjaként írta be magát a nézők többségének szívébe, holott 2018. óta játszik a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban és olyan ismert televíziós sorozatokban is szerepelt, mint a Tanár vagy a Drága örökösök. Dante nevű zenekarával is – mely egy sajátos magaviseletű macskáról kapta nevét – számos rajongót tudhatnak magukénak. Ki ez a huszonhat éves fiatalember, aki színész, zenész, énekes, tanár – és immár vőlegény is?
– Vajon mi az, amiért most kezdett egyre ismertebbé válni a neved?
– Nem tudom. Szerintem alapvetően az, hogy valaki bekerül a köztudatba, inkább szerencse kérdése, hogy éppen jókor legyen jó helyen, jó lehetőségeket kapjon. Viszont ahhoz, hogy ezeket a lehetőségeket megkapja az ember, piszok kitartóan kell dolgozni és én most egy nagyon-nagyon melós év után vagyok. Az előző évadban rengeteget dolgoztam – szerencsére! -, rengeteg előadásom volt – szerencsére! -, rengeteg emberrel találkoztam, szintén csak azt tudom mondani, hogy szerencsére, úgyhogy a lehető legjobbkor jött ez az ismertség, mert most nem érzem úgy, hogy méltatlanul kapott siker ez. A legnagyobb szerénységgel és a legnagyobb öntudattal tudom azt állítani, hogy ez egy nagyon jóleső jutalom mindezért.
– Mit gondolsz arról, látsz-e belülről valamit abból, hogy miért pont most szippantotta be, mondható, hogy az ország közönségét a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház ennyire? Hiszen Pestről, vidékről egyaránt járnak rendszeresen nézni az előadásokat. Van most ebben a műsorban valami plusz, vagy ez az érdeklődés a szereplők személyének szól?
– Én úgy gondolom, hogy Cseke Péter felépített egy erős és színes társulatot, egy nagyon csodálatos színházat tizennégy évvel ezelőtt. Most azzal, hogy Szente Vajkot idehívta főrendezőnek, egy csodás együttállás jött létre, mert Vajk egy igazán izgalmas, színes és a jelenkornak megfelelő zenés színházat alkot, ahogy az Elisabeth rendezésében is látszik. A máshol statikus jeleneteket megtöltötte élettel, történelmileg hiteles történéseket jelenített meg, én például így a “Nagyot nőtt az árnyék” című dalban Rudolfként végig rohanok a saját életemen. Az esküvőmön, a szeretővel való találkozáson, stb.
Én mindig úgy készülök fel egy szerepre, hogy mindennek, aminek tudok abból a korból, utánanézek, utánaolvasok, festményeket keresek, zenét hallgatok hozzá az adott korból, ha van hiteles film, azt megnézem. Nagy segítség, hogy alapvetően nagyon szeretem a történelmet. Szerintem nem tudsz olyan történelmi időszakot mondani, amihez ne tudnék hozzászólni, mert érdekel. És ez vonatkozik az Elisabeth-re is. Elolvastam Rudolf saját önéletrajzi könyvét, azt, amit történészek írtak róla, amit a kor írt róla, megpróbáltam az ő életét minél jobban feltérképezni.
– Ez nagyon tiszteletreméltó dolog, hogy nem csak a darab szövegére és a rendezőre hagyatkozol, hanem saját „kapcsolatod” van a figurával, akit alakítasz.
Te tulajdonképpen színész vagy, zenész vagy, vagy énekes vagy? Kinek tartod saját magadat elsősorban?
– Én leginkább színész vagyok.
– Mindig színésznek készültél?
– Igen. Volt egy rövid kikacsintásom, amikor azt hittem, hogy politikus akarok lenni. Lehet, hogy annak kellett volna mennem. (vigyorog)
– Nézd, jövedelmezőbb, ha az ember ügyes, de a téged kedvelők száma lehet, hogy nem lenne ekkora.
– (nevet) És lehet, hogy a gerincem rövidebb.
– Talán nem is rövidebb, de hajlékonyabb… (nevetünk)
– De azért nem bántam meg a választást.
– Ez a választás azért megérdemel még néhány szót. A történelem-szeretetből jött a politikai érdeklődés vagy valamiféle ráhatás ért?
– Természetesen a történelem szeretete is sugallta, de külső ráhatás is akadt. A gimnáziumi színjátszó-körben, az ott nagyon futtatott fiatalember egy évvel felettem járt és az ő osztályfőnöknője volt a dráma-kurzus vezetője. Ezért engem ott emiatt nagyon sok mellőzés ért. Mára persze már mindent megbocsátottam, de ez egyfelől most egy őszinte beszélgetés, más részről pedig, ha egy fiatal, aki hasonló helyzetben van most, mint akkor én és esetleg elolvassa a cikket, neki így üzenem, hogy fel a fejjel, megéri kitartani és ne vegye el semmi sem a kedvét!
– Egyértelműen jobban járt a világ, hogy a színpadot választottad. És így még olyan színdarabban is láthattunk, aminek a zenéjét te magad szerezted, A jegesmedve szerelMesében. A darab a környezetvédelem jegyében íródott – ez egy felkérés volt, vagy szívügyed a környezet védelme?
– Az akkor alapvetően egy felkérés volt. A környezetvédelem… Törekszem rá. Amennyire a magam módján megtehetem, törekszem rá, ahol tudok. Például a párommal kulacsot használunk, nem vásároljuk mázsaszám a műanyagot, figyelünk arra, hogy elmosható evőeszköz legyen nálunk, stb. De… Van körülöttünk ez a világ, amiről mindannyian jól látjuk, hogy merre halad. Azt gondolom, hogy olyan, mintha az ember azt az évezredes tudást, amit fölhalmozott, megpróbálná felülírni egy tollvonással. És ezek a dolgok soha nem fognak jóra vezetni. Énbennem van egy mindennapos enyhe depresszió emiatt, hogy körbenézek és látom, mi történik. Hogy teret foglal el a beton, a fém, a globalizáció… Olvastam egy olyan cikket, amiben az interjú alanya azt taglalta, hogy neki chipet fognak ültetni a kezébe, amivel ki tudja nyitni az ajtót, fel tudja kapcsolni a villanyt, le tudja kapcsolni a villanyt. Hogy az ember, már bocsánat, de ilyen hülyeségekre pazarolja a tudását és nem megpróbál megoldani olyan kézenfekvő dolgokat, hogy lenyomom a kilincset. Szóval én azt látom, hogy az ember az összegyűjtött tudását nagyon nem jóra használja. Mindössze a tíz százalékát tudtuk feltérképezni a saját emberi elménknek és nem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, hogy chippel kapcsoljunk le villanyt. Ez szerintem szörnyű! Én nagyon remélem, hogy megadatik, hogy öt-tíz év múlva kiköltözzek egy tanyára és önfenntartó életet éljek.
– Legyen úgy, ha azt szeretnéd. De visszatérve a Jegesmedvéhez, sikere van?
– Sikere volt, igen, sajnos már kijátszottuk. A gyerekek nagyon szerették és mindannyian az mondtuk, hogy ha ennek hatására hatszáz gyerekből csak kettő is kulaccsal megy holnap iskolába, akkor az már siker. Ehhez kapcsolódva még tervezzük egy album kiadását, megvan hozzá minden, csak fel kell énekelni.
– A darabban egyik partnered a párod, Szabó Dorottya volt. Vele régóta játszotok együtt?
– Amióta Kecskemétre kerültem, 2018. óta biztosan. Az Egy csók és más semmiben, Szőcs Artur rendezésében alakítottunk először egy párt, szubrett – táncoskomikus páros voltunk, az nagy élmény volt. Utána pedig a Gellérthegyi álmok következett, egy kétszereplős, csodálatos másfél órás együttdolgozás. Nagy Viktor rendezte és így utólag visszanézve, bár már diplomás színészként kezdtem el Viktorral dolgozni, ő adta meg azt az utolsó lépcsőfokot… Hogy is mondjam el ezt? Forgács Péter rendezte a diplomamunkánkat és az egy csodálatos, klassz munka volt, mégis azt érzem, hogy a Viktorral való közös munkánk volt “az igazi” első. Rengeteget tanultunk tőle.
– Dorottyához szorosan kötődve elárulható, hogy egy nagyon különleges nyaraláson vagytok túl…
– (mosolyog) Bizony-bizony, Horvátországban voltunk. Nagyon régóta terveztem, nem tudtam a mikéntjét, hogy hogyan, csak terveztem.
– Neki meglepetés volt?
– Hatalmas meglepetés. Azt mondta, biztos volt benne, hogy tudni fogja, amikor elmegyek a gyűrűért. De én nagyon okosan oldottam meg, ő egy barátnőjénél volt, én meg felhívtam Balogh Mátét, gyerekkori barátomat, aki az egyik trombitásunk a Dantéban, hogy találkozzunk össze – nem mertem egyedül elindulni vásárolni. (nevet)
– A gyűrű kiválasztásától féltél, vagy magától a ténytől, hogy megveszed a gyűrűt?
– A választást nem mertem egyedül csinálni. (nevet) Nyilván, amióta felmerült az ötlet, amerre járkáltam, nézegettem mindenhol, láttam, hogy ez is szép, meg az is szép, de mindig bennem volt, hogy mi van, ha neki nem tetszik. De amikor Máté barátommal egy kis beszélgetés után felkerekedtünk és egyszer csak megláttam ezt a gyűrűt… Megszólított, hogy ő lesz az, nem is kellett hozzá segítség.
Dodó nem sejtett semmit, én viszont teljesen paranoiás lettem. (mutatja bő tenyérnyi táskáját) Ebben a kis táskában tartottam, kis túlzással még a vécére is ezzel a táskával mentem, nehogy az legyen, hogy valamit keres, belenéz és megtalálja, úgyhogy mindenhova ezzel járkáltam a nyaraláson is. Találtunk egy gyönyörű, sziklás partszakaszt, oda letettük a cuccunkat, elmentünk úszni, aztán ő kifeküdt napozni, én meg elkezdtem barangolni. Ő úgy gondolta, hogy biztos beszélgetek a tengerrel (nevet) – egyébként tényleg egy ilyen „magambamerülős” típus vagyok -, pedig csak kerestem a helyszínt. Találtam is egy sziklapárkányt, szóltam, hogy „kincsem, gyere csak egy kicsit” – ő felkerekedett, odaslattyogott a köveken, én pedig beletérdeltem a tengerbe derékig… Volt sírás, minden – nagyon szép pillanat volt.
– Szívből gratulálok nektek és csak ismételni tudom, hogy legyen minden terveitek-álmaitok szerint.
– Nagyon köszönjük. (mosolyog)
– Érintettük már, hogy zenész is vagy, te is említetted Balogh Máté kapcsán a Dante zenekart, nézzünk egy kicsit át erre a témára. Ahány felvételt látok, annyiszor változik, tehát talán jogos a kérdés: hány tagú a Dante?
– Hűha, mostmár? Van egy alap-körünk, akik együtt elkezdtük, így vagyunk hatan: Muhi Áron, Várai Áron, Szép Domán, Herczegh Péter, D. Varga Ádám meg én. Ehhez hozzájött Balogh Máté barátunk, aki a trombitás szekciót erősíti, őt mostmár tagként kezeljük. És vendégeket szoktunk hívni, vagy Kovács Gábort, ha hiányzik Áron furulyája, általában Pallagi Gábort vagy Nagy Zsoltot, ha kiesik valamelyik trombitás vagy kell plusz egy fő trombitás és akkor így három fős a szekció, valamint Dodót, ha a Vihar című számot játsszuk.
– Nagyon érdekes hangzása van a zenéteknek. Ez úgy alakult ki, hogy volt egy társaság adott hangszerekkel, vagy pedig koncepció? Ennyi fúvós a mai zenekaroknál nem jellemző.
– Tulajdonképpen a véletlen hozta a zenélést: Domán szembejött velem a Nemzeti művészbejárójánál és volt nála egy gitár. Én meg kérdeztem, hogy „Mi van, Domán, tudsz gitározni?” Ő mondta, hogy aha, mire én javasoltam, hogy üljünk le valamikor gitározni – és leültünk. Ez lett belőle. (nevet)
– Az az igazság, hogy én nem hallottam egyáltalán a zenekarról, amíg zenésztársad, Herczegh Peti egy interjúban nem beszélt róla – akkor viszont kiderült, hogy a közeli ismeretségi körömben olyan rajongóitok vannak, akik magától értetődően indulnak el Pestről Zalaegerszegre a koncertetekre. Én emiatt az interjú miatt néztem utána, hogy „kik ezek a srácok?”, de aki nem valamelyikőtök miatt keres rá a Dantéra, honnan ismerheti a zenekart?
– Fogalmam sincs. Tényleg fogalmam sincs. Van egy marketing-szakemberünk, Kristóf Hajni, ő szokott minket rádióműsorokba, tévéadásokba beajánlani, csak nyilván nekünk rengeteg időnk nincsen erre, nagyon szét vagyunk szóródva az országban és a színház nem a legrugalmasabb, legkiszámíthatóbb munkahely, nagyon nehéz a próbákat is összeegyeztetni. Tényleg fogalmam sincs, hogy honnan ismernek bennünket, akik ismernek – ha tehetik -, írják meg nekünk a Facebook-on.
– Meg kell jegyeznem, hogy feltűnően szépen artikulálsz, ezt én nagyon sokra értékelem, mert a kereskedelmi rádió-televíziózás korában ritkán hallani tiszta hangzókat.
– Fontos, egy színésztől szerintem ennek kéne lenni a minimum elvárásnak. A Dante részéről pedig főleg azért, mert mi egy szövegcentrikus zenekar vagyunk, tehát mondani akarunk, mesélni és beszélni akarunk dolgokról, sokra megyünk a mondanivalóval, ha nem értik, hogy miről beszélünk.
– Mit tudtok elképzelni a Dantéval távoli célnak?
– Összességében nagyon kevés az erre fordítható időnk és vagyunk benne színészek bőven, nekünk pedig a színház az első. Megbeszéltük azt, hogy tulajdonképpen mi azért zenélünk együtt, mert szeretjük egymást. Szeretünk együtt dolgozni, szeretünk alkotni és szeretünk a zene nyelvén is megfogalmazni dolgokat. Hosszútávon én azt tudom magunkra nézve elképzelni, hogy ahogy színészként is egyre ismertebbé válunk, meg zenészként is, bizonyára fog bővülni a közönségünk. Nem tartom reálisnak, hogy Papp László Sportarénás koncerteket fogunk tartani, bár bármi lehet, de én abban bízom, hogy össze fogjuk tudni hozni az évi 5-6-7-8 koncertünket, tudunk majd zenélni együtt, írni még új számokat, tehát nem stresszelni a teljesítménykényszer miatt, hanem egyszerűen örömzenélni. Az meg majd hozza magával, amit lehet.
– Színészként van valami távolabbi cél, szerepálom vagy bármi, amit elképzeltél magadnak?
– Szerepálmom nincs. Azért sincsen, mert én nem a szerepet álmodom. Az én álmom az, hogy egy olyan előadásban játsszak egy olyan jó szerepet, amit egy nagyon jó rendező csinál. És egy jó társulatban.
– Ez a lehetőség azért meg-megtalál…
– Meg-megtalál, igen és igazából nekem ezek az álmaim, hogy mindig legyenek olyan munkáim, mint például amit Ilja Bocsarnikovsz-szal csináltunk, A mi kis városunk című előadás. Hát az egy igazi álom volt! Nem mondhatom, hogy George Gibbs valaha szerepálmom lett volna, mert nem is ismertem, sem a darabot, sem őt és ez nem is egy olyan szerep, amire az ember azt mondja, hogy „Úristen, ezt de eljátszanám!”. Egy kicsit tesze-tosza, kicsit infantilis, közben pedig egyébként egy nagyon szerethető karakter. És mégis azt mondom, hogy így visszanézve hülye, aki azt mondja, hogy Ilja Bocsarnikovsz rendezésében A mi kis városunkban George Gibbs nem a szerepálma, mert csodálatos volt játszani és rendkívül jó volt a munkafolyamat, nagyon jó volt egy olyan emberrel dolgozni, aki ennyire emocionálisan ki tudja bányászni az általam is vélt igazságot egy darabból.
– Még nem találkoztam olyan válasszal, hogy egy már eljátszott szerep valakinek a szerepálma. (nevetünk) Olyat már mondtak, hogy gonosz szeretne lenni valaki a színpadon, vagy bonviván például…
– Én szeretem a negatív karaktereket, de a bonvivánt például kicsit távol érzem magamtól… Persze egyszer szívesen kipróbálnám magam egy ilyen szerepben, bár a musicalek közelebb állnak hozzám, mint az operettek. Ha már operett, akkor viszont táncoskomikus szívesen voltam.
– Szeretsz táncolni?
– Nem nagyon, de…
– És tudsz?
– Muszáj! (nevet) Úgy gondolom, hogy nekem ez egy nagy hátrányom volt mindig is, amin viszont folyamatosan dolgozom. A tánccal való megismerkedésem az egyetemen rükvercben indult. Sajnos a táncért felelős tanárnővel nemigen találtuk meg a hangot.
– Eszerint az oktatásod során több pedagógus munkája is arrafelé terelt, hogy hagyd ezt a pályát.
– Inkább nehezítő körülménynek mondanám, mintsem ellenjavaslatnak. Nem annyira volt meg a közös hang, ezért bennem egy hatalmas görcs alakult ki a tánccal kapcsolatban. Szerintem nagyon nagy felelősség az oktatás egyébként. Főleg olyan tárgyakban, amik bizalmat követelnek. Én éveken keresztül cikinek éreztem magam, úgy éreztem, gáz, ahogy táncolok és majdnemhogy elvörösödtem tánc közben, hogy hogy nézhetek ki kívülről. Ezen nyilván nem segített az, hogy valaki pedagógiailag úgy nyúlt hozzám, hogy személyeskedett és lekezelően viselkedett. Ez így nagyon nehéz volt. Aztán szerencsémre találkoztam Kecskeméten Barta Dórával és jött Bodor Johanna is az életembe és ők tényleges türelemmel, szeretettel és támogatással álltak hozzám, áttörték bennem a gátat, pedig sokkal kevesebb időt töltöttem velük. Például Johannával kettő előadásunk volt – és előadás, ahol még a produktum kényszere is sietteti az embert -, mégis olyan végtelenül türelmes volt és olyan kedves, hogy bennem Johanna edzette meg azt, meg Dóra, hogy nincs miért szégyenkeznem. Aztán persze le is tesztelt a sors, hiszen az Egy csók és más semmiben, táncoskomikusként akadt bőven ropnivalóm.
– Ezek szerint a tanárokkal való viszonyod szinuszgörbét mutat, ami az általuk nyújtott segítséget illeti.
– Voltak egy-ketten, akikkel nehéz volt, igen. (nevet) De amíg minden rosszra jön két jó, addig jó.
– Bár azért jobb lett volna a rosszat kihagyni, nem?
– Nem feltétlenül. A gátak legyőzése egyrészt sikerélmény, másrészt többnek érzi magát az ember, hogyha sikerül megugrani olyat, amire azt kapta korábban, hogy „te ezt nem tudod” – és bebizonyítja, hogy DE!
– Következő szerep?
– A jövő évadban nagyon várom a Kőszívűt. Palvicz Ottó leszek. Az például nagyon izgalmasnak ígérkezik, az évad második felét viszont majd csak az évadnyitó után látom. Idén nagyon jó évadom volt, úgyhogy bizakodó vagyok.
Engem egyébként mindig vonzottak a negatív hősök, az intrikusok. Főleg ilyen esetben, mint a Kőszívűben Palvicz Ottó szerep-íve, szerintem izgalmas, fel kell törni. Mondom ezt úgy, hogy a darabot nem ismerem, csak az alapregényt. Ezek a nem egyértelmű negatív szerepek nagyon jók szerintem. És sok-sok ilyen van a drámairodalomban, meg az irodalomban is, akire azt mondjuk, hogy gonosz, de igazából ő nem gonosz, mert nagyon jó indoka van arra, amit csinál és én ezeket szeretem igazán. Amikor be lehet futni egy nagy szerep-ívet, a meggyőződésből ki lehet zökkenteni egy karaktert és be lehet ismerni dolgokat egy darabban. Az fantasztikus, hiszen az engem, a színészt is valamilyen módon feloldoz.
– Ilyenkor nincs benned az, hogy aki a filmet látta, tehát nagyjából húsz év felett mindenki, Nagy Attilával azonosítja a karaktert, aki egy igen daliás katonatiszt volt? Vagy direkt nem nézed meg a filmet?
– Én, ha kézhez kapom a darabot, elkezdek fölépíteni egy karaktert. Ha megnézem a filmet, az leginkább tájékozódás szempontjából fontos, nem fogom keresni a hasonlóságokat-eltéréseket. Ha eljutok egyáltalán a felkészülésem alatt a filmig. Biztosan a könyvvel kezdem, aztán a szövegkönyvvel, aztán a zenével. Lehet, hogy idő közben “összetalálkozom Palvicz Ottóval”. A magasság kérdésre pedig azt tudom felelni, hogy tudom, jól mutat a magasság, ami egy esztétikai kiváltság, de átlagos magassággal is eljátszhat a színész bármit. Feltéve, hogy jó színész. (nevet)
Annyi zavar egyedül a magasságban, hogyha emiatt az embert bármilyen megkülönböztetés éri, hogy ezzel a magassággal ne játsszon ilyen-olyan karaktereket.
– Ha kimaradsz valamiből azért, mert ránézésre nem is gondolkodnak benned?
– (bólint) Ilyenkor azért feltenném a kérdést, hogy meg sem próbálod megnézni azt, hogy mire vagyok képes? Jó, nyilván nem a Padlás Súlylökőjére jelentkeznék, vagy olyan szerepre, ahol benne van a szövegben, hogy százkilencven magas, mert az más. De alapvetően nincs olyan, hogy magas archetípus. Ha van egy jó színész, aki alacsony és csak azért egy rosszabbra osztani egy szerepet, mert ő magas…
– Ebben teljesen igazad van, főleg a zenés szerepeknél. Ha valaki nagyon jól néz ki, nagyon ráírták a szerepet a külsejére, de nem tudja elénekelni…
– Hiába. Akkor az hiába, igen.
– Mondjuk… Csak egy érdekesség a karakterre: a hatvan-pluszos Sasvári Sándor látványban is olyan Jézus volt, hogy hiába énekelt remekül mindegyikük, a két váltója az illúziót nem teremtette meg úgy, mint ő.
– Jó, hogy szóba hozod: abban például biztos vagyok, hogy rám még vár egy Jézus szerep valahol.
– Prózában vagy zenében?
– Van egy erős elképzelésem, egy gondolatom ezekről a fajta spirituális szerepekről, amit kipróbálnék egyszer. Akár zenében, akár prózában.
– Szeretsz prózát játszani?
– Minden évben megtalál egy-egy zenés darab, de én prózai színész vagyok alapvetően.
– Egy visszakanyarodás a zenéhez: koncert mostanában?
– Nagyon szeretnénk Kecskemétre menni, ott folytattunk megbeszélést, még nem tudni, mi lesz a vége. Illetve lesz egy Zamat fesztivál Debrecenben, oda elméletileg még megyünk, bár ott még türelmet kértek, kicsit döcögnek a műsor összeállításával… Majd meglátjuk.
Sajnos, illetve dehogy sajnos, annyira telített évadunk volt, hogy nem is nagyon tudtunk foglalkozni a nyárral, egyszer csak kinyitottuk a szemünket és már április volt, lecsúsztunk mindenről. A novembert próbáljuk tartani, akkor szoktunk egy koncertet adni, ez egyben a Dante születésnapi koncertje is. Idén leszünk öt évesek, reméljük, illően meg tudjuk majd ünnepelni.
